Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-26 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

műn. METAMORFÓZISOK M janapság talán senki sem tudja pontosan, hány tagja van a Kínai Kommunista Pártnak, nyilván Pekingnek sincsenek róla pontos adatai. Az Dizonyos, hogy a KKP a világ egyik legnagyobb tömegpártja, s a legutóbbi becslések szerint 18 millió tagja van. ötven évvel ezelőtt, amikor július első napjaiban Sanghaiban a párt alakuló kongresszusát tartotta, mintegy ötven-hatvan tagja volt, akik addig több marxista vagy haladó, forradalmi kör magvát alkották. A kongresszuson 12 küldött képviselte őket. Igaz, azóta a párt figyelemreméltó, érdekes utat tett meg, mely sok győzelemhez, de végzetes fordulatokhoz is vezetett, amelyek ma — enyhén szólva — kérdésessé teszik e párt politikáját, a zászlaja alatt keletkező elméleteket. A Kínai Kommunista Párt történetére kezdettől fogva jellemző volt különféle eszmei irányzatok harca, ami önmagában még nem jelentett volna semmi rosszat, csakhogy a két fő irányzat: a valóban marxista —leninista és a nacionalista, opportunista irányzat ellentétei mély nyomokat hagytak a pártban. Az utóbbi irányzatot már a harmincas évek elején Mao Ce-tung képviselte, aki egyes szakértők és történészek véleménye szerint csak időnkint alkalmazkodott az igazi marxistákhoz és internacionalistákhoz, amikor azok éppen fölénybe kerültek a pártban. A Kínai Kommunista Párt jelenlegi irányvonalának eredőit az ország múltjában, a párt megalakulásának viszonyaiban és környezetében kereshetjük. Tudnunk kell, hogy a Kínai Kommunista Párt akkor jött létre, amikor a proletariátus még nem formálódott osztállyá — az osztályöntudatos forradalmi mozgalom úgyszólván még gyermekcipőben járt. A munkásosztály a lakosságnak nem egész egy százalékát, míg a parasztság 90 százalékát alkotta, s Mao Ce-tung éppen a kínai falu bázisán fejlődött politikussá és teoretikussá. A kínai falu lélekvilága — a patriarchalizmus, tudatlanság, a mindenre elszánt, deklasszált, anarchista, álforradalml és utópista szocialista elképzelésektől elragadtatott paraszt kétségbeesése víszszatükröződik a maoizmus egész koncepciójában. Egy további mozzanat, amely bonyolulttá tette a Kínai KP helyzetét: a nemzeti felszabadító mozgalom kibontakozásával egyidejűleg a kispolgárság legradikálisabb rétegei is beléptek a pártba. Az 1969. évi IX. kongresszuson elfogadott szervezeti szabályzat értelmében a munkások, parasztok és katonák mellett más „forradalmi elemek" előtt is nyitva áll az ajtó a pártba. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy teret kapnak a különféle nacionalista elemek és a tipikus kispolgári radikalisták. A munkások a tagságnak csupán mintegy 15 százalékát alkotják. A nacionalizmus mint a kínai forradalom előző években képviselt antiimperialista, nemzeti felszabadító irányzatának eltorzulása ösztökélt a párt eszmei és elméleti alapjának megváltoztatására — maoizmussal pótolták a marxizmus—leninizmust. A párt új szervezeti szabályzata szó szerint kimondja, hogy Mao Ce-tung „átvette, megvédte, továbbfejlesztette és egészen új szintre emelte a marxizmusleninizmust". Ugyancsak a szervezeti szabályzat szerint „Mao Ce-tung eszméi e kor marxizmus—leninizmusát jelentik". Ogy véljük, senki sem akarja elvitatni a kommunistáknak azt a jogát, hogy továbbfejlesszék a marxizmus—leninizmust, amely nem merev és megcsontosodott elmélet, hanem ellenkezőleg, a forradalmi mozgással, az általános világfejlődéssel függ össze, s ebben van dinamizmusa, életképessége és alkotó szelleme. Az élettel való összeforrottság, az életben végbemenő változások tekintetbe vétele — ez nem opportunus alkalmazkodás a változásokhoz, s ezért a marxizmus—leninizmus továbbfejlesztése sem jelentheti alapelveinek és megközelítési módjainak megváltoztatását, e tanítás bizonyos nacionális, pragmatikus vagy prakticista változatainak kialakítását. Kínában azonban az elméletet és a politikai gyakorlatot a hatalmi harc pillanatnyi szükségleteihez és szándékaihoz alkalmazzák. Ebben ráismerhetünk a konfuciánizmus hagyományaira. Mao Ce-tung manipulálásra alkalmas statikus, álló erőként kezeli a néptömegeket. 