Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-26 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

hm -C3 N e/a zelében ácsorogtam, amikor egyszerre csak tisztán hallom, hogy valaki magyarul beszél. Szívem hirtelen megdobbant, és feléje fordulok, mint napraforgó a Nap felé és íme: két fiatalember volt, akik otthonosan mozogtak Itt, nagy léptekkel siettek a tengerpart felé. Persze nem haboztam sokáig, megszólítottam őket. Igen szívélyesek voltak hozzám. Kérdésemre, hogyan juthatnék Athénba, az Akropoliszba, azt a felvilágosítást adták, hogy a földalatti majdnem odáig visz. Magyarázták, hogy néhány perc alatt ott vagyok ... de a másik fiatalember megjegyezte, hogy azért nem kell nagyon sietnem, mert holnap ls mehetek. A holnapnak az az előnye — mondta — hogy vasárnap van, és Ilyenkor nem kell az Akropoliszba belépődíjat fizetni. Kérdésemre, hogy hol lesznek este, mosolyogva azt válaszolták, hogy messze innen, mert mihelyt leszáll az este, hajójuk elindul. Kiderült, hogy matrózok. Magamtól nem jöttem volna rá a foglalkozásukra, mert oly elegánsak voltak, mintha csak angol lordok lennének. Tanácsukat megfogadtam és az Akropoliszt vasárnap tekintettem meg. Akkor már a szállodában megismerkedtem egy német házaspárral, velük vállalkoztam a nagy útna. A német házaspár gondterhelt volt és az Akropolisz is főleg azért érdekelte, mert vasárnap nem kellett belépődíjat fizetni. Hogy mi volt a gondjuk oka, nem kérdeztem, nem illett, hisz mindössze néhány órája és nagyon felületesen Ismertem ' őket. Tény, hogy elindultunk, elég nagy fáradtságba került a hegycsúcsra mászni, mert a lépcsők egyes területeken meg voltak rongálva. Végre azonban mégiscsak feljutottunk, és én ahelyett, hogy az Akropolisz ro- • mos, oszlopcsarnokos épületeit néztem volna, a magasból egy pillantást vetettem Athénra, amely a déli napsütésben fehéren csillogott és szikrázott. Valahogy úgy nézett ki, mint egy óriási aréna, a magasba, a hegy oldalára épült palotái és elegáns házai messziről ülőhelyeknek hatottak. Szép, tiszta város ez az Athén és gazdag is, sokkal gazdagabb, mint lakói, akiket a külvárosban kopott, Ünnepi öltözetben, nagy csoportokban láttam sietni a vasárnapi labdarúgómérkőzésre. Merengésemből a házaspár rázott fel. Figyelmeztettek, hogy fáradtak, éhesek és valamit látni ls szeretnének. Így hát folytattuk az tttunkat. Nos először a Parthenon templomának az oszlopai ragadták meg a figyelmemet. Ezek évezredek óta Itt állnak és még most ls méltósággal viselik romos terhüket. Egy rakás rom az épület, az egykori szentély, mégis a karcsú, nemesvonalú oszlopok képet nyújtanak a görög építészet ragyogó hagyományairól. A pusztulás még súlyosabb nyomait viseli az Erechtheion. Ez az Akropolisz legrégibb temploma, Krisztus előtt 500-ban épült. Szerencse, hogy a kariatid-csarnok megmaradt, ennek a mennyezetét oszlopok helyett, hat remek lányalak tartja. A szép, szívfájdító romok közt, ez a csarnok a legpompásabb látvány. Ezután az Akropolisz múzeumét tekintettük meg. Ez új épület volt, s több teremből állt. A görög képzőművészet kincsei, főleg domborművei, szobrai kaptak itt elhelyezést. Jellemző, hogy sok szobor festve volt, mint nálunk a fából faragott templomi szentek. Egyik legszebb, közel 2500 éves torzó, Nikét