Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-16 / 220. szám, csütörtök

Miről ir a vi ilágsajtó?! A párt és az ideológiai harc A Pravda a közelmúltban közölte Ladislav Hrzal Írását az ideológiai harc fontosságáról. Az alábbiakban rövidítve ismertetjük a cikket. A

csehszlovák munkásmozgalom gazdug hagyományokkal és tapasztalatokkal rendelkezik a burzsoá ideológia, és a jobboldali opportunizmus elleni harc terén. Sok párttag pártunk 50 éves fennállásának évfordulójával kapcsolatban felvetette a kérdést, hogyan lehetséges, hogy az ilyen gazdag hagyománnyal rendelkező párt eljutott az 1968-as „prágai tavaszik". A válságos helyzetből levont tanulságok és a CSKP XIV. kongresszusa választ adott ezekre a kérdésekre. Bizonyos mértékig magunk készítettük elő a talajt a reakciós egységbontó erők számára. Átnézve az ideológiai munka fontosságáról hozott határozatokat, látjuk hogy nem becsültük le a burzsoá ideológia elleni harcot, és a párt vezetői látták a burzsoá ideológia behatolásának veszélyét. A különböző írásbeli dokumentumok azonban azt bizonyítják hogy a kommunista pártosságot szembe helyezték a tudományossággal, és azokat a kommunistákat, akik nyíltan bírálták a burzsoá ideológiai behatolását, jogtalanul dogmatikusoknak tartották. Bizonyos káderíntézkedéseket tettek, ezek azonban nem érintették a helytelen nézetek valamennyi képviselőjét. Nem elemezték az ideológiai hibák okait, nem leplezték le a forrásokat, nem mutattak rá, hová vezethet a marxistaellenes nézetek megtűrése. Sőt, ellenkezőleg, a kulturális ^ folyóiratokban és a társadalomtudományok más ágazataiban érvényesülő gyakorlat egyre inkább helytelen irányba fejlődött. A politikai főiskoláról 1964ben helytelen nézeteik miatt elbocsátott dolgozók más intézményekben kaptak funkciókat, tovább terjesztették nézeteiket. Vértanúknak tartották magukat, akiknek jogtalanul kell szenvedniük, igazságos helytállásukért. Az ideológiai munkáért felelős pártfunkcíonáriusok a dogmatizmus elleni harc leple alatt helytelen nézeteket vallottak, gyakran olyan nézeteket, amelyeket azelőtt ők bíráltak. S hová vezetett mindez? A békés együttélés szükségességére vonatkozó tézist az ideológia terén is érvényesíteni akarták. Az ideológiai harc helyett arról vitatkoztak, mit tanulhatunk a burzsoá ideológiából. A szovjet ideológia és társadalomtudományi műveket dogmatikusoknak nevezték, azokat, akik védelmezni próbálták a marxizmus— leninizmus alapelveit dogmatikusoknak bélyegezték. A „sztálinizmus" bírálatát a marxizmus—leninizmus ellen használták ki. A párt "régi vezetőségének nem következetes politikája így ideológiai bomláshoz vezetett, s végül nemcsak a szavakat, hanem a határozatokat sem vették komolyan. Így történhetett meg, hogy az egyik író kijelentette: „Azt, amit a pártvezetők ma bírálnak, fél év múlva maguk, mint új igazságokat ismertetnek." Az ideológiai munka formálissá vált. Unos-untalan ugyanazokat a tényeket ismételték, figyelmen kívül hagyva az országban uralkodó és a nemzetközi helyzetet. Több jelenség utalt arra, hogy az ideológiai munka és a burzsoá ideológiai elleni harc formálissá vált, hogy eltértünk az elvi harctól. Tapasztalt, képzett marxistáknak, akik aktívan harcolni akartak a burzsoá ideológia ellen, egyre kevesebb lehetőségük volt ehhez a harchoz. A Tanulságok és a CSKP XIV. kongresszusának határozatai az elért eredmények lebecsülése nélkül megemlítik, hogy a 60-as évek elején a pártvezetőség megszédült az elért eredményektől, helytelenül értékelte a társadalmi fejlődés elért fokát, a társadalom erkölcsi és politikai egységét. A kívánságokat, vágyakat tényként tüntették fel. Az ideológiai munka már a 60-as években olyan feladatok megoldásával foglalkozott, melyek közvetve sem voltak időszerűek társadalmunk fejlődése szempontjából. A fejlődés égető problémáinak mellőzése nagy hiba volt. Nem értékelték kellőképpen az osztályharc kérdéseit, s a pártvezetőség nem vonta le a tanulságot a magyar ellenforradalomból. A társadalomtudományok terén olyan légkör alakult ki, hogy csak az utalás arra, hogy korszakunkban két ideológia folytat egymással harcot, a hidegháborús terminológia használatának vádját idézte elő. A tömegtájékoztatási eszközök nagyon keveset foglalkoztak az ideológiai harccal, sőt — bár óvatosan, az alkotó marxizmus leple alatt — a burzsoá ideológiát kezdték propagálni. A

