Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-26 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

T avaly ősszel, amikor érett gyümölcstől volt illatos a napsugaras levegő, léptem Görögország földjére. Az útról jegyzeteket készítettem, próbáltam lerögzíteni mindazt, amit említésre méltónak találtam. Első görögországi jegyzeteim szeptember 26-i dátummal kezdődnek. A zakatoló gyorsvonaton azt írom, hogy nem tudom pontosan hol, melyik városban, de az biztos, hogy Görögországban vagyok. Egy nehéz, fárasztó, keserves éjszakát éltem át, alig pihentem, alig aludtam valamit. Kábult vagyok, ablakot nyitok, hogy felfrissüljek ... Így nézem a rohanó, ébredező tájat... és gondolataim lassan elrendeződnek. Ha tegnap a jugoszláv parasztokról azt jegyeztem fel, hogy késő estig dolgoznak a határban, akkor most a görögökről azt mondhatom, hogy már hajnalban kezdik a mezei munkát. Örám hajnali négyet mulat, de az egész család gyerekestül kint van a határban és szedi a cukorrépát. Az elsuhanó kisebb állomások mindenütt tele vannak zsúfolásig megrakott répavagonokkal. Az elmúlt nyomasztó éjszakáról még beszámolok. Egyelőre annyit, hogy a hajnalok ós az alkonyatok már itt is elég hűvösek. A vonat fülkéi tele vannak munkásfiatalokkal, lányokkal, fiúkkal, akik valahová munkába indulnak. Amilyen kopottak, olyan vidámak. Az úton énekelnek, sőt táncra is kerekednek, hozzátehetem, hogy igen szépen énekelnek ... És itt, ezen a hajnalon, a szegényes lapostetejű viskók szomszédságába/n, a kopár, homokos tengerpart közelében csodálatosan szép napfelkeltét láttam. Soha még ilyen vonzó, emlékezetesen szép, és ragyogó látványban nem volt részem. A Nap a tengerben nézte magát. A hatalmas, zúgó tenger egy árnyalattal sötétebb kékjével vált el az ég halványabb kékjétől és e végtelen színpompában hirtelen az volt a benyomásom, hogy a napsugarak levetkőztek és az izzófényes kék tengerben fürödnek. Ezután valahonnan hirtelen egy széleshátú hullám érkezett és ezzel egyidőben úgy tetszett, mintha a Nap arcával a tengerbe bukott volna és akkor hirtelen bíbormeztelenség borította el egyszerre a világot, a hatalmas eget meg a tengert. Soha még ily szépet, ily szikrázó fényességet nem láttam. Mindez pedig Platamon város közelében zajlott le, a vonat itt közvetlenül a tengerpart mellett fut, vele fut, rohan a csodálatosan szép hajnal is, amely ragyogó, szikrázó arany színével a szegényes lapostetejü, kopott kunyhókat is széppé varázsolja. Az emberek a hatalmas, végtelen tenger közelében és ez óriási égboltozat alatt apróknak és Igen szerényeknek látszanak, de ezen nem csodálkozom, hisz itt a tenger a Nappal ölelkezik és mindenki szemeláttára, vele hál és vele ébred. Amikor a felkelő Nap a tengerbe bukott és a tenger vize felszökkenve szétfröccsentette a napsugarak aranyát, a fiatalok ajkán elhalt a dal, valamennyien az ablakhoz tódultak és tágranyílt szemmel, néma hódolattal nézték a csodát. Csak a vonat szuszogását lehetett hallani, amint rohant célja, Athén, Illetve Pireusz felé. A sík táj és a tenger hirtelen eltűnt, helyette kopár, köves hegyek következtek, aztán egyszerre szürkéskék, sűrű ködbe rohant a vonat, majd alagutak sötétsége váltotta fel a köd szürkeségét. De mindez csak percekig tart, ezután újra méltóságosan és hatalmasan megjelenik a tenger, felszínét enyhe szellő remegteti. úgy tűnik, mintha most pihenne, lélegzene ... Mngam is pihentem, újra átéltem a kalandot a Jugoszláv—görög határnál. Távolról sem mondhatom, hogy valami nagyon barátságosan ment volna végbe a határátlépés. A legrosszabb pedig az volt, hogy késő éjjel, úgy éjfél tájban zajlott le az útlevél és vámvizsgálat, majd a költözködés egyik kocsiból a másikba. A legrosszabb volt a költözködés. A helyzet úgy