ábrázolja, amint leoldja lábáról a szandált. A dombormű a Nlke-templomból való. A ruha pazar redőin jut szemléltetőn kifejezésre a ruganyos-fiatal lánytest mozdulata. Megkapó az áldozati borjút cipelő figura, amely márványból készült, Krisztus előtt 600-ban. Egy parasztfigurát ábrázol, aki Athéné istennőnek egy borjút visz áldozni. Ismeretlen szobrász műve. Az Akropolisz múzeumának kincsei között magam is csak egy órát tartózkodtam és bevallhatom: a látottakat alig tudtam ily rövid idő alatt megemészteni. Hiányérzettel távoztam onnan és hagytam el az Akropoltszt. Végső soron mégis úgy éreztem, hogy valamivel gazdagodtam, mert sikerült bepillantást nyernem a görög művészet gazdag kincsesházába. . vX-XvXv elmerülök a csendben. A falu házai egymás köszöntésért megemelik piros és szürke kalapjaikat. A vaskerítések kifényesítik kemény bőrüket, az oszlopok merev határőrként vigyáznak az udvarra, kertre, ajtókra, ablakokra és a küszöbökre, nehogy a napfelkelte kicsalogassa őket az utcára. Ilyenkor úgy érzem, én vagyok a bent és a kint között a határ: keskeny csíkká válok, amely sehova sem tartozik. Mintha két pont között feszülnék, s mésszeplős körmökkel kapaszkodnák a földbe is és az égbe is. A körmeim azonban felrepednek, s apró csomóként hullok le az ég alumínium-lombjáról; a föld pedig eltaszít és súlytalanul lebegek a fejem és a lábam között, bordáim vastag kötélként kötik eleven kévébe testem, tüdőbokraim gyökértelenül sóhajtoznak a kettős élet dupla halálával. Rendezetlennek érzem magam, mint az utca másik oldalán épülő házak. Szürke salaktéglakúpok, szögletes oszlopok nőttek az út mellett. Némelyiken barna kórókévék lapulnak lazán összekötve, éles leveleiket szétszaggatta az eső és a szél. Máshol tompafehér malterosládák, összeszáradt deszkái között látni, hogyan világít a levegő. A befödetlen messzesgödrök körül kiégett a fű. Egykor gyenge patájú borjak legeltek itt. Rózsaszín szájukból dúsan csorgott a nyál. Mohón harapták az édes füvet, amelyen reggelente világító harmatgyémántok ringtak. Mi is idejártunk gyerekkorunkban legeltetni. Szerettük a szelíd borjakat. Gyermetegek voltak. Látszott még rajtuk a születés fájdalma. Elnéztük, amint sárga szőrseprű farkuk szaporán vadászik a bőrgyepük felett zúgó bögőlyrepülőkre. Kicsit odább félig kész téglaház. Elől három hármasablak. Az üveg még tele van fröccsentve mészfoltokkal. A ház oldalán kettesajtónak nyílás van kihagyva. Mint egy nagy barna szá), amely majd estére elnyeli a családot. Megvallom, gyanúsan nézem ezeket a nagy falusi házakat. Az az érzésem, hogy csak önmagukért épülnek fel: hogy a szomszéd azt mondhassa: nekem nagyobb házam van, mint neked. A szobák büszkék az érintetlen, puha szőnyegekre, a bolyhos zöld ölű fotelokra, a hetekig vakon lógó ezüstpillájú csillárokra. Rendezetlen belülről ez a falusi világ. Ezért érzem magam is úgy, mintha még csak most építkeznének bennem a sejtek. Apró vörös tégláimban gyanús neszek villóznak: minden sejt magát akarja építeni. Talán ezért nem tetszik barna szemem, ha reggelenként a tükör felém mutatja, haragszom puha hajamra ls, húsos ajkamra, dombos lábfejemre, számban villámként cikázó, széles nyelvemre, merev derekamra ... mert miattuk vagyok magamnak is idegen. De hiszem, hogy én nem ez vagyok, hanem