Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-26 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

A CSKP XIV. kongresszusa rámutatott arra a tényre, hogy az imperialisták az 1956. évi magyarországi események után megváltoz­tatták módszereiket. Ma, amikor a dolgozók szí­vében és gondolkozásában mély gyökereket eresz­tettek a szocializmus eszmél, erejüket elsősorban az ideológiai diverzióra összpontosítják. Hogy fellazítsák a pártot és a szocialista társadalmat, hogy leplezzék igazi céljaikat, harcot folytatnak a szocializmus „megjavításának" álszocialista jel­szava alatt. A marxizmus—leninizmus alapján épülő szocializmus helyett a „fogyasztói" szocia­lizmus kispolgári modelljét akarják érvényesíte­ni, .amely átmenetet jelentene a kapitalizmus visszaállításához. Támogatják a nacionalista és revizionista áramlatokat, melyeknek alapja a kis­polgárság. A revizionista és szocialistaellenes törekvések közös nevezője a nacionalizmus és szovjetellenes­ség. Ez megfelel a nyugati kommunistaellenes központok stratégiájának és taktikájának, me­lyek ebben látják a szocialista országok és a Szovjetunió szövetsége megbontásának leghatéko­nyabb fegyverét. Az antikommunisták és segítőtársaik, a jobb­oldali opportunisták, a jobboldali és „baloldali" revizionisták, a különböző árulók már több évti­zede eredménytelenül arra törekednek, hogy meg­törjék a munkások nemzetközi szolidaritását, s megbontsák a szocialista világrendszert. Azt han­goztatják, hogy tulajdonképpen Leninnek azzal a tézisével, hogy egy országban is felépíthető a szocializmus, megalakult a „nemzeti kommuniz­mus". A szocialista világrendszer kialakulását és a szocializmus építését a népi demokratikus orszá­gokban úgy magyarázzák, mint az egységes „sztálinista" modell rákényszerítését az összes szocialista országra. Szerintük a Szovjetunió ez­zel az egységes modellel akarta uralma alá haj­tani ezeket az országokat, megakadályozni a szo­cializmus igazi fejlődését, a „nemzeti kommu­nizmus" kiépítését, a szocializmus saját modell­jének kialakítását. Ennek ellenére szerintük már nem is létezik a nemzetközi munkás és kommu­nista mozgalom. Így például W. E. Griffith (The Revival of East Európen Naclonalism, Cambridge 1965. 4. oldal) „elemzi" az egyes szocialista or­szágok fejlődését és nagy reményeket táplál a kommunizmus nacionalizálása iránt. A nálunk is ismert Z. Brzezinski, aki 1968 jú­niusában. Prágában tanácsokat osztogatott a „de­mokratikus szocializmus" ideológusainak, abból indult ki, hogy a nacionalizmus egyre nagyobb szerepet játszik a szocialista országok kapcsola­taiban és ezért a nacionalizmust a ,szovjet ura­lom elleni harc hatékony módszerének tartja". Szerinte a szocialista rendszer fejlődése az egyes szocialista országok fejlődését Jelenti az egyen­jogúság hiányától a nagyobb önállósághoz, a nemzeti szuverenitáshoz, a nemzeti kommuniz­mushoz. A marxizmust „pluralizálják". Az ilyen rágalmak és kívánságok terjesztésé­ben jelentős segítséget nyújtanak azok az embe­rek, akik elárulták a kommunista mozgalmat, például Ernst Fischer, Roger Garaudy, a külön­böző emigránsok, Ivan Sviták, fifí Pelikán, Evlen Löbl és mások. A közelmúlt tapasztalatai meg­mutatták, mi rejlik „a marxizmus pluralizálása" mögött, milyen következményekkel Jár a nacio­nalizmus, milyen a valóságban a fogyasztói szo­cializmus még akkor is, ha