Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-12 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

Végzetes bástyák Ha felnézel a magasba, úgy érzed, a meredek sziklafalakon feléd szánkáznak a várfalak. — Optikai csalódás — mormogod huszadik századi tudományoddal — felhők úsznak Köntgstein fölött. És nézed a vasszürke falakat, melyeket nem ostromolt soha senki, mint Buda várát, és nem is robbantották föl, mint Visegrádot a kuruc— labanc háború császári zárszavaként. A bástyákon iskolás gyerekek szaladgálnak ágyútól ágyúig, a fekete csövek elgyávultan merednek a völgy papírgyárára, ahonnan füst gomolyog. Vasrácsos ablakok mögé pislogsz, nem látod-e meg a csúcsos süvegü várkisasszonyt, de középkort kutató kedved szétfoszlik, mikor megtudod, hogy az SS itt őrizte Internáltjait a második világháború éveiben. Mutatják a helyet, ahol villámfényes éjszakán a francia ellenállás egyik tábornoka menekült lefelé, kötélhágcsón (azt a falat, fölfelé, még alpinisták sem tudták megmászni). Tátongó mélység, vérrel írt romantikus eposz. Vasrácsos kapun Jutsz a várba, még épek a fahidat húzó kerekek, csigák. Gyere csak ide, ehhez a kicsi ajtóhoz! Belül egyetlen, bolthajtásos szoba: Böttger, akinek aranyat kellett volna találnia, fejedelmi akaratból — megszorultságában, rabként, Itt fedezte fel Európának a porcelánt. És ott az a tölgyfa, a szögletes bástyán, háromszáz éves. Testét cementkötés tartja össze, takargatva villámok sebét, de SZIKUNÍMK a kínai kulikkal, pagodákkat felszalagozott kastélyhomlokzat. Mennyi terem, szobai Megnyugtatnak, hogy Erős Ágostonnak állítólag háromszáz gyermeke volt — persze, nem csupán a fejedelemasszonytól. De azt már mégsem hiszem, hogy családi pótlékból építette a palotákat. létrán a csúcsra Dicsérem az Elbát: talán Európa legudvariasabb folyója. Szorgalmasan kerülget hegyfokokat, várakat, sziklatornyokat, engedelmesen hátára vesz kirándulókkal teli hófehér hajókat, tükröt tart az Irdatlan bojtárkalapnak, Lillensteinnek, megrlngatja Kőnigstein várának évszázadok óta belebámuló falait — csak gyermekei, az ölébe futó völgyek hegyipatakjai olyan locsi-fecsik, hogy türelmetlenül ugrándoznak a sziklákon, hangoskodnak a néma völgyekben, megitatják az őzeket és muflonokat, s jókedvükben megpörgetik vén malmok korhadó kerekeit. Száz-Svájc az NDK s a baráti külföld turistáinak vágya, beteljesült álma, s szép emlékezete. Tengernyi ember az egykori tengerfenéken — ennek emlékét őrzik a homokkősziklák — s mégis minden olyan meghitt, Intim. Sok kicsi, fagerendákkal pántozott virágmellvédes ház nyelt el az üdülőket, és ahol egykor őrszemek vigyázták a távolt, ma távcsövek szegeződnek a messzeségbe, s akinek nincs, igénybe veheti az „állami" messzelátót, amelynek automatája tíz pfennigért mutatja a tájat. Emeletes vonatokon, autókon, nesztelen hajókon kívül van még egy Jó közlekedési eszköz, amelynek birtokában ritka szépségeket birtokolhat a távoli vándor — és ez a saját kőt lába. Mert Igaz, hogy mondjuk Sebnitzbe vonat megy, romantikus, rablóváros, patakcsobogásos völgyben, hétszer törve át a hegyeket — de mondjuk a Kuhstallhoz csak gyalogszerrel lehet eljutni. Bazilikányi sziklatömb, természetes alagúttal, no meg barlanggal, ahová veszedelem idején a teheneket terelték a messze környék parasztjai, oldalában emberszélességű hasadék, az „égi lajtorjával", amelynek