Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-08 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

KOMÁROMI RESSL JÁNOS: (Regényrészlet) Magda már a tél folyamán tervezgette, hogy az első szép tavaszi vasárnapon végigsétálnak az Erzsébetszigeten. Egy emlékezetes márciusi vasárnapon végre eljött a régen várt séta. Délfelé már a tavasz melegét adta ízelítőül az öreg nap. Berényi azon gondolkozott, leveti a kabátját, és a karjára teríti, míg a napsütötte Rozmaring utcán keresztül Ivanicsék háza elé ér. Magda uzsonnát készített. Úgy gondolta, séta közben megéheznek. A kikötő végén Jóska le akart kanyarodni a Kis-Duna partra. A halászokat szerette volna megnézni. — Menjünk el a Pozsonyi-kapu alatt! — kérlelte Magda. — Talán még nem láttad elégszer? — Láttam, de valami érdekeset akarok róla mesélni, amit apámtól hallottam. — Na jó, úgy is te vagy az úr a házban — mosolygott Jóska. — Majd erről is beszélünk, csak most figyelj ide. Mit látsz a kapu homlokzatán? — MDCCXLV — betűzte Jóska. — Nos, mennyi az? — Ezerhétszáznegyvenöt. — Nézd csak, ezerhétszáznegyvenötben milyen szép kőműves-, .illetve kőfaragó munkát végeztek ezen a kapun. Ahányszor erre mentem apámmal, mindig megálltunk, és meg kellett hallgatnom a magyarázatát. Apám mesélte, hogy abban az időben, amikor a kapu készült, még nem ismerték a cementet. A vár építéséhez meszet használtak. Méghozzá finomra tört, oltatlan meszet. Ebbe durva, kavicsos homokot kevertek. A mész- és kavicskeveréket szárazon ráterítették a kőre vagy téglára, majd egy sor tégla, egy sor oltatlan mészporkeverék következett. Mikor a falat felrakták, leöntötték vízzel. A téglasorok között oltódott meg a mész. A •mész ilyenformán nemcsak megkötötte a téglákat, hanem össze is forrasztotta. Még ma is olyan szilárdan tart a fal, hogy nagyon meg kellene vele dolgozni, ha az egyik téglasort a másiktól el akarnák választani. Lassan sétálva kiértek a Kis-Dunához. Mellettük futott az országút Pozsony felé. Kissé távolabb a vasúti töltés kanyarodott a híd irányában, mögötte békésen húzódott meg Komárom munkáskeze, Bene. Előttük a Kis-Dunát keresztülszegő gáton már javában sétáltak az emberek. Jóska Magdához hajolt. — Azt mondtad egyszer, a te barátságodat ki kéli érdemelni, csak azután vagy őszinte. Én fordítva teszek. — Magda ráült egy kimagasló kikötői vasbakra, így hallgatta a fiút, aki közben rágyújtott, és megállt mellette. — Benned több energia van, mint bennem, nemcsak a magad ügyeit tudod elintézni, hanem a családodét is, sőt még velem is törődsz. — Csókolj meg, Jóska! A férfi odahajolt, hosszasan, szájával simogatva csókolta a lányt. Szótlanul ballagtak tovább. A KisDunát elrekesztő kövek alján türelmesen guggoltak a halászok. Itt frissebben fújt az iszapszagú tavaszi szél. Egy ideig a szigetet középen kettészelő út hatalmas platánfái alatt sétáltak. — Mennyi ember járhatott már ezek alatt a fák alatt! Nem győztek gyönyörködni a sziget zsongó tavaszi szépségében. A platánok alatt, egy nagy, zörgő falevél védelmében szerényen húzta meg magát egy illatos ibolya. Az első keresztúthoz értek. Jobbra fordultak. Pár lépésnyire volt csak a Duna. A második keresztútnál a lány hirtelen kitalált