Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-08 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

PETELEI ISTVÁN: 1 EIHľiBOLi ASSZ0K7 A

z utcavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekér állt meg. Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár, csípős szél. Az ajtóban éles asszonyhang szólalt meg. — Csúf időt választottál az utazásra, kedvesem. A szekérből alázatos szó felelt. — Mostanra rendeltél, édes Kata. — Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényes asszonynak. Szállj le, kedvesem, s hozd be a holmidat... Nem valami sokat hoztál, látom. A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az utcából egypár kíváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé. Némelyek segíteni akartak. — Ne bántsák! — hallatszott a boltajtóból. — Behozhatja, amit magával hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint amennyit hozol. Ahhoz nem kell segítség. Kis, aszott asszony volt, aki lemászott a szekérből. A boltajtóban a száraz, csontos személy öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak az ajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállait kedélyesen megveregetve. — Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én nem a vagyon miatt hívtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. No! Isten hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hívtalak, mert én mindig szerettelek. Hát az ilyen barátság ínségben sem hagyja el a szegényt. .. Mert ez Pepi; (s odafordult magyarázva a szomszédhoz), a kis Koronka Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá? Megvénült szegény. Az utcánkból való. . . innen ment ő férjhez valami hivatalnokhoz. Orféléhez! Mi is volt. kedvesem, az urad? Mí? írnok? Ülnök? Én bizony nem tudom ezeket az úri dolgokat. Ötet vette el. Mindegy!... Meghalt... nincsen most semmije. Hát én ide vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a barátnéínkon is. Urak nem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a szomszédba. Hát ez a kis Pepi. Itt vagv; itt is maradsz. Isten hozott, szívesen látlak. Aztán le a kalapodat, édesem, itt laksz. Mi csak keszkenyőt viselünk, te kalapot hordasz. Tán slájert Is viselsz? Itt laksz. Ülj le. Itt nincsenek szobák; csak ez a bolt, aztán a szobám s a konyha. Itt nincs első szoba, mint neked volt. Láttam, mikor a stafirungodat vitték. Hja. az rég volt! De itt van egy jó szív, egy darab kenyér. Kerülj he. kedvesem. Én nem kísérhetlek be, mint egy frajla, mert a boltot nem hagyom itt. Eredj csak be: én bízom benned, menj csak magadra. És betuszkolta, s fanyar mosollyal nézett utána. Ah! igen elégedett volt. ö vén, bosszús, zápon maradt leány, s tán sohasem volt elégedett életében. De ahl nagy, szabad lélegzetet vett. Mintha csak egy nagy hegyre repült volna fel, s ott üdítő levegő érte volna. Ö mindig alól volt. Az élet nyomta. Ö kesernyés, csúf volt. Mások kacagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeket neveltek. Ö sovány, szegletes, csúf szájú volt. Más se kényeztette, ő is mart, dulakodott, ahol tehette. Nem volt szíves senkihez, nem könyörült senkin, garasait hitelbe adta a városvégi cigányoknak nagy interesre, s ha nem fizettek, perel' s eladta utolsó párnájukat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy barátnét fogott, akit nyakon ragadt a nyomorúság, s leteperte, s őrá szorult. A vén Irigy leány kinyújtózkodott kéjesen, s megropogtatta a derekát. Jólesik tudni, hogv ő erősebb valakinél. Vevők jöttek. A vénleány bekiáltott: — Pepim! Jöjj, kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt ennek a jó szomszédnak. Ott áll, látod, a portéka a fiókba. Légy szíves, Pepiin, a vevőkhöz. Az ember megélhet utánuk tisztességesen. Nem uraskodhatlk, nem tarthat első szobát, nem viselhet slájert, de van kenyere, s öregségére nem marad az utcán, mint valami kidobott kutya ... Jut kenyérre s pecsenyére Is. Mi nem éhezünk, ugye, kedves szomszéd? Sőt, az ember öregségére irgalmasságot tehet azokkal, akik rászorulnak . . . Űgv bizony . . . S maga megdőlt a stelflzsihoz: csontos kezelt öszszefonta « gyomrán, és malmot csinált a hüvelykeivel. Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék lőttek a boltba szivarért. Azoknak szívesen adott, meg Is gyújtotta nekik, hogy élvezettel nézze, mint sápadoznak, betegednek meg a gyenge legénykék a füsttől, mint háborodnak fel kfnfisan. Utálta a vénkisasszony n gyermekeket A szejíénv megslketedett egy kissé, s hn a gyermekek kacaglak, bizonyosra I 'rHWai—• KÍVÁNCSISÁG veite, hogy rajta kacagnak, jo volt az is, ha a tudatlan parasztra ráköthetett valami rothadt, férges, romlott portókát! Ahl mindennél többet ér Pepi. Beszédes lett; a vevőkhöz fordult: — Szokják meg kedves szomszéd Pepimet, a barátnémat. Mi együtt nőttünk fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fizetésbe volt, de férfi keres, asszony takarít. Ö szegény élhetetlen volt egész életében. Nagy lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsának a kovácsa. Most szegény úgy maradt az ura halála után, mint az ujjam, s én vettem ide magainhoz, hogy özvegységére ne maradjon a kertek alatt. Jól mérd, Pepim, a sót! Az embernek meg kell becsülni azt, akitől a kenyeret kapja! S a szegény, megalázott asszony felé közeledve, utálatos nyájassággal simogatta kis bús fejét, s veregelte gyenge vállait. Valósággal kéjelgett a pártfogásban. Reggel mindjárt vízért küldte a korsóval a Marosra. De míg az utcán is ment, mind adta nek'i a jó tanácsokat. — Jól vigyázz magadra, kedvesem, el ne tévelyegj, mert tudom én, némely asszony életrevaló, más élhetetlen, már az így születik vele az emberrel, jobbra menj, aztán balra, az ösvényre, mikor a tutajra lépsz, nehogy megcsússzál, mert nem venném a lelkemre, ha valami baj érne . . . Amíg Pepi alássan meghajolt fejjel végigment az utcán, a vénkisasszony mély tekintettel kísérte, ;níg csak el nem tűnt, a fordulónál. A berek elején egy haszontalan suhanc: Pintyi utolérte Pepit, s szó nélkül elvette kezéből a korsót. Megmerítette, de nem is köszöntötte. Csak ment mellette, s a fordulónál adta vissza a korsót. — Nem kísért-e valaki? — kérdezte otthon a vénleány — nem szépelgett neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsületére; a város kicsi, s az emberek pletyákák. Azért mondom, mi szegények vagyunk, de szemérmesek. Csakhamar ki is öltöztette a barátnéját. Az o régi ruháit aggatta reá. Csípőtől aljig fodros, színehagyott ruhákat, bőszárú ujjakkal ellátott reklit adott reá. Mintha hallottuk volna, mily kegyesen nyújthatta oda neki; hogy legyen a szegényeknek is. önkéntelenül megújult mindenfelől a részvét a szegény Pepi iránt. Reggelenkint egyik vagy másik szomszéd elmenvén a bolt előtt, betértek oda, s kivették a Pepi kezéből a seprűt, hogy helyette kiseperjék a pádimentumot. A vénleány ezt kedvetlenül nézte, s így szólt: — Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogv dolgozzék. A munka megvigasztal egy ilyen szegény özvegyasszonyt, aki elvesztette az urát, s akinek az volt a baja egész életében, hogy mindenki kényeztette. Életrevalónak kell lenni, mert az ág is húzza a szegényt. Iparkodni kell. Így bizony. Pepim, látod! Itt téged mindenki szeret, nemcsak én. Mi már ilyenek vagyunk, nem vagyunk ténsasszonyok, hrvalaluoknék, de jók vagyunk. Könözsi István jelvétele Az úton elmenők barátságosan köszöntölték Pepit, tudakozódtak egészsége után. Kati harapdálta aj;i kát, s nehezeket nyelt láttára. Ha gyermekes -anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepi előtt a kicsit, cukrot adott neki, s így szólt. — Erősen szeretem a gyermekeket. Örökké kedveltem. A szép gyermek istenáldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámolt nevel öregségére gyermekében. A jó Isten nem vonja meg az Ilyen jutalmat a jóktól. De nézze! aki így marad, mint az én kedves barátném, Pepi. Lássa, urasan éltek, mint hivatalnoknéhez illik, de mikor az urát magához szólította az Isten — hát mi maradt neki? És akkor valamit az uraság? Ki látja el? Ki segíti? Ki ad egy darab kenyeret, egy felvevő ruhát? Nagy áldás a gyermek. Egy szegény vénleány, mint én, nem panaszkodhatik, de egy meddő asszony, az sírhat bezzeg, ha megtagadta tőle az Isten ... Pünkösd reggelén, nagy fúriában láttuk a vénkisasszonyt. Éppen nyíltak a borostányok, s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, az izgága, verekedő, rongyos Pintyi, ellopőzván a boltajtó előtt, egy nagy csokor fehér és lila borostyánvirágot tartván nagy veres kezeiben beszólt nagy sebesen. — Szép piros pünkösdét adjon az Isten az asszonyságnak — s benyújtotta a virágokat Pepinek. Én azt hiszem, csak a fertelmes vénkisasszonyt akarta bosszantani vele, s ha ezt akarta, el is érte. Mert Kati dühösen kikapta a virágot az alázatos l'epi kezéből, s kitátván nagy száját, utána hajította a csavargónak. — Szemetezz az apád portáján, te betyár! Lopott holmit hozol hozzám, te tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tán a helyet kémleled, hogy éjjel kirabolj. És utána futott, s