legalább másfélszáz lépcsőfokát megmászva lehet a tetőre jutni, megrajzolhatatlanul szeszélyes sziklák birodalmába. Vissza más irányba vezetnek az ösvények, lépcsők, kapaszkodók, mert a lajtorján két ember nem tudja kikerülni egymást. Lent büfé, hatalmas kerthelyiség. Bockwurst, gyümölcstorta és sör, sör, sör. Sziklatornyok sorozata: a Schrammstelnek. Egyik tornyán alpinisták kapaszkodnak, kötéllel láncrafűzve. Nézésüktől is megizzadunk. Odább tábla; mindenki felmehet, saját felelősségére. Létrákon, nedves sziklatuskókon, falbavert fogózkodók segítségével kapaszkodunk felfelé, kőt, csaknem összeérő fai kőzött, alig van fény, a pokol tornáca lehet Ilyen. A sziklaoszlop tetejéről belátni az egész hegyblroda!mat, s addig csodáljuk, míg a repülöhangyák ezrede vissza nem kerget. Kézművesek, molnárok, fafaragó népművészek otthona volt ez a táj és sokan folytatják ma is a régi mesterséget. A konyhagépeket és televíziókat árusító, a civilizált, kényelmes élet mindennapi kellékeit kínáló üzletek szomszédságában mindenütt megtaláljuk a helyi népművészek boltjait. Merthogy nemcsak az ácsok faragnak, kertek alatt. Árulkodik erről a Diótörő fabáb fiam polcának tetején. MARTHY BARNA huszonegynéhány esztendővel ezelőtt láttá'k errefelé utoljára, egyenruhában, az erődítményben berendezett koncentrációs tábor parancsnokaként. Monumentális sziklaképződmény a Duna kanyarjában: Ilyen a Bastei, a Bástya. Ahogy megfordulunk, lépcsők, hidak. Toronyról toronyra hidak vezetnek, kőből, fából. Lábunk alatt Ijesztő szakadékok. Odalent talán Dante sétál Vergtltusszal, csak innen nem látni Jől a sziklafalak maroknyi földjébe nőtt bokroktői, fenyőktől. Talán Charon hozta át őket a túlsó partról? Neurath sziklavára állt itt — vár, falak nélkül, sziklákból. A környék népe ide menekült a svédek elől, anno dacumál. Irdatlan katlan a túloldalon ijesztő puskaropogást visszhangoznak a sziklaóriások. Megnyugtatnak minket: odalent svájciak harcolnak a szabadságért, Teli Vilmos küzd most a völgy szabadtéri színpadán. Már látjuk ls őket: mintha vasport mozgatna a mágnespatkó féltenyérnyi papírszeleten. Itt a háború, amott meg a béke: az erdők kicsiny tavat ringatnak bozontos mellükön, vizén vitorlás gyufaskatulyák várnak az alkonyi szélre. Petőfi szavai jutnak eszünkbe, a természetről: „Mely nyelv merne versenyezni-véled?" Le is tenném a tollat, de idekívánkozik még Pllinitz, Erős Ágost száz fejedelem nyári kastélyával. Pontosabban: a kastélyok sorozatával. Oszlopos kőlépcső vezet a folyópartra, ahol a fejedelemasszony bordó-arany gondolája horgonyzott. Most egy drezdai kislány ül a lépcsőn, államvizsgára készül. Mögötte magaslik minden tavaszon leveleket bont, lombokat hajt. Történetét derekára illesztett tábla mondja el — ő kicsit restellkedve fordítja el lombjait, nem illik hozzá a dicsekvés. Az ilyen öreg fa, mint az ember, már csak emlékein töpreng, s a szélben tán éppen arról a napról mesél, amelyen negyven évvel ezelőtt huszonöt kirándulóba itt vágott a villám. Levéltárak polca, könyvek sora, történészek emlékezete őrzi, mit látott a fa Kőnigstein várában — szemünkhöz illesztjük a messzelátót: szél borzolgatja a vetést, házak épülnek a mélyreszakadó völgyekben, az Elbához simult síneken csattogó játékmozdonyok hozzák a turistákat Csehszlovákiából, Magyarországról, s még távolabbról. Múltját