Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)
1971-09-26 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
írók esztetikai vallomása Gotthold Epttraim Lessing [(1729 1781) LAOKOÓN, vagy a festészet és a költészet határai (Részletek) ... Ha igaz az, hogy a festészet a maga utánzásaihoz egészen más eszközöket vagy jeleket használ, mint a költészet — amaz tudniillik térbeli alakokat és színeket, ez pedig időben tagolt hangokat —, ha kétségtelen, hogy a Jeleknek alkalmas viszonyban kell állniuk azzal, amit megjelölnek: akkor egymás mellé rendelt Jelek csak olyan tárgyakat fejezhetnek kl, amelyek egymás mellett, vagy amelyeknek részei egymás mellett léteznek, egymás után következő jelek viszont csak olyan tárgyakat, melyek egymásra, vagy amelyeknek részei egymásra következnek. Az olyan tárgyakat, amelyek egymás melifctt vagy amelyeknek részei egymás mellett léteznek, testeknek hívják. Következőleg a festészet tulajdonképpeni tárgyai a látható tulajdonságokkal bíró testek. Az olyan tárgyakat, amelyek egymásra vagy amelyeknek részel egymásra következnek, általában cselekvéseknek hívják. Következőleg a költészet tulajdonképpeni tárgyai a cselekvések. De a testek nemcsak térben léteznek, hanem Időben is. Tartósak és tartamuk minden pillanatában másképp jelenhetnek meg, más kapcsolatban állhatnak. Pillanatnyi megjelenésük és kapcsolatuk mindegyike egy megelőzőnek hatása, egy következőnek oka, s így egyszersmind valamely cselekménynek központja lehet. Következőleg utánozhat cselekvéseket a festészet is, de csak testek útján célozva rájuk. A festészet a maga együttlétező kompozícióiban a cselekménynek csak egyetlen pillanatát használhatja fel, ezért a legpregnánsabbat kell választania, melyből az előzőket is, a következőket is a legjobban meg lehet érteni. Éppígy a költészet a maga folyamatos utánzása közben a testeknek csak egyetlen tulajdonságát használhatja fel, s ezért azt kell választania, amely a testnek a szükséges szempontból legérzékletesebb képét kelti fel. Ebből következik a festői jelzők egy-voltának szabálya és a testek ábrázolásában való takarékoskodás. Kevesebb bizalmat vetnék ebbe a száraz következtetésláncba, ha nem találnám Homérosz gyakorlatában tökéletesen igazoltnak, vagy még inkább, ha nem éppen magának Homérosznak a gyakorlata vezetett volna rá. Meghatározni és megmagyarázni a görög költő roppant alkotásmódját csak ezekből az alapelvekből lehet, éppúgy, mint igazságot osztani az ellenkező alkotásmódnak is, melyet oly sok újabb költő követ, olyasmiben akarván versenyre kelni a festővel, ahol szükségképpen annak kell győzedelmeskednie. Ogy találom, hogy Homérosz csak folyamatos cselekvéseket fest, és a testeket, az egyes dolgokat csak e cselekvésekben vett részük szerint ábrázolja, általában csak egyetlen vonással. Csoda-e, ha a festő kevés vagy éppen semmi tennivalót nem Iát a maga számára ott, ahol Homérosz fest, s hogy aratása csak ott van, ahol a történet tömegnyi szép testet, szép helyzetekben és a képzőművészet számára előnyös térben hoz össze, ha maga a költő mégoly kevéssé festi is akár a testeket, a helyzeteket vagy a teret. Kövessük végig Homérosz festményeinek sorát, úgy mint Caylus Javasolja, darabról darabra, és mindahány ezt a megfigyelésünket fogja bizonyítani. Egy dolog számára — mondom én — Homérosznak többnyire csak egy vonása van. A hajót majd fekete hajónak, majd öblös hajónak, majd gyorshajónak, legfeljebb jóevezős fekete hajónak nevezi. Tovább nem bocsátkozik a hajó festésébe. Ámde annál részletesebb képben mutatja be a hajózást, a hajó Indulását, kikötését — képben, amelyben a festőnek öt-hat külön festményt kellene csinálnia, ha az egészet vászonra akarná vetni. Ha azonban Homéroszt különleges körülmények késztetik, hogy pillantásunkat hosszabban rögzítse egyetlen testre: még akkor sem áll elő olyan festmény, amelyet a festő követhetne