az „emberarcú szo­cializmus" frázisába burkolják. Az „emberarcú" és a „demokratikus szocializmus" ideológusai és politikusai megpróbálták a gyakorlatban bemu­tatni hová vezet mindez. Ma már nem ls tagad­ják, hogy céljuk a február előtti viszonyok, a bur­zsoá demokrácia visszaállítása volt. Gondolataik­ról nem modtak le, sőt ellenkezőleg, már nem leplezik magukat, egyre nyíltabban lépnek fel, így pl. Pelikán harcra, Sviták háborúra hív fel. Ide vezetett a demokratikus szocializmusuk! Ke­nyéradőik azonban reálisabbak, újabb és újabb, hatékonyabb harci eszközöket, formákat eszelnek ki. Ezért, amint erre Brezsnyev elvtárs az SZKP XXIV. kongresszusán rámutatott, továbbra is idő­szerű a harc a jobboldali és baloldali revizloniz­mus és a nacionalizmus ellen. A burzsoá ideoló­gusok és a burzsoá propaganda a szocializmus és a kommunista mozgalom elleni harcban éppen a nacionalista irányzatokat, elsősorban a szovjetel­lenes irányzatokat használják kl. A kommunista pórtokban valamilyen ideológiai megbékélésre ösztönzik az opportunista elemeket. Mintha ezt mondanák nekik: „Bizonyítsátok be, hogy szov­jetellenesek vagytok, és mi hajlandók leszünk kijelenteni, hogy igazi marxisták vagytok, telje­sen önálló álláspontot képviseltek." A fejlődés azt bizonyítja, hogy az ilyen emberek saját or­szágaik kommunista pártja ellen is harcoltak. Ennek példája Garaudy Franciaországban, Fischer Ausztriában, Petkoff Venezuelában és a Manifes­ío-csoport Olaszországban. Garaudy és Fischer nem volt nálunk ismeret­len. Könyveiknek és gondolataiknak számos híve volt. Sokan közülük odajutottak, ahova Fischer vagy Garaudy, sőt egyesek nemcsak kommunista pártjuktól, hanem hazájuktői és nemzetüktől is megváltfik és mu az imperializmust szolgálják. Az antikommunisták, a marxizmus—leninizmus árulói azt állítják, hogy Lenin kisajátította a marxizmust, a mezőgazdaságilag és Iparilag el­maradott országokhoz módosította. A század ele­jén többek között Masaryk hirdette ezeket a né­zeteket, és 1968 ban újból találkozhattunk velük. Így tehát nincs szó semmi újdonságról, a régi hazugságok és rágalmak kerültek napvilágra, me­lyeket csupán stilisztikai szempontból alkalmaz­tak a mai időkhöz. Továbbá támadják Lenin taní­tását az új típusú pártról, valamint a kapitaliz­mus ellen és a szocializmus felépítéséért folyta­tott harcban betöltött vezető szerepéről. Leninnek az új típusú pariról szóló gondolatalt Marx taní­tása elárulásának minősítik. Voluntarizmust, to­talitarizmust, anarchizmust stb. vetnek a leni­nizmus szemére. < A revizionisták és antikommunisták úgy véle­kednek, hogy a közvélemény előtt nem lesznek többé revizionisták vagy antikommunisták, ha magát Lenint revízióval, Marxot árulással vádol­ják, s mindkettőjüket összeesküvőknek, anarchis­táknak bélyegzik. Hogy ezt a vádjukat hihetővé tegyék, Marxot absztrakt humanistaként tüntetik fel, aki a kommunista pártot propagandaappará­tusnak tekintette és azt hirdette, hogy a burzsoá parlamentarizmus viszonyai között a munkásosz­tály „öntökéletesítése" által szabadul fel. Az utolsó években Garaudy, a volt marxista is bekapcsolódott ebbe a harcba. Egyik könyvében a marxizmus pluralizmusa és a szocializmus al­kotó fejlesztőjeként tünteti fel magát; fellép a leninizmus és a szocializmus ún. szovjet modell­JJ PLURALIZÁLÁSA" •«%» "-'rí je ellen. Munkái azonban azt bizonyítják, hogy