burzsoá ideológia kihasználta azt az önelégültséget, merevséget, formalizmust arra, hogy választ adjon a megválaszolatlan kérdésekre. Ezeket a válaszokat, különösen eleinte, marxista terminológiába burkolták. A burzsoá ideológusok tudták, hogy a marxizmus nem semmisíthető meg, de kihasználhatják a hibákat és fogyatékosságokat, megnyerhetik az egyes ingadozó marxistákat, s átvezethetik őket a burzsoá ideológia terére. Jellemző példa erre Ernst Fischer, aki eredetileg szociáldemokrata volt, majd a marxizmus lelkes, dogmatikus hirdetője, 1956 után megingott, majd azok közé került, akik a kellő időpontban hízelegni kezdtek neki, „igazi, humanista marxistának" nevezték. A marxizmus —leninizmus ellenségeinek táborába került, nyílt antikommunista lett. Elmélete, miszerint a világ értelmiségeinek közösséget kell kialakítaniuk a világ proletárjaival szemben, a hatvanas években sok értelmiségi dolgozó számára időszerű jelszó lett. Fischerhez hasonlóan azt hirdették, hogy az értelmiségit nem a politikai vagy vallási hovatartozása határozza meg, hanem az, milyen mértékben vesz részt az ésszerűbb, szabad, humánusabb világ kialakításában. Éppen ezért, mert nem folytattunk ideológiai harcot, ezek az emberek illúziókat keltettek a „demokratikus szocializmus"ről. Különösen a fiatalok számára volt vonzó ez a jelszó, akik nem ismerték igazi lényegét, nem tudták, mi rejlik mögötte. Űjnak tartották azt, amit Sviták és társai mondottak. Elhitték, amikor azt őllították nekik, hogy a „demokratikus szocializmus" a szocializmus és a demokrácia magasabb szintjét jelenti. Azt hangoztatták, hogy az igazi marxi tanításból indulnak ki, és ezér nem csoda, hogy a diákok egy része hatásuk alá került. A fiatalokat az 50-es évek felétől egyre inkább félrevezették a marxizmus—leninizmus tanításában. A marxista-leninista filozófia elleni támadások bizonyos mértékben azért voltak sikeresek, mert a marxizmus—leninizmus tanszékeinek tanárai szerint és a párt ideológiai munkájában is a marxista—leninista filozófia már rég elvesztette eredeti küldetését. A marxi—lenini filozófia megszűnt a marxista—leninista ideológia alapja és a világ megváltoztatásának eszköze lenni. Az „alkotó marxisták" a burzsoá ideológia különböző „vívmányaival" egészítették ki. A marxista—leninista filozófiát elszakították a tudománytól és a társadalomtól, Megbontották az elmélet és a gyakorlat egységét. Azt állították, hogy tulajdonképpen nem létezik alapvető filozófiai kérdés, Lenin túlbecsülte e kérdés jelentőségét. Az ebben az időszakban megjelent tanulmányok például azt írták, hogy tulajdonképpen nem is léteznek materialisták. A történelem során csak félreértésből keletkezett nézeteltérés a materializmus és az idealizmus között. Milan Prücha „Az ember kultusza" című munkájában azért bírálta Kosíknak „A konkrétum dialektikája" című munkáját, mert szerinte keveset tanult a burzsoá filozófiából és a filozófia engelsi—sztálini koncepciójának befolyása alatt állt. Nagyon sok példát sorolhatnánk uiég fel. Különösen az a megdöbbentő, hogy az Ilyen és hasonló könyvek a párt kiadójánál jelentek meg. A szocializmus nemzeti modelljének keresése és a marxizmus—leninizmussal szembeni gyűlölet törvényszerűen nacionalizmushoz, végül pedig a Szovjetunió támadásához vezetett. Mindez a burzsoá ideológia hathatós támogatásával történt. A burzsoá ideológusok abban versenyeztek, ki tudja jobban propagálni a cseh kultúra és művészet korszerűségét, világiságát. Sajtónk például Koslk „A konkrétum dialektikája" című könyvét úgy említette, mint az első igazi marxista filozófiai művet, amely a dogmatizmus évei után felújítja a marxista filozófiát. Ebben az időben azt hangsúlyozták, hogy a proletár diktatúra már teljesítette küldetését. Az osztályharc már lényegében nem létezik, kialakult a társadalom erkölcsi és politikai egysége, az osztályok közelednek egymáshoz stb. Az 1968-as „prágai tavasz" okait keresve megállapíthatjuk, — amint ezt a Tanulságok és a CSKP XIV. kongresszusa is megemlítette — az egyik fő ok az volt, hogy „pártunkat ideológiailag lefegyverezték. A dolgozók tömegei a jobboldali propaganda hatására nem tudtak elientállnl a hazai és külföldi revizionista és ellenséges erőknek. A sajtó, a rádió és a televízió, valamint a filmek egységbontó tevékenységükkel kiforgatták a marxista-leninista eszméket, felélesztették a burzsoá ideológiát, melyet szocialista frazeológiába burkoltak." C