ecsetjével: ezt az egyetlen tárgyat ugyanis számtalan műfogás segítségével a mozzanatok hosszú sorába képes helyezni, ezek mindegyikében másképp jelenik meg a tárgy, és a festőnek az utolsóra kell várnia közülük, hogy készen mutassa be nekünk azt, amit a költőnél keletkezése közben látunk. Pl. Ha Homérosz Juno kocsiját akarja bemutatni nekünk, Hébének darabonként kell azt szemünk láttára összeállítania. Látjuk a kerekeket, a tengelyeket, az ülést, a rudat, a szíjakat és az istrángot, nem úgy, amint együtt vannak, hanem amint Hébé keze alatt összekerülnek. Csak a kerekek számára is több vonása van a költőnek egynél, és bemutatja nekünk a nyolc ércküllőt, az arany abroncsokat, az ércből való pántokat, az ezüst kerékagyat, mind külön-külön. Azt mondhatná az ember: mivel a kerekekből több volt egynél, a leírásban éppen annyival több időt kell rájuk fordítani, mint amennyivel többre volt szükség egyenkénti felerősítésükhöz. ...Mégis ellenvethetné valaki: a költészet jelei nemcsak egymás után következnek, hanem önkényesek is; és mint önkényes jelek minden esetre alkalmasak térben létező testek megjelenítésére. Magában Homéroszban is találnánk példát erre, csak Akhillész pajzsára kellene gondolnunk, s megvolna a legdöntőbb példánk, milyen aprólékosan és mégis milyen költőien lehet részeinek egymásmellettlsége szerint egyetlen dolgot ábrázolni. Válaszolni kívánok e kettős ellenvetésre. Kettősnek nevezem, mert a helyes következtetésnek példa nélkül is érvényesnek kell lennie, másfelöl pedig Homérosz példája akkor is fontos nekem, ha nem tudom is következtetéssel igazolni. Való igaz: mivel a beszéd jelei önkényesek, tehát minden bizonnyal éppúgy lehetséges, hogy segítségükkel valamely test részeit egymás után soroljuk fel, mint ahogy a természetben egymás mellett találhatók. Ámde ez a beszédnek és jeleinek csupán általános és nem olyan értelemben vett tulajdonsága, ahogyan a költészet számára a legmegfelelőbb. A költő nemcsak azt akarja, hogy megértsék, ábrázolásai nemcsak világosak és értelmesek kell hogy legyenek: ezzel csak a prózaíró éri be. A költő a bennünk keltett képzeleteket oly élénkké akarja tenni, liogy egyszeriben érezni véljük tárgyainak valóságos érzéki benyomásait is, és az illúzió e pillanatában megszűnjenek tudatossá lenni bennünk szavainak erre használt eszközei. Végeredményben ez volt az értelme a költői festmény fentebbi magyarázatának is. Ámde a költő állítólag mindig fest — most látjuk tehát, mennyire alkalmasak festészete számára a testek, úgy, amint részeik egymás mellett vannak. Hogyan Jutunk valamely térbeli dolog világos képzetéhez? Előbb egyenként vesszük szemügyre részeit, azután a részek kapcsolatát, s végül az egészet. Érzékeink e különböző műveleteket olyan meglepő gyorsasággal végzik el, hogy egynék véljük őket, s a gyorsaság elengedhetetlenül szükséges, ha az egészről akarunk fogalmat alkotni, hiszen az nem egyéb, mint a részek és kapcsolatuk fogalmának eredménye. De tegyük fel, hogy a költő a legszebb rendben vezetne minket a tárgy egyik részéről a másikra — tegyük fel, hogy mégoly világossá is tudná tenni előttünk e részek kapcsolatát: mennyi időre van szüksége ehhez? Amit a szem egyszeriben áttekint, azt ő észrevehető lassúsággal sorolja fel egymás után, és gyakran megesik, hogy az utolsó mozdulatnál az elsőt már ismét elfelejtettük. S mégis ezekből a mozzanatokból kell egészet alkotnunk. Ha szemléljük őket, a részek állandóan jelen vannak a szem számára, újra meg újra végigfuthat rajtuk; a fül számára azonban elvesznek azok a részek, amelyeket már hallott, ha csak az emlékezet meg nem őrzi őket. S ha meg is őrzi, mennyi fáradságba, mennyi erőlködésbe kerül, hogy a róluk nyert benyomásokat ugyanabban a sorrendben s oly .