az, aki ma lemond a leninizmusról és a leniniz­must nacionalista formának nevezi, magái a mar­xizmust is revidiálja és az opportunizmus, vala­mint revizionizmus talajára jut. Garaudy a szocializmus több modelljéről beszél: a szovjet, kínai, jugoszláv, csehszlovák, francia stb. modellről. Elsősorban azt akarja bebizonyí­tani, hogy a szocialista forradalom és a szocializ­mus építésének lenini útja elfogadhatatlan Fran­ciaország, a fejlett Ipari állam számára. Azt mondja, hogy Franciaországban semmi konstruk­tík sem történhetik a kommunista párt nélkül, de nyomban hozzáteszi, hogy semmi sem történhet addig, amíg ezt a pártot lényegesen nem változ­tatják meg. Azt akarja elhitetni olvasóival, hogy a nem­zetközi kommunista és munkásmozgalom válság­ba került, melyből szerinte csak a következetes revízió által juthat ki. És ez szerinte a kommu­nisták, nem kommunisták és antikommunisták számára egyaránt szükséges. Garaudy a kommunizmussal és a marxizmus­leninizmussal kapcsolatos állásfoglalások revízió­jára akarja rábeszélni az .antikommunistákat az­által, hogy meg akarja őket fosztani az úgyne­vezett ortodox nézetektől. Az ún. nem ortodox marxizmus—leninizmus, a szovjeteilenes plura­lista marxizmus azonban nagyon közel áll az an­tikommunistákhoz, mivel ők ezt eszköznek tekin­tik, amely segítségével viszályt Idézhetnek elő a nemzetközi forradalmi munkásmozgalomban, és a szociailsta országokban vissza szeretnék állítani a kapitalizmust. Említsük csak meg, hogy az an­tikommunisták milyen meghatóan gondoskodtak az ún. demokratikus szocializmus ideológiájának fejlesztéséről 1968 és 1969-ben. Garaudy könyvében elismeri, hogy a Szovjet­unió ellensúlyozza az Egyesült Államok Imperia­lista terveit, ennek ellenére írásai rengeteg rá­galmat tartalmaznak a Szovjetunió, elsősorban az SZKP ellen. Az antikommunizmus szellemében elévült dogmatizmusnuk tartja az SZKP szerepét, amely szerint összeegyeztethetetlen Marx és Le­nin tanításával. A különböző ideológusok éles el­lentétet vélnek felfedezni Marx és Lenin között. Garaudy azonban továbbra is marxistaként akar szerepelni a munkások előtt. Az SZKP vezető szerepét a „sztálinizmus" foly­tatásának nevezi. így például azt állítja, hogy az ún. dogmatikus sztálini modell megköveteli az egy párt létezését, mint a szocializmus építésé­nek alapfeltételét. A szovjet modell kötelező dog­májának tartja más politikai pártok létezésének betiltását, de számos szocializmust építő ország történelmi tapasztalata azt bizonyítja, hogy ha­zudik. Hisz Csehszlovákiában is léteznek más pártok a CSKP-n kívül. Garaudy a kommunista párt vezető szerepének és a demokratikus centralizmusnak lenini értel­mezése helyett új értelmezést, a kommunista párt vezető szerepének ún. kibernetikus modelljét kö­veteli, amely állítólag felszabadítja a párt akti­vistáinak alkotótevékenységét. Garaudy szerint az ilyen pártnak nem kell megváltoztatnia prog­ramját és céljait, hanem csupán módszereit, mun­kastílusát, hogy ne csak olyan erőt képviseljen, amelytől az ellenfél fél, hanem az élet eleven tündöklő központja legyen. Garaudy a továbbiakban azt követeli, hogy a kommunista párt a munkásosztály harci csapa­tából valamilyen vitaklubbá változzon. Azt írja, hogy a demokratikus centralizmus marxista—le­ninista értelmezése már alkalmatlan a fejlett Ipa­ri országok számára. Az irányítás