1958-ban azt írta a kínai népről, hogy „tiszta papírlap", majd így nyilatkozott róla: „Első pillantásra ez rossz, de lényegében jó. A tiszta papírlapon semmi sincs, rá lehet írni a legújabb, legszebb írásjeleket, rá lehet festeni a legújabb, legszebb képeket". Az úgynevezett „nagy ugrás", vagy a „nagy proletár kulturális forradalom" tehát semmi más nem volt, mint ilyen „írás és festés", más szóval, manipulálás a tömegekkel bizonyos csoportok és koncepciók javára. Ennek rendelték alá a gazdaságpolitikát ís. A maoista elv szerint „a politika — döntő erő", bár Lenin ennek éppen az ellenkezőjét hangoztatta: a társadalom szocializmusba való átmenetének időszakában a politika a gazdasági fejlődés követelményeinek koncentrált kifejezése. A kínai társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszára jellemző, hogy a párt támogatásával nem marxista módon egybeolvadnak a párt- ős közigazgatási szervek. Csak azzal magyarázható-e, hogy az államigazgatás még mindig ideiglenes jellegű és új alkotmányra várnak? Aligha. Ugyanis egészen célzatosan alakul ki egy, a szocialista demokrácia elengedhetetlen tulajdonságait nélkülöző centralista rendszer, amelyben a hadseregé a döntő szó. A hadsereg ugyan nem a hatalom ferrása, hanem inkább gyakorlásának, a tömegek nevelésének, a politikának, a társadalmi szervezetnek és a gazdaságnak eszköze. A Kínai Kommunista Párt tartományi bizottságainak 29 vezető titkára közül 22-en hivatásos katonák. A tartományi bizottságok további 132 vezető funkcionáriusa közül 58-an hivatásos katonák. A Kínai Kommunista Párt politikájának metamorfózisával, átalakulásaival kapcsolatban világszerte a legtöbbet az ország külpolitikai irányzatáról beszélnek. Sok víz lefolyt a Jangce folyón azóta, hogy Mao Ce-tung az oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából 1957 novemberében kijelentette, hogy minden olyan szocialista kormány, amely elhajlik a Szovjetunióval való barátság irányvonalától, népe érdekeinek árt. Ma a kínai politika határozottan szovjetellenes. Hol keressük e magatartás gyökereit? Talán az ősi múltban, amikor a kínaiak fejében megszületett Kínának mint a világ központjának elképzelése, s ezért nevezték el az országot Csung-kuonak, ami központi birodalmat jelent? Vagy a Kínai Kommunista Párt hegemonista Irányzataiban, amelyek már a „nagy ugrás" időszakában megnyilvánultak? Elképzeléseik, szerint Kína lett volna a világ első országa, amelyben felépült a kommunizmus, s így Kína vezető pozícióba került volna a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban? Vagy keressük a gyökereket abban a törekvésben, hogy ajtót nyissanak a világba, s helyreállítsák vele a „kulturális forradalom" időszakában megszakadt kapcsolatokat? De miért kell ehhez a szovjetellenesség útját követni, hisz éppen a Szovjetunió vezette szocialista országok védelmezték és szorgalmazták egyedül évek hoszú során át Kína azon jogának érvényesülését, hogy elfoglalhassa helyét a világban, mert az őt kétségtelenül, valóban megilleti?! A kérdés nyitja egészen máshol van. Említettük a Kínai Kommunista Párt jelenkori politikájának nacionalista motívumait és sugallatait, amelyek a „világ előtt való kitárulkozás" módjában is kétségtelenül megnyilvánulnak. Kína ugyanis bizonyos „tripoláris" világrendszer kialakítására törekszik, s ezzel akarná helyettesíteni a „bipolaritásról" vélt elképzelését, amely szerint a világot állítólag a két „szuperhatalom" igazgatja. Kína tüzel a hatalmi politika ellen és esküdözik, hogy sohasem fog nagyhatalmi, soviniszta politikát folytatni, ugyanakkor azonbap óvatlanul a „kis és közepes országok" vezérének kiáltja ki magát. A „kis és közepes országok" fogalmán az amerikai Imperializmus uralmát megelégelő tőkésországokat, a fejlődő országokat érti és egyes szocialista országok „megkülönböztetett" megközelítésével igyekszik koncepciójának megnyerni őket. Az osztályfrontokkal felszabdalt mai világban nagyon irreális dolog földrajzi kategóriák szerint osztani fel az országokat. A kínai vezetőség ezzel elködösíti a fogalmakat, ellentéteket szít, megbontja a népek antiimperialista frontját, s mindezt csak azért, hogy érvényt szerezzen hatalmi ambícióinak, a harmadik hatalom legyen, amely beleszólhat a dolgokba. Természetszerűleg felmerül az ún. bipolaritás kérdése, vajon valóban két „szuperhatalom" irányítja a világ sorsát? A Szovjetunió és az Egyesült Államok valóban elsőrendű nagyhatalmak, döntő módon befolyásolhatják az események alakulását, ám egyenlítőjelet vonhatunk-e köztük? Ezt csak politikailag nagyon naiv vagy rosszindulatú ember teheti. Az elkerülhetetlen különbségtevés