Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-08 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

írók esztetikaj vallomásai *•'» <"o •"•" - ? ••• „• ; MARK Twain: KOMLÓSI LAJOS VERS Ahol az utak végetél nek, ahol oz anyák vérben sikoltanak, •hol meleg kezek • hideg szemeket lezárják, ott ér véget az én utoiri is, hasít belém a fájdalom és sötétül el a szemem Vagy más vagyok mégis? Más! Egy kicsit több, és sokkol sokkal kevesebb. LEVÉL A téren kórház áll, előtte villamosok és emberek sietnek; A rákok és görcsök e gyárának falán tört orrú, félkezű, omlós szentek libegnek. Az ablakban sápadt arcok, sóvárgó szemek nézik, vágyakozva nézik azokat, kik süvöltve nyüzsögnek és talán betegek. A szentek közönnyel állnak, láttak már eleget. Nézem o sápadt arcokat, tudom: maholnap ott leszek, hiába hívnak a vadvirág illatú balotoni szelek. Védj! Karolj ót! Légy napfény vagy árnyék, járd öt bomló sejtjeim, légy kobalt vagy türelem játék! Zenét szeretnék még, pasztell vagy olaj képet, teát, cigarettát, epret, mézet s ami életet jelent: Téged szeretnélek, téged. KETTEN AZ ESTBEN A szendergő égen csillag-nefelejcsek rózsafüzére ragyog Az est álomra készül. A nádas között halkan botoz a Hold, o víz ragyog csónok-vágta sebeit gyógyítgatják ezüst fény tapaszok, Az est hűs köpenye ránk terül, Ha fázol ne a protuberanciákra csókjoinkra gondolj, s felhevülsz. VELED Szolid tűzijáték a nyári égbolt. Hányszor kutattom titkpitl Rég volt, rég volt. . . Káprázatok helyett négy kopár fal, csillagszirom helyett művirág; Elvesztettem valamit, mint anya a hű fiát, kedves a kedvesét. Este mégis kigyúltok a csillagok, csillámló égi icönnycseppek, az ifjú éveket siratják Ma mór a percek, az órák könnyebbek. Míg egyedül jártam, az opál-lombú égen a halál virágzott, s nem ismertem a kedves és szelíd nárcisz-virágot. LEVÉL A. LANGHEZ A kritikus minden alkalommal feltételezi, hogy ha valamely könyv nem üti meg a művelt osztályok mértékét, akkor értéktelen. Teriesszük csak ki most ezt a szabályt nagyobb kön-,. ,..;rt ha érvényes a regényekre, elbeszélésekre, képekre és hasonlókra, akkor bizonyára érvényes és alkalmazható mindama lépcsőfokokra ís, amelyek a kultúrához vezetnek, s a kultúra létezését lehetővé teszik. Eszerint elítéli hát az ábécéskönyvet is, mivelhogy annak a művelt ember nem sok hasznát veszi; elítél valamennyi tankönyvet, sőt valaroenynyi iskolát, amely az első elemista olvasókönyv és a görög nyelvtan között, s az óvoda meg az egyetem között áll;* elítéli a képzőművészet mindama fokozatait, amelyek az olcsó terrakotta figurák és a Medici Vénusz között, a színes kőnyomat s a „Krisztus színeváltozása" között állnak; Whitcomb Rileytől azt kívánja, hogy mindaddig ne is daloljon, míg úgy nem tud dalolni, mint Shakespeare; megtilt minden műkedvelő muzsikálást, s el nem fogad mást, csak ami „klasszikus" Túlzó állítás ez? Nem, pusztán csak egy tény -megállapítása. Maga a tény a túlzó és groteszk. S ml az eredmény? A következő — s ez éppen eléggé különös: a kritikus azt a babonát írja elő a világnak, hogy egy Raffaello-kép értékesebb az emberi-civilizáció számára, mint egy színes kőnyomat; a hősi opera, mint a kintorna nyekergése vagy a falusi dalosegylet, Homérosz, mint a kis mindenki-költője, kinek rímei ma közszájon forognak, de a jövő nemzedék már nem is emlékszik majd rájuk; a latin klasszikusok, mint Kipling messzire hangzó harsonaszava; Jonathan Edwards, mint az Üdvhadsereg; s a Medici Vénusz, mint a gipszmásolatokkal házaló iparos művei; egyszóval, azt a babonát, hogy az űr messze végtelenjeiben évszázadonként egyszer végigszáguldó hatalmas, iszonyú üstökös jéghideg fénycsóvája, amely maroknyi művelt csillagászt ha érdekel és foglalkoztat, többet jelent a világnak a minden népeket s vetéseket melegével éltető, vidító napsugárnál. Ha egyszer egy kritikus netán vallásalapításra adná a fejét, annak a vallásnak más célja nein is lehetne, mint az angyalokat téríteni meg; ám az angyalok nem fognak kérni belőle. Az emberiség vékony felső kérge, vagyis a müveit réteg tagjai megérdemlik ugyan a nyugtatgatást, meg hogy kedvükre járjanak, babusgassák, táplálják, ínyencfalatokkal és nyalánkságokkal tartsák őket, az szent igaz; ám e parányi kisebbség élelmezőjének lenni, úgy vélem, nem túlságosan megtisztelő és hasznos foglalkozás. Annyi az csak, mint táplálni a túltápláltakat, s abból ugyan nem sok öröme származik az emberfiának. Nem e már amúgy is megmentett kicsi töredék felemelésén érdemes fáradozni, hanem, azt hiszem, az alatta élő hatalmas, műveletlen tömegén. A tömeg ugyan sosem látja m^g a Régi Mestereket — az a látvány a keveseké; de a izínes kőnyomat közelebb emelheti egy fokkal a tömeget a művészet megértéséhez; az opera nem a tömegnek való, de a kintorna s a dalosegvlet közelebb viheti ama messzi fényhez; sosem ismeri tán meg Homéroszt, de napjainak fűzfapoétája, a maga mulandó rímeivel, mégiscsak alakít rajta valamit; a latin klasszikusoknak tán hírét sem hallja a tömeg, de Kipling dobpergésére ütemes léptekkel menetelni kezd; amennyit Jonathan Edwards segít rajta, attól ugyan még bőven elpusztulhat a nyomortanyákon, ám az Üdvhadsereg mégis kicsábíthat néhány szegényembert a szabad levegőre, a tisztább életbe; a szobrászatról mit sem tud ugyan a tömeg, a Vénusznak még tán hírét sem hallotta soha, ám a gipszfigura közreműködése folytán mégis magasabban áll egy fokkal a civilizáció létráján, mint azelőtt, hogy a szobrocska megjelent a kandallópárkányokon, s elbűvölte hozzá nem értő tekintetét. Engem valójában a legelső pillanattól fogva félreismertek. £n soha, egyetlen esetben sem igyekeztem a műveltek művelését segíteni. Sem tehetségem, sem neveltetésem engem nem képesített erre. Nem is éreztem én erre becsvágyat soha, hanem mindig is a nagyobb vadra: a tömegre vadásztam. Tanítására szántszándékkal ritkán törekedtem, de mindig megtettem, ami tőlem telt, hogy elszórakoztassam. A puszta szórakoztatás, ha sikerül,, nekem mindenkor kielégíti legforróbb becsvágyamat; hiszen okulást a tömeg másutt is találhat, s én az oktatónak kétféleképp is segítségére lehetek: a szórakoás jó előkészítője a tanulásnak, s jó gyógyszere a fáradtságnak a tanulás után. Az én közönségem néma, szava nem jelenik meg nyomtatásban, s így nem tudhatom, vajon sikerült-e tetszését elnyernem, vagy csak kifogásait érdemeltem ki. Hát igen, látja, én mindig csak a Has és a Végtagok jólétéről gondoskodtam, de úgy Jártam, mint a többiek — a műveltség szintjéről megbírállak, sajnálatomra és fájdalmamra. Őszintén szólva ugyanis engemet a művelt osztályok sorsa sohasem" érdekelt; ők eljárhatnak a színházba, operában, mit nekik én meg a harmónium. Most pedig, végül tárgyamra térve, mérsékelem követelésemet, s a következő alázatos kérést terjesztem elő: alkossanak a kritikusok olyan szabályt, mely a Hasat és a Végtagokat tekintetbe veszi, s állapítsák meg a mértéket, amely szerint az ezek kedvére végzett munka megítéltessék. Segítsen nekem, Mr. Lang; efféle dologban nincs hang, amely messzebbre hallatszanék és tekintélyesebb lehetne, mint az öné. 1889 UTCARÉSZLET Könözsi István felvétele