sak három év telt el 1968 augusztusa óta. Egyesek még mindig helytelen nézeteket vallanak. A pártot megtisztítottuk a jobboldali revizionista erőktől, de ez nem jelenti, hogy leküzdöttük a burzsoá ideológiát. A burzsoá ideológia elleni harc nem lehet egyszeri akció, kampány, hanem csakis rendszeres, átgondolt, tényekkel alátámasztott, mindennapos propagandatevékenység. Elsősorban a burzsoá ideológia és revizionista elméletek elméleti bírálatáról van szó. E téren nagy feladat vár ránk. Elemeznünk kell az opportunizmus és a revizionizmus okait. Ki kell küszöbölnünk következményeit. Ideológiai munkánk további feladata a szocialista társadalom fejlődésének a XIV. kongreszszus által kitűzött feladatai marxista-leninista feldolgozása, megmagyarázása, mivel csakis ennek alapján fejleszthetjük tovább a párt és a dolgozók tömegeinek kapcsolatát, és csakis így biztosíthatjuk szocialista hazánk sokoldalú felvirágoztatását. Ezzel mérhetünk döntő csapást a jobboldali, revizionista ideológiára és a burzsoá ideológia hazai terjesztőire. «3BECľHÍI €t Wmfa Tóthpál Gyula felvétele A szocialista országok valamennyi nemzetközi fórumon aktív következetességgel küzdenek a koreai nép nemzeti érdekeinek megvalósításáért. Ennek a diplomáciai irányvonalnak legutóbbi megnyilvánulása a Mongol Népköztársaságnak az a javaslata, hogy tűzzék az ENSZ közgyűlés 26. ülésszakának napirendjére az ENSZ zászlaja alatt Dél-Koreában állomásoz 3 amerikai és más nemzetiségű csapatok kivonásának, valamint a Korea egyesítésére és újjáépítésére alakult ENSZ-bizottsáí; (UNCURK) feloszlatásának kérdését — írja az Izvesztyijában B. Rogyijonov, a lap szemleírója. A megszálló csapatok kivonása Dél-Korea területéről elengedhetetlen feltétele az ország demokratikus egyesítésének — hangsúlyozza a cikk. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság népi parlamentjének az Észak és Dél közti kapcsolatok létesítésére vonatkozó javaslatai élénk visszhangra találtak a dél-koreai lakosság körében, amely egyre határozottabban száll síkra a szöuli kormány nemzetellenes politikája ellen. m A lap szerdai száma „NyugatNELES Deotsch I AND Be

r?