marxista-le­ninista koncepcióját az Irányítás új kibernetikus koncepciójával kell helyettesíteni. Szerepe már nem abban rejlik, hogy utasításokat adjon és ellenőrizze teljesítésüket, hanem abban, hogy ösz­tönözze a kölcsönösen egymást Irányító rendsze­rek kezdeményezését és aktivitását. Anélkül, hogy tagadnánk az új Irányítási mód­szerek kihasználásának szükségességét a párt munkájában, azt valljuk, hogy ezekkel a módsze­rekkel nem helyettesíthetjük a pártmunka alap­elveit, vagyis a demokratikus centralizmust. Ga­raudy a kibernetika alapján próbálja védelmezni a szocializmus pluralista modelljét, amely kizárja a kommunista párt vezette munkásosztály dikta­túráját. Az irányítás ilyen kibernetikus modell­jéhez és a pluralista társadalomhoz tartozik az is, hogy ebben az esetben a párt lemond a hivatalos filozófiáról, vagyis a marxizmus-leninizmusról. Ügy tűnik, hogy Garaudy a marxista—leninista világnézetet a dogmatizmus csökevényének tart­ja. Ezt írja: „Amennyiben a párt nem akar a dog­matikusok szektája lenni, hanem azoknak az erők­nek a motorja, amelyek Franciaországban szocia­lizmust akarnak építeni, nem rendelkeznek hiva­talos filozófiával, nem lehet sem idealista, sem materialista, sem vallásos, sem ateista..." A plu­ralista társadalom szükségszerűen a filozófia és a politika elválasztásán alapszik. Minden más klerikalizmust jelent. Garaudy ezt az állítását a dialógus koncepciója folytatásának és kibővítésének tartja. Garaudy tehát nemcsak politikai szervezeti alapelveitől, hanem ideológiai alapelveitől is meg akarja fosztani a kommunista pártot és mindezt úgy tünteti fel, hogy a párt tevékenységét alkal­mazni kell a fejlődő tudományos-műszaki forra­dalom viszonyaihoz. Az idézetek alapján nyilván­való, hogy a valóságban nem erről van sző. Kon­cepciója a mai imperialista burzsoázia érdekelt szolgálja, amely szívesen propagálja nézeteit, a marxizmus fejlesztéseként tüntetve fel őket. Ha­sonló visszhangra találnak az Imperialisták kö­rében a marxizmus—leninizmus más „nacionalis­ta interpretációi". Minél több antiszovjetlzmust tartalmaznak, annál jobban propagálják a bur­zsoá világban. A marxizmus pluralizmusára, a marxizmus—le­ninizmus nacionalista formáinak létezésére, a „nemzeti" kommunizmusra, valamint a szocializ­mus különböző modelljeire vonatkozó nézetek csupán próbálkozást jelentenek a marxizmus—le­ninizmus kiforgatására. A marxizmus—leninizmus a nemzetközi munkás- és kommunista mozgalom internacionalista tanítása marad. Éppen interna­cionalista jellegében rejlik legyőzhetetlen ereje. Ezt a burzsoá ideológusok és antikommunisták ls tudják és éppen ezért a forradalmi mozgalom in­ternacionalista jellege ellen küzdenek, hogy így előkészítsék az utat ahhoz, hogy a burzsoá Ideo­lógia behatoljon a munkásmozgalomba. Nem be­csüljük le ezeket a kísérleteket, habár meg va­gyunk győződve arról, hogy valamennyi kudarcra van ítélve. Tevékenységünk egyetlen szakaszán sem tűrhetjük meg az önelégültséget, vagy a passzivitást. Tudatosítanunk kell, hogy ott, ahol nem hat a ml ideológiánk, osztályellenségünk ideológiája gyakorol hatást. A CSKP XIV. kongresszusa rámutatott arra, hogy a jobboldali és revizionista erők vereséget szenvedtek. Kiűzték őket a pártból, a harcot azonban folytatjuk mind az opportunizmus és re­vizionizmus, mind a többi helytelen nézet ellen. (Rpf

Next

/
Thumbnails
Contents