alakult, hogy elég nehéz három bőrönddel utaztam, sok apróság, ajándék volt bennük. Ismerőseim, barátaim amint meghallották, hogy külföldre megyek, mindegyiknek akadt valakije, akinek küldeni akart valamit, egy csekélységet, lemezt, szlovák babát vagy díszabroszt és hasonló más ajándékot. Persze a legsúlyosabb sértést követtem volna el, ha kérésüket megtagadom. így duzzadtak meg a bőröndjeim, és amikor a görög határnál a jegyellenőrök bejöttek a kocsiba és azt mutogatták nekem, hogy ki kell költöznöm a kocsiból és egy másikba mennem, mert ezt a kocsit lekapcsolják, keserű lett a szám íze. De nem volt nagyon Idő a kesergésre, vagy töprengésre, mert gyorsan cselekedni kellett... Segítséget nem kérhettem, mert a vonatfülkében egyedül -utaztam. A harmadik vasúti kocsiba kellett a holmimat átszállítani. Nagy lihegésekkel, és verejtékezve sikerült a poggyászomat az említett kocsiban elhelyezni. Megkönnyebbülten, azzal az érzéssel foglaltam el a helyemet, hogy a legrosszabbon már túl vagyok. Ekkor nagy megdöbbenésemre egy másik vasúti hivatalnok jelenik meg és azt mondja, hogy vissza kell menni oda, ahol voltam, mert tévedés történt: ezt a kocsit kapcsolják le a vonatról. Keserűség fogott el újra, mert most már útitársam is volt egy fiatal asszony párhónapos gyermekével... és mondanom sem kell, a csomagjaival. Persze alig tehettem érte valamft... hisz volt mit cipelnem. De tehetetlenségemben nagyot ordítottam a hivatalnokra és rámutattam az anyára, akí a költözkösze később, az utasok is, akik kedvesek és igen barátságosak voltak hozzám. Különösen egy görög angolszakos tanárnő és egy agronómus, akik reggel tájban a fülkémbe nyitottak, nyerték meg a tetszésemet. A nő nagyon szép és kedves volt, egy kicsit németül is tudott, a férfi ugyancsak barátságos volt, a német nyelvet értette, de nem beszélte. Ha kérdezett valamit tőlem, azt a nő tolmácsolta. Jellemző volt a férfira, hogy egy gyöngysort tartott egyik kezében, azzal állandóan játszadozott és szórakozottan pergette oda-vissza a gyöngyszemeket. Később Pireuszban, a görög kikötővárosban felfedeztem, hogy minden második görög perget ilyen gyöngysort. Én az első pillanattól nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a tanárnő és az agronómus szerelmes egymásba. Ezt mosolyuk és tartásuk árulta el, amely szépségtől és rokonszenvtől sugárzott. Bizalmukat azzal nyertem meg, hogy Sophokles Antlgonéjéről mondtam nekik egyet-mást. Többek között azt is, hogy én Antigonét szőkének képzeltem. Hozzátettem, hogy téveértésére adva, hogy segítségét nem kívánom ingyen, egy csomag fecskével kínáltam meg. Mosolyogva megköszönte. Legalább annyit tett, mert Pireusz előtt leszállt, és a csomagjaimmal egyedül maradtam. Délután kettő tájban érkeztem Pireuszba, szóval Belgrádból idáig több mint 24 órát tartott az út. Nagyon fáradt voltam, ennek ellenére a nehézségekkel mégis megbirkóztam, és olcsó szálláshoz is jutottam. A jelek azt mutatták, hogy rajtam kívül még ketten alusznak a szállodai szobában. Egyiküket sem láttam, valahol csavaroghattak, csak szegényes holmijuk hevert a vaságyuk alatt, egy kis vulkánkofferban. Mit tehettem, gyorsan megmosdottam és az egyik vendéglőben öt drachmáért megittam egy kávét utána elmentem várost és tengert nézni. Az egész kikötőváros, amely szervesen Athénhoz tartozik, a tengerparthoz tapadt. Rengeteg itt e hajóiroda, sok a kávézó és kávéház. A kávézó többnyire egy kis kifőzde, ahol ebédet és vacsorát is adnak. A kávéházban is tálalnak ebédet, de itt az étkezés jóSZABÓ BÉLA: dést aligha bírja egyedül... Az ordítás hatott, a görög hivatalnok segített az anyának és ez egy kicsit könnyített az én sorsomon ls, amikor nehéz bőröndjeimét visszacipeltem oda, ahol voltam. Nedves volt rajtam minden