valami más, ami ezen túl van. Esténként kiülök a házunk elé. Május van. Az akácillat fehér fürtökben lóg a levegőben. Nézem az apró leveleket. A zöld tojás alakú hegedűkből a szellő halk zizegést csalogat elő. A diófákon már apró diók púposodnak: építik azok ts magukat, mint a zsenge leánymellek a fehér blúzok alatt. Apránként, pontosan, de kiszámíthatatlanul. A szomszéd ház előtt piros Moszkvics áll. Fekete gumiabroncsai köré csavarodott az út. Most pihen. Az országút mellett apró árkok. A tegnapi est lágy pikkelyei borzolják csipkésre partjaikat. A gyepen ülő libák szárnyuk alá dugják sárga csőrüket. Szemüket az ég gyepén legeltetik. Farkuk mögött zöld libapiszok, lábukon az úszókák összeráncosodnak, fehér tollúk beleolvad a nyálkás alkonyatba, amely összekeveri a tárgyakat, megfosztja lényeges jegyeiktől a fákat. Az út belemerül a feketeségbe, s mint karcsú lánytest, elnyúlva a zaj őrületétől, kanyarog a falu felé... A dolgok akaratlanul is belénk Ivódnak. Apám jön gyalogosan. Kezeit, mint csonka szárnyakat teste mellé zárja. Válla eltakarja mögötte az utat. Ráncos homloka mögött haldoklik az egykori szolgagyerek, aki míg reggelizett, megitatta a gazda ökreit, s csak addig pihent, amíg ebédelt. Olyan éles a pillantása, mint a kés, melyet a munka élesített kegyetlen fegyverré. Tenyerében ott az ostornyél helye, a lovak istrángjait meghurkoló mozdulatok, a ganéhányó villa nyeléről is ott maradtak a bütykök, amelyek most egyetlen kemény kődarabbá dermesztették ökleit. Mindent megőrzött magában, csak magát vesztette el: szétrázták a göröngyös hátú utak, elnyelték a lótrágya fűtésű istállók jár szol deszkái. Most ott ködlik a lovak vibráló prüszköléseiben, a fekete kiscsikó párolgó magzatvizében, amit elvetélt Mica, az öreg píros. Vasárnaponként összesepregett foszladozó emlékeit, elbeszélget velük hangtalanul, nézi őket karikás kerékszemekkel és sír. Könynyel nem hullnak. Neki már nincsenek könnyei. Csak homloka meg szája, összegyűrődött vastag ujjai, amelyek szomorúfűzágakként lógnak le a tenyeréből; meg szíve van, SZITÁS! FERENC ami Összeköti őt a kertben a szőlővel, meg a pincével, ahol háromszor kétdeci bortól már a hideg be- , tonfalban gyönyörködik. Keresi magát a gyöngyöző ezerjóban meg a rizlingben. Ha jó kedve van, akkor nagyon szomorúnak látszik. Felfordult benne a világ. Különlétét próbálja megmenteni, összetartani a széthulló szálakat. Ö már csak tartálom. Fehérre meszelte az Idő. Meghúzódik a percek alaktalan sarkában, összezárja magát, mert azt htszi, hogy így megreked benne az idő. Mégis naponta megpróbálja folytatni önmagát, pedig tudom, már barátkozik a csönd titokzatos álagútjaival... Mellém ül a jó öreg szomszéd. Köszön, azt hiszi, jól ismerjük egymást, pedig énrólam úgy istenigazában semmit sem tud. Állán kéthetes borostyavesszők, dől belőle a pálinkaszag. Alsó ajkán félig égett Bystrica lóg. Tudom, most nem lehet vele okosan beszélni, pedig különben nagyon művelt ember. Megkérdi mi újság, én azt mondom, hogy semmi különös. Ogy tesz, mintha ebből nagyon sokat megtudott volna. Nem veszi észre, hogy nem nézek rá, hanem a bodzafa kérgén mászó bogarakat nézem, ahogy fel akarnak mászni a fára, de mindig belehullnak a kéreg repedéseibe, ahol már több rövar-csontváz sötétlik a