n és a békés e8y

ű««é«" Mi.vuv.iimw című vezércikkében arról ír: egyenesen nevetséges, ahogyan egyes nyugati források a Szovjetuniónak a nyugat-berlini egyezménnyel kapcsolatos politikai céljairól nyilatkoznak. A Neues Deutschland — Leninnek a IX. összoroszországi szovjet kongresszuson 1921-ben tartott beszédét idézve — megállapítja, a régi világ nyilvánvalóan nem hiszi el, hogy nyíltan és becsületesen is lehet beszélni. Pedig a valóságban minden nagyon egyszerű — folytatja a vezércikk. — Mi nyíltan kijelentjük, és természetesen semmiféle csel nem rejtőzik e mögött, hogy a Szovjetunió és a szocialista államközösség többi állama minden néppel békében óhajt élni, és egész erejét a belső építőmunkának akarja szentelni. Ezt a külpolitikai alapelvet megerősítette az SZKP XXIV. kongresszusa, és ezt erősítette meg a mi VIII. pártkongresszusunk is. A vitás kérdéseket sikerült is politikailag megoldani, nem feledkezünk meg róla, hogy az imperializmus azért imperializmus marad. Igv hát nyíltan kijelentjük: a Nyugat-Berlinről kötött négyhatalmi megállapodás a békét és az európai biztonságot szolgálja. Ez csak megkönnyíti, hogy további lépések történjenek ebben az irányban, s ehhez mi, mint eddig is, konstruktívan hozzá fogunk járulni. A tekintélyes párizsi lap vezércikkben foglalkozik Allende chilei elnök andesi utazásának sikerével. A nyugati félteke választások útján hatalomra jutott első marxista államfője, Salvador Allende az ideológiák és a különböző pártok által támogatott kormányok békés egymás mellett élésének híve. Ez az ésszerű állásfoglalás tette lehetővé a találkozást az azelőtt brazil szimpátiáról ismert Lanusse argentin elnökkel, valamint Kolumbia, Ecuador és Peru meglátogatását. A rendkívül konzervatív bogotai vezetők ugyanolyan melegséggel fogadták Allendét, mint Velasco iharra ecuadori elnök, aki saját országában nem tűrne meg chilei típusú „népi tömörülést". Kolumbia, Ecuador és Peru Chilével együtt az Andok-csoport tagjai, melynek gazdasági eredményeit nagyon ígéretesnek tartják. Allende azonban többet ls elért, mint egyszerű ígéreteket. Quitőban egyezményt írt alá, mely elismeri a latin-amerikai országok jogát, hogy Kubával diplomáciai kapcsolatot létesítsenek. A kolumbiaiakkal elítélte az amerikai gazdasági nyomást, míg a Limában kiadott közlemény sürgeti az összes latin-amerikai országok akciójának fokozását a fejlődés meggyorsítására. Mindhárom meglátogatott országban közös vonalat alakítottak ki a csendes-óceáni francia nukleáris kísérletekkel szemben. A chilei diplomácia valószínűleg nem lehetett volna ilyen hatékony, ha Nixon intézkedései két év óta nem ébresztenének annyi keserűséget a kontinensen. Az Egyesült Államok üdvözölheti a bolíviai rendszerváltozást, de nem reménykedhet már Chile diplomáciai elszigetelésében. A Japán Kommunista Párt és JI I __ a Kínai Kommunista Párt közöt#4KC8sTCí I Cl ti kapcsolatok megszakadásáért minden felelősség a Kínai KP nagyhatalmi beavatkozását terheli. A KKP különböző törvénytelen cselekményekkel próbálja rákényszeríteni irányvonalát a Japán KP-re és a japán népre — írja az Akahata, a Japán KP központi lapja. Az Akahata miután leszögezi, hogy megszakadtak a kapcsolatok a két párt között, rámutat, hogy már a szakadást megelőzően nézeteltérések mutatkoztak a két párt között számos fontos kérdésben, egyebek között abban, hogy a kínai fél elkerülhetetlennek tartja a nemzetközi kommunista mozgalom szétszakadását és eltérő álláspontra helyezkedtek a kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozásának kérdésében. A Kínai KP nagyhatalmi politikát folytató vezetői 1966 tavaszától „az irányvonal kérdéseiben támadt ellentétek" ürügyével mint „ellenségüket" támadták a JKP-t — írja az Akahata. Az Akahata rámutat, hogy az 1966-os tárgyalások után is a JKP szigorúan betartotta a testvérpártok közötti kapcsolatok normáit és tartózkodott minden bírálattól a KKP ellen. A két párt közötti szakadás fontos elemének nevezi az Akahata azt a körülményt, hogy a KKP nem elégedett meg a JKP elleni propagandahadjárattal, hanem megindította bomlasztó tevékenységét a JKP vezetőségének megdöntésére. Amikor pedig a JKP-ból a párt szervezeti szabályzatának megfelelően pártellenes, szakadár elemeket zártak ki, a KKP vezetői „igazi forradalmároknak" nyilvánították ezeket az elemeket, meghívták őket Kínába és a Zsenmin Zsipao és más sajtószervek közölték pártellenes nyilatkozataikat. Az utóbbi öt év tanúsítja a KKP azon vezetőinek politikai és elméleti csődjét, akik beavatkoznak a JKP és a Japán nép ügyeibe. Ezek az évek egyben „az Amerika-ellenes és szovjetellenes egységfront" — „az antíparlamentarizmus és az erőszakos forradalom mint egyedüli eszköz" kínai elméletének csődjét is tanúsítják. A KKP vezetői azonban nem mondanak le a japán forradalmi és demokratikus mozgalom elleni támadások politikájáról. „Amíg a KKP vezetői folytatják a nagyhatalmi beavatkozást a japán forradalmi mozgalomba, becsapják az egész világot és népüket, bár szavakban azt hangoztatják, hogy ellenzik a nagyhatalmi beavatkozást és Kína nem lesz szuperhatalom. Ezzel kapcsolatban az Akahata leszögezi: Ha valóban lemondanak a nagyhatalmi igényekről, be kell tartaniuk azt az elvet, hogy minden nép maga oldja meg belső ügyeit. Ebben az esetben haladéktalanul meg kell szüntetniük jogtalan támadásaikat a JKP ellen és törvénytelen beavatkozásalkat Japán forradalmi és demokratikus mozgalmába.