a súlyos tehertől, de újra a régi fülkémben voltam és lihegve törülgettem zsebkendőmmel arcomat, homlokomat. Nagyon fáradt, kimerült voltam... Arra gondoltam, megpróbálok egy kicsit aludni, de nem ment ... Ez a hiábavaló hurcolkodás vérig sértett és minden eszembe Jutott, ami valaha rossz és igazságtalan volt az életemben. Volt miben válogatnom ..., de agyam ebbe is belefáradt, kissé elbóbiskoltam... és már az alvás határán voltam, amikor hirtelen világosság támadt vasúti fülkémben, két fiatal vámőr állt előttem, és az egyik mosolyogva mutat a legnagyobb bőröndömre és németül felszólít, hogy nyissam kl. A pokolba kívántam, de mit tehettem, újra leszedtem a kofferemet a csomagtartóról, kinyitottam, az pedig szakszerűen turkált a holmi közt, de mert nem talált ott semmi érdekeset, tetszetősei, intett, hogy a bőröndöt bezárhatom. Mielőtt elment a fickó, mint aki lova. barma hátára üt, oly fölényesen veregette meg a vállamat. Most már végleg nem tudtam aludni, keserűségemet és csalódásomat már csak a hajnal, a ragyogó görög napfelkelte tudta feloldani... és perdésemre csak most Jöttein rá, most, hogy látom, az igazi görög nő barna, sőt feketehajú. A tanárnő, akinek tejfehér bőre volt és koromfekete haja, hangosan felnevetett... és érdeklődéssel kérdezte, hogy mi jutott eszembe, miért éppen szőke? ... Nevettem, nem tudtam rá válaszolni. De a szőke Antigonéval mégis sikerem volt. A fiatal pár Athénig velem maradt és gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt. Együtt ebédeltünk az étkezőkocsiban, igaz, hogy két dollárt fizettem az ebédért, ami bosszantott, mert hisz nagyon kevés valutám volt, mégis másképp néztem ezután a világra. Hiába, Ilyen ebéd sok reményvltamint is rejt magában. A férfi, az agronómus érdeklődött fl szövetkezetek iránt, vajon hogyan működnek nálunk. — Hát — válaszoltam — nálunk a mezőgazdaság jobban működik, mint önöknél, nálunk minden gépesítve van, a határban alig találkozhat az ember lóval. — Igen — bólintott lehangoltan a férfi és lesütötte a szemét, tanácstalanul a gyöngysort pergette. Komoly kérdést ezután nem Intézett hozzám, azt hiszem félt, attól tartott, hogy én is kérdezni fogok. Ök Athénban, a szikrázó fehér városban szálltak le és én még tovább utaztam. Barátságosan váltunk el egymástól. Ök még megkérték a jegyellenőrt, hogy segítsen nekem a leszállásnál Pireuszban. Az ellenőr barátságosan Igent bólintott, én meg val drágább. Pireusznak szép, elegáns szállodái is vannak és remek ékszerboltjai, amelyeknek kirakatai arany- és brillláns ékszerekkel zsúfoltak. Csavargásaim során több ékszerboltot láttam ott, mint tejcsarnokot, vagy péküzletet. Sok ott az újságárusbódé, ahol képeslapot meg dohányt is árusítanak, ezenkívül a kapualjakban gyümölcsöt, szőlőt, banánt, fügét és datolyát kaphat a vevő. Rengeteg ezenkívül a bank, a váltőiroda, de még több a szegény, kopott ember. Leginkább az angol nyelvvel lehet e kikötőben boldogulni, a németlel alig. Itt ls mint mindenütt, ha látják, hogy az idegen nem tud angolul, többnyire megvágják, a fogyasztását duplán fizettetik meg vele. Ezért csak egy kávét mertem fogyasztani. Arab kávézó volt, kitűnően főzték a kávét és zsemlével együtt nem fizettem többet öt drachmánál. Szőlőt is vettem, egy fél kilót, de hogy menynyit fizettem érte, arra már nem emlékszem. Alkonyatig csavarogtam egyedül, arna gondoltam, jó volna Athénba menni és megnézni az Akropoliszt, de egyedül nem mertem az útnak nekivágni, hisz azt sem tudtam, hogyan utazzam? ... Erről később magyarok világosítottak fel. A velük való találkozás merő véletlen volt, mégis valahol lelkem mélyén számítottam rá.' Joggal, hisz nemegyszer Párizs kellős közepén találkoztam magyarokkal. így történt hát Itt is... A földalatti kö-