pókháló sarkában. Aztán egy nyalás szíverősítőt kér. Bemegyünk a konyhába, adok neki kettőt. Nagyon köszöni, dicsér, hogy jó fiú vagyok. Szeretett 6 mindig, ezért ne haragudjak rá... Gyarlóságunk velünk születik. Kinek-kinek meglátszik a szemében is. Biztos nekem is jutott ebből, mert együtt érzek azokkal, akik nem tudják, hogy naponta meg kell keresni az életben azt, amiért valójában megszülettünk. S aszerint jó vagy rosssz valaki, hogy milyen mértékben tud eggyéválni harcával... Ülök és nézek. A levegőben csapkodó madárszárnyak feszülnek. Teleírják az üde levegőt cikcakkos utakkal. Olyan magasra szállnak, hogy csak apró fekete csomókat lehet látni, amint könynyedén úsznak a végtelennek tűnő kék vízen. Zina sétál jeléin. Nagy húsos mellei vannak, jó benne gyönyörködni. Fiatal. Erezni barna bőre alatt az érzelmek hangtalan lázadását. Szőke haja kibomló árvalányhaj, melyet anyám a vázába tesz, hogy legyen dísze is a háznak. Olyan tiszteletet sugároz, hogy azt hinné az ember, hogy 6 ts vázába való. Nem szereti az árvalányhajat, mert a vézna szárak könnyen elejtik az apró szöszös bolyhokat, s azok egész nap úsznak a szőnyeg felett, mint átlátszó, könnyű légzsákok, amelyek már szinte megfoghatatlanok, de mégis vannak. Zinát már tíz éve ismerem. Mindig olyan volt, mint most. Kedves, de mégis mindig elérhetetlen. Talán önmagának is titok volt a teste, pedig lehet, hogy tudta, hogy hosszú őzlábai vannak, meg sima hasa, érzéki ujjai, széles szája. Egyszer elvittem motoron a határba, Tetszett a játékossága. Szerette a romantikát, jobbán, mint engem, mert én gyáva voltam mindig és megértő. Leültünk az árokpartra. Az öreg akácfa eltakarta előlünk a Napot. Néztük egymást és csókolóztunk. Ereztem, hogy milyen gyenge még a teste és tapasztalatlan. Lehunyta a szemét, mint szirmaikat a virágok este, amelyeket még csak a tiszta harmat érintett. Aztán hirtelen felállt. Egy kis idő múlva azonban visszaült mellém. Azt hittem, akar valamit. Tenyeremmel odacsattintottam hamvas combjára. Ö haragosan rám nézett és vége volt a bennem feszülő varázsnak. A rozstábla felé nyúl futott, magasra emelte hátsó lábait. Biztos megérezte, hogy most nem érdekel, és lomhán, érdektelenül kaptatott előre. 4ztán elfutott, talán mégis meggondolta ... Az út porában verebek fürödtek. Ugráltak, mint mellemben a szív. Nem hittem volna, hogy Zina ilyen szangvinikus. Vállam fölött lepkék cikáztak. Sárga szárnyuk majd elolvadt a perszelő Napban. A tüskebokron apró méhcsontvázak barna vonói zümmögték a gébicsek fülébe a hangokat. Összekeverték bennem a Megy a juhász a szamáron kezdetű dalt. Elmerülök a csendben. Szemembe költözik a környező világ. Tüskéi szúrnak. Nem teljes még az ember. A kezek serény mozgása két lépésre megelőzi az értelem lassan fejlődő csigaházát. A napok gyilkos késel mellünkbe furakodnak. Kiköszörült idegszálainkon az információk egyenesen az izmok felé rohannak. Kitérik a homlokunk mögötti állomást. Üj utcákat építenek bennünk a kezek. Megyünk, megyünk, előre... A szoba csillárjai álmosan ébredeznek. A szomszéd csak vedel, apám megbékél a múlttal, Zina meg csak szaporázza lépteit a falu felé. A gondolatok kisiklanak a rozsdás vágányokon. Menekülni készülő Izmaimban felcseng az ébresztő óra kalapácsának kegyetlen kiáltozása.