szükségességét találóan fejezte ki Patkó Imre a „Szuperhatalmak, nemzeti függetlenség" című, a Népszabadságban megjelent cikkében: „A szocializmus még nem győzött világméretekben, nincs proletár világkormány, amely az elveknek gyakorlati érvényt szerezzen, hanem életre-halálra menő osztályharc folyik, s ebben — tetszik, nem tetszik, akaratunktól független tény ez! — az erő az igazság érvényesítésének garanciája. És éppen ezért alapvető kérdés, hogy az erő, a leghatalmasabb erő milyen természetű, a nemzeti kérdésben milyen politika mögött áll, milyen éTdekek érvényesítéséért veti latba". Bizonyára világos, milyen politikát és érdeket támogat a Szovjetunió, amely rendszeresen újabb és újabb békekezdeményezésekkel áll elő (lásd a leszerelési világértekezletre tett legújabb javaslatát), támogatja a nemzeti felszabadító, haladó és antiimperialista világmozgalmat, és milyen politikát űz az Egyesült Államok, amely folytatja agresszióját az indokínai népek ellen, nem hagy fel a közel-keleti agresszor gazdasági támogatásával és az infláció exportjával, veszélybe sodorta a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokat, számos ország valutarendszerét és gazdasági helyzetét. Kina bizony ma éppen az Egyesült Államok közvetítésével lép a nagyvilágba. Taktikailag kihasználja az Egyesült Államok ázsiai nehézségeit, ami lényegében nem hiba, de nem választható el tőle Peking szovjetellenessége. Miért? Azért, mert az Egyesült Államok nincs olyan helyzetben, sőt Kína hajlandóságára van utalva, hogy könnyítsen helyzetén Ázsiában, az érem másik oldala pedig elárulja nekünk, hogy az USA éppen a népi Kína szovjetellenességére számít, mely eszköz a szocializmus erőinek gyengítésére és az antiimperialista front egységének megbontására. Pekingben" ugyanis hiába konstruálnak „bipoláris" és „tripoláris" rendszereket, a világ egymással szemben álló két nagy osztályfrontra oszlik s ez még egy ideig így marad. Kína pedig azzal, hogy megbontja és gyengíti a haladó erők frontjának egységét, a barikád túlsó oldalának segít. BARNA PAl A NYUGAT BERLINI ENKLÁVÉK A Német Demokratikus Köztársaságnak a nyugat-berlini helyzet rendezésére a nyugat-berlini szenátus elé ter jesztett és nyilvánosságra hozott javaslataiban — a nyugat-berlinieknek az NDK-ba való beutazási lehetőségein és a városba vezető utakon lebonyolódó forgalom szerződéses rendezésén kívül — egy meglehetősen ismeretlen, helyi különlegességgel is találkozott az olvasó: az enklávék dolgával. Nyugat-Berlintől délre és nyugatra összesen tíz olyan kisebb területi egységet tartanak nyilván, amely NyugatBerlinhez tartozik ugyan, de nincs közvetlen összeköttetése a várossal. Ezek közül az enklávék közül a legismertebb és a legtöbb lakossal rendelkező egység: Steinstücken, ahol Nyugat-Berlin határától 1200 méternyi távolságra 190 ember lakik. Ezek az NDK hatóságaitól kapott különleges úti papírokkal használhatják az NDK területén keresztül Nyugat-Berlinbe és vissza Vezető utat. Ez az engedél; azonban másokra természetesen nem vonatkozik. Ezért például, ha nyugatberlini vagy a Zehlendorf kerületi polgármester fel akarja keresni Steinstiickent, erre a célra az Egyesült Államok megszálló erőinek helikopterét veszi igénybe. Ugyanezt teszik az amerikai katonák is, ha Steinstückb* akarnak látogatni. (Steinstücken ugyanis Nyugat-Berlin amerikai szektorához tartozik). A nyugat-berlini lakosok, különösen a hét végén és persze nyáron, szívesen kirándulnak Fichtenwiese és Erlengrund enklávékba, hogy ottani üdülőjükben pihenjenek. Az a nyugat-berlini lakos, aki igazolni tudja, hogy ennek a két telepnek az egyikében van a hétvégi háza, ugyancsak az NDK hatóságaitól kapott papírokkal minden további nélkül felkeresheti és használhatja tulajdonát. A különleges nyugat-berlini helyzet érzékeltetésére hadd jegyezzük meg, hogy a fürdéshez külön engedély szükséges az NDK hatóságaitól, mivel a négy nagyhatalom 1945 nyarán történt megállapodása alapján a víz az egykori szovjet megszállási övezethez — tehát jelenleg az NDK-hoz — tartozik, azaz NDK felségterület. A többi enklávé általában lakatlan, s nincs különös jelentősége. Ezeket nyugat-berlini oldalról gyakorlatilag „feladták", nem használják. Jogilag azonban ezek is Nyugat-Berlinhez tartoznak. A Német Demokratikus Köztársaság kormányának javaslata szerint az enklávék ügyét a legegyszerűbben területcserével lehetne megoldani. — TERRA—•