élénken felidézzük, hogy csak mérsékelt sebességgel is egyszerre végig tudjuk gondolni, s ezáltal eljussunk az egésznek akárcsak nagyjából vett fogalmához! . . . Még egyszer tehát: nem vitatom el általában a beszédtől azt a képességet, hogy valamely testi egészet részei szerint ecsetteljen; meg tudja tenni, mert jelei, ha egymásra következnek is, mégis önkényes jelek — de elvitatom a beszédtől mint a költészet eszközétől, mert a testek effajta szóbeli ecsetelésénél hiányzik az illúzió, pedig a költészet mindenekelőtt ezt akarja elérni; és az illúziónak, mondom azért kell hiányoznia, mert a testi együttlétezés összeütközése kerül a beszéd egymásrakövetkezésével, és azáltal, hogy amazt ebben feloldjuk, az egésznek részeire való tagolása könnyű lesz ugyan, de a részek végső újra-összetevése egésszé nagyon is nehéz, nem ritkán lehetetlen. 1766 (Vajda György Mihály) KARL LIEBKNECHT: BŐRTÖNBEN A földet vettétek csok tőlem el, Wem az eget. -'S ho keskeny csík is, mit szemem befog, Kis csík, rács-kockók s vaspálcák között, Kis csík, mit nyomnak súlyos házfalak: Elég nekeml Elég, ha nézem boldog kék ézínét, Mely hozzám halvány visszfényt küld csupán S amelyből néha Madárcsicsergés tánca h&ll reám; Elég nekem, Ho egy víg csókát, feketén, csörögve, A lét szabad röptében megmutat; Vagy egy darabka váltá felleget, S ho keskeny csík is, mégis, múltkor, éjjel E szűk közön a legfényesebb csillag, Az égbolt legszebb csillaga szikrázott Felém le a világűr távolból, Világ-lebírán, izzán ragyogással, Mint bármikor másoknak odakint. A löldet vettétek csak tőlem el. Nem az egetl S ha keskeny csík is, mit szemem befog, Kis csík, rács-kockák s vaspálcák között: A lelkemet ez szabaddá teszi, Ö, szabaddá, mint amilyenek Ti tudtok lenni, kik bebörtönöztök, S a lelkem rabbá tenni vélitekl Gábor Andor fordítása BERTOLT BRECHT: EGY OLVASGATÓ MUNKÁS KÉRDEZ i Ki építette a hétkapujú Thébát? A könyvekben királyok neve áll. Királyok cipelték a sziklatömböket? És a többször is lerombolt Babilont Ki építette ismételten újjá? Milyen Hazákban laktak az aranysugaras Lima építői? Mikor elkészült a kínai fal, vajon hová húzódtak esténként A kőművesek? A büszke Róma Diadalívekkel tele. Azokat ki emelte? Ki felett Tartottak a cézárok triumfust? A sűrűn megénekelt Bizánc minden lakójának palotát nyittatott? Hiszen még a regés Atlantiszban is. Akkor éjjel, hogy elnyelte a tenger, Rabszolgáik nevét üvöltötték a vízbefúlők. Az ifjú Sándor meghódította Indiát. Ö egyedül? Cézár leverte a gallokat? Egy szól szakács talán csak volt vele? Spanyol Fülöp sírt, mikor hajóhada Elsüllyedt. Nem sírt más senki sem? Második Frigyes győzött a hétéves háborúban. Ki győzött kívüle? Oldalanként egy győzelem. Ki főzte a győzelmi lakomát? Tíz évenként egy nagy férfiú. Kifizette a költségeket? Annyi sok híradás. Annyi sok-sok kérdés. ERICH KASTNER: >1 MÁSIK LEHETŐSÉG Ha a háborút megnyertük volna, S a „Walcht am Rhein"-t üvöltenék, Honunknak rosszul menne dolga, Bolondokhűza lenne rég. Fütyülnének s te füttyre ropnád, Mint primitív ősemberek, Pattannál és csattanna hapták, Ha jönne az őrmestered. Ha a háborút megnyertük volna, Akkor lennénk csak hetyke nép, Még ágyban is nadrágzsinórra Szorítná mindenki kezét. A nö nálunk nem szülne - ellne. Egy év - egy gyermek. Vagy lakat. A gyermek államunk konzerve. Itt málnaszörpnek vér fakad. Ha a háborút megnyertük volna, Germán lenne a kék azúr. A pap, az mundérban papolno, S „Herr General" volna - az Űr. A határ lövészárok lenne. És frájterpityke fent a hold. Üj német császárunk teremne Es vassisak, hol fejünk volt. Ha a háborút megnyertük volna, Katona lenne, aki él. A nép csak csorda, tank a normál Kint szögesdrót, bent drótkötéil Ember parancs szerint születne. Mert születni olcsón lehet. S mivel pucér ágyúcsövekre Nem bízhatunk győzelmeket. Az értelemre bilincs forrna. S elítélnék az esküdtek. ÉS háborúznánk libasorba! Ha a háborút megnyertük volna Szerencse, hogy nem nyertük megl Békés István fordítása Békés István fordítása