valamit. — A hídig menjünk a szerelmesek útján! — Jóskába karolt, és nagyot nevetett. — Itt még az is van? — Látod, még ezt sem tudtad. Ha valaki meg akarja ismerni a várost, elmegy a várfalhoz, megnézi a kőszűzet, a Jókai-szobrot, az író szülőháza helyén a táblát, a víztornyot, a kikötőt, este egy zenés szórakozóhelyet, aztán azt hiszi, hogy megismerte Komáromot. Ugye, sok mindent nem Ismersz még? A szerelmesek útja, ez a kacskaringós, romantikus sétány, a Nagy-Duna-parttól a főút felé húzódó kertek végében keletkezett. A magányt kereső, titkolózó pároknak nem volt nehéz felfedezniök ezt a bokrokkal, növényekkel sűrűn telenőtt senki földjét. Nem sokáig maradt azonban titoktartó hely. A gimnazisták kedvenc szórakozása lett a szerelmespúrokat kilesni. Magda jól tudta ezt. Ezért nevetve megfenyegette Jóskát. — De csuk sétálunk az úton! — Ha megengedi, most én karolok magába — tréfálkozott Berényi. — Egészen megbátorodik mellettem a fiatalúr. — Nem nagy művészet bátornak lenni. Szeretni nehezebb. Aki szeret, az uralkodni is tud magán. — Eltaláltad. Jóska kihúzta a kezét. Magda szembefordult vele. Mellére hajtotta a fejét. Mint a vasnbroncs, úgy fonta át karjával a férfi. Ügy álltak, mint két egymáshoz olvadt szobor. — Üljünk le egy kicsit — húzta kezénél fogva Jóskát. Pár lépéssel továbbmentek, és letelepedtek egy kerítés aljában. Körülöttük már zöldült a fű. — Ügy elfáradtam, jó lesz egy kicsit megpihenni — igazította dús fekete haját Magda. Ügy tartotta a tükröt, hogy fél szemmel a férfi arcát is láthassa. Jóska elgondolkodva tépegette a füvet. — Tán meg vagy ijedve, Jóska, olyan csendben vagy. — Ugyan, Magdikám. — De azért most jobban dobog a szíved — bosszantotta rendületlenül tovább. Közelebb húzódott Jóskához, kigombolta a fiú kabátját, és kezét rátette a mellkasára. — Hogy zakatol szegényl — Már nem volt játékos a hangja. — Talán a te szíved nem zakatol? — Győződj meg róla. Jóska erős tenyerét ügyetlenül Magda gyomra tájékára fektette. — Nos érzed? — Nem érzek semmit. — Nem érezheted, mert az ember szíve nem ott van. Add a kezedl Fél kezével kigombolta ruhája nyakát, a másik kezével kibuggyanó, forró mellére tette a férfi kezét. jóska egy ideig megdöbbenve egyenesen tartotta tenyerét, majd keze felmelegedett, és simogatásra meghajolt. Magda hátrahajtotta a fejét Jóska vállára. Lehunyta a szemét. Szó nélkül tűrte, hogy a férfi szétgombolja a ruhája elejét, melle fölé hajoljon, és hozzányomja lüktető homlokát. Jóska elmozdult a lány mellől. Óvatosan lefektette a zöld gyepre, ós melléje dőlt. Magda átfogta a nyakát. — Magdikám — suttogta akadozva —, nagyon, nagyon szeretlek. Nemcsak most, így, hanem sokáig. Azt szeretném, ha a feleségem lennél. Minél előbb. Már nem bírom ki nélküled. — Én is szeretlek — suttogta a lány. A férfi keze lassan felfelé csúszott a lány combján, de Magda egyszer csak felugrott. — Nem v szabad, nem szabad! Ha hozzám nyúlsz, elhagylak, Vegyél feleségül, nagyon hamar, akkor mindig a tied leszek, akkor nem lesz más megoldás a számomra. Ugye, érted ezt, Jóska? A férfi homlokáról csepegett a víz. — Ha hozzád nyúlok, elhagysz? Miért, Magda? Miért? Nem értem. Mondd meg, miértl — szorította