őrzi a fa, s jövőjét az ember. A természet felhőkarcolói Bad Schandau csendes üdülőhely a SzászSvájcban; az Elba partján, nyaralókkal teli utcáin szalad velünk az Ikarusz. Átmegyünk a kődíszes hídon, az Elba túlpartjára, negyedórás kanyargás, és váratlanul a Faust díszletel kö-. zött érezzük magunkat. Hohnstein apró főterén Ikszelt gerendás házak sorakoznak, csúcsos tetőkkel, földből kiálló nyílhegyekként. Mefisztót várjuk a vendégfogadó előtt, hogy bort fakaszszon a kocsmacégérből, ehelyett sört kapunk odabent a Fehér Szarvasban, finom német sört az ebéd mellé. A tudós Faust hozta a sört — no, nem a lombikból — persze, persze, ez a pincér, és Margit bent ül a kasszában. Mefisztó úrra már csak az idősebbek emlékeznek, akik 'A Schrammsteinek sziklahasadékaiban alig Jut tovább m turista (A szerző felvétele) TÁBOR TENGERPARTON Ravda. Mintegy ezer lakost számláló bolgár tengerparti falu Burgasztól északra, harminc kilométernyire. Immár negyedszer kaptam itt szállást családommal együtt két hétre, a falu fő utcájában lakó Hriszto Gorjanov házában. A házigazda a környéken nagy ütemben folyó útépítkezéseken dolgozik, s helyi szokás szerint saját csacsifogatán jár munkába. Két nagylánya közül a húszéves Niki szakácsnő a falutól öt kilométernyire levő híres üdülőtelep, a Napospart egyik éttermében, a tizenhat éves Szvetla konyhalány egy, másik vendéglőben. Gorjanovné a háztartást vezeti, és naphosszat a ház körül foglalatoskodik. Nyaranta házuk mindhárom szobáját kiadják hazai és külföldi üdülővendégeknek, ők maguk az előszobában éjszakáznak. Egyszintes otthonuk a falu egyik legszerényebb háza. A ravdai lakóépületek legtöbbje ugyanis —• akárcsak a többi környező faluban, városban — kétszintes, legalább 4—5 szobával. Gorjanovék tőszomszédjának, Nikola Trajkónak a falu legjobb halászának emeletes családi házában hat kiadó szoba várja az üdülővendégeket. Ravdában ebben az évben különösen nagy volt a forgalom: odaérkezésünkkor csak a véletlen szerencsének köszönhettük, hogy Gorjanovéknál éppen megüresedett az egyik szoba. Különben igen nehéz helyet kapni: a hazai és a külföldi, .üdülni vágyó turisták valóságos tömege killncselget szobáért. Egyébként Burgasztól Várnáig szinte minden város és falu egyik legfőbb jövedelmi forrása az idegenforgalom. A Fekete tenger üvegtiszta, kellemesen hűs vize, a szinte minidig felhőtlen égbolt, az aranyszínű, vagy helyenként csillogóan fekete homokföveny és a több ezer éves történelmi emlékek valósággal vonzzák a turistákat. Gorjanovék házának kertjében vállmagasságúra nő a gondosan öntözött paprika, másfél-kétméteresre a paradicsom. Egy-egy paradicsomtő minden nap kilószámra ontja termését. A házban megszálló üdülővendégek tetszés szerinti mennyiségben, ingyen fogyaszthatnak a kertben termő zöldségfélékből. A kenyér- és a gyümölcsbeszerzés kissé nehézebb: egyetlen bolt látja el a helybelieket és a sok ezer üdülővendéget. Az élelmiszerboltban mindig tucatnyian várakoznak, hogy sorra kerüljenek. A tenger hullámai a falutól kődobásnyira ostromolják a szakadékos part alatti homokfövenyt. Ott, a második világháborúban a német fasiszták által épített mihaszna partmenti erődök mögött sátortábor áll. Mellette technikai park: harckocsik, műszaki gépek, katonai gépjárművek. Déli tizenkét óra. Plusz harmincöt fok. Tökéletesen derült égbolt, vakító napsütés. De Itt, a tenger közelében valahogy elviselhetőbb a hőség, mint másutt. Tálán az irdatlan víztömeg okozta lélektani hatás miatt. A tábor bejáratánál szolgálatot teljesítő katonáról mégis ömlik a verejték. Napfénytől áthevült acélsisakján remegve vibrál a forró levegő. — Dober den — köszöntöm a katonát. Kissé bizalmatlanul mér végig: mit akarhat ez az idegen akcentussal beszélő úszónadrágos férfiú. S amikor megkérdezem tőle, hol találom a parancsnokot, arca egészen elkomorul. Hirtelen kezet nyújtok neki, bemutatkozom. A katona arca egyszeriben felderül. És máris mutatja, magyarázza, hogy a parancsnokuk a katonákkal együtt odalent van a tengerparton, a meredek, szakadékos part alatta homokfövenyen. Hriszto Pasev őrnagy boldogan szorongatja a kezemet. Örül, hogy váratlan vendége érkezett. Leülünk a csillámló homokba. Érdeklődöm, miért táboroznak itt a tengerparton. Pasev őrnagy elmondja, hogy gyakorlatra készülődnek. Itt, a közelben jelölték ki számukra a felkészülés terepszakaszát. Napi munkarendjük sajátságos: reggel ötkor ébresztő, héttől tizenegyig harcászati foglalkozás, majd bevonulás. Tizenkettőtől egyig lubickolás a tengerben, majd ebéd, rövid pihenő. Délután elméleti foglalkozások és fegyver-anyagkarbantartás. Pasev őrnagy meghív a táborba. Példás rend, pedáns tisztaság mindenütt. Szinte valamennyi sátor előtt szemet-lelket gyönyörködtető dekoráció. A helyzetnek és a környezetnek megfelelően tengeri csigákból, színes kagylókból, napon szárított rákokból. Az eredményes felkészülésre és a gyakorlat sikeres végrehajtására buzdító Jelszavak betűi ugyancsak kagylókbői és csigákból kirakva. Egy-egy sátor négy katonának ad szálláshelyet. Belépek Doncso Grlgorov tizedes, harckocsiparancsnok és három beosztottjának sátrába. A fekvőhelyeknek lépcsőzetesen kivájták a kemény agyagtalajt, így jobb a helykihasználás. A fejpárnák mögött agyagpolc: rajta a katonák szerelvénye, példás rendben. Valamennyi szerelvény előtt egy-egy bekeretezett fénykép. Fekete és barna hajú menyasszonyok és menyasszony-jelöltek mosolyognak ránk a képekről: Pepa, Magdaléna, Veronika és Szerefe. Az első három bolgár, a negyedik török kislány. Az utóbbi vőlegénye, Akim Badzsev harcos ls török nemzetiségű, ősei évszázadokkal ezelőtt települtek bolgár földre. — Hogyan telned Itt a napok? — Igy Igazi a katonaélet! — feleli Akim Badzsev harco3 társai nevében. — Sokkai Jobb, mint a laktanyában — mondja Doncso Grigorov tizedes. — Változatos, mozgalmas és romantikus. Hetek óta itt vagyunk már, de a legkisebb fegyelmezetlenség sem fordult elő. Pasev őrnagy meghív vacsorára. A katonák tábortüzénél telepedünk le. Frissen sült húskolbászkákat, „kebab"-ot kapunk, friss paradicsommal, hagymával körítve. Ropog a rőzseláng, s alig egy ugrásnyira ott morajlik alattunk a holdfónytől platinaszfnű tenger. Az egyik katona rázendít egy régi, kedves bolgár népdalra: fekete hajú lányról szól, aki hűségesen várja vissza kedvesét, aki messze, nagyon messze katonáskodik, védi a szülőföldet, a hazát. Másnap reggel korán kelek, hogy részt vegyek bolgár fegyverbarátaink harcászati kiképzésén. Futva érkezek a tengerpartra. Nem akarok hinni a szememnek.' A tábornak bült helye. A halászoktól megtudom, hogy a katonák napkelte előtt felkerekedtek: váratlan parancsot kaptak, s elindultak a megszabott feladat végrehajtására. BERTALAN ISTVÁN