vasmarokkal a lány csuklóját. Magda megigazította a ruháját, haJát. — Már bánom, amit mondtam. Én ilyen vagyok. Én is akartam, de nem. szabad ilyenkor rám hallgatnod. Jóska döbbenten ülve maradt a füvön. Aztán hirtelen felugrott, nagyot dobbantva lábával. Aztán távolodó léptekre lettek figyelmesek. — Ki van itt? — dörgött a férfi. Mindketten kíváncsian néztek át a bozóton. Válasz nem érkezett. Kis idő múlva ismét felhangzottak a lépések a zörgő faleveleken és a bozót alól kibújt egy nagy szőrű, fekete kutya. Elnevették magukat. A kutya válaszul éktelenül hangos csaholásba kezdett. — Látod, még meglátott volna — mutatott Magda durcás arccal a kutyára. Jóska fejébe kérlelhetetlenül viszszatértek az izgató gondolatok, egyre jobban, egyre erősebben kínozták. Van valakije? Ha hozzám nyúlsz, elhagylak. Mit jelentsen ez? Talán éppen Itt van a titok nyitja. Ezért ragaszkodik ennyire az esküvőhöz. Ismét egy aggodalmakkal teli hét következik. Csak a háziasszonyától hall egyet-mást Magdáról. Legtöbbször jót. Hogyan tudna ebből a csávából kijutni? Munkahelyén felfigyeltek rá. Sok mindent elfelejt, és nagyon ingerlékeny. Mi lesz ennek a vége? Feleségül kellene vennie a lányt. De így kösse magához, ennyi megoldatlan kérdés ellenére? Most aztán mit tegyen? Magda belekarolva, szótlanul ballagott mellette. Hallgatott. Tudta, jobb így. Már majdnem a Duna-hídig értek, amikor megszólalt. — Nagyon kérlek, ne törd miattam a fejed. Ez a mi titkunk. Majd ha sokszor a tied leszek, ha lesz egykét gyerekünk, neiu lesznek ilyen problémáid. Jóska nem felelt semmit. A szerelmesek útja ismét a Dunapartra kanyarodott vissza. Végében négy platánfa állott. Alatta a régi révház. Abból az időből maradt még, mikor a hidat komp helyettesítette. Ekkor még Komáromot Rév-Komáromnak nevezték. Az Alföldről felfelé gabonát hoztak, visszafelé fát vittek. Itt váltották a komáromi ökrös gazdák 'fogatalkat, mert felfelé az uszályokat, ökrökkel, lovakkal vontatták. Egyes hajósoknak olyan jól ment, hogy egész hajórajuk volt. Ma már csak az egyetlen platánfa és a sárgásbarna révház emlékszik rájuk. A hídon a szokásos vasárnap esti forgalom bonyolódott le. A jobb megfigyelő mást is látott. Dél-Komárom felől egyenlő időközökben csukaszürke teherautók futottak át a hídon. Magdáék elkanyarodtak a híd melletti úton a hajógyár felé. , A gyárral szemben kocsma állt. — Gyere, bemegyünk! — mondta kurtán-furcsán Jóska. Magda szó nélkül engedelmeskedett. A helyiség tömve volt emberekkel. Egyik asztalon rádió, azt vették körül. Mások csoportokba verődve, izgatottan tárgyaltak valamit. Jóska utat tört a söntésig. — Kétszer két deci zöldszilvánit. — Kettőször kettő zöldszilvánl, azonnal meglesz, kérem alázattal — hadarta a pincér. — Mondja, főúr, mit közvetít a rádió? Csak nem valami mérkőzést? Koccintás közben békülten egymásra nevettek. Lassan kortyolgatták a hideg bort. — Önök nem vették észre, milyen forgalom van a hídon? — hajolt közelebb a pincér. — Nem arra vagyok én kíváncsi, jó ember. A rádióban mit közvetítenek? — Én meg azért mondom a hidat, jó uram, mert valóban el méltóztatott találni. Mérkőzés kezdődött. A németek ma megszállták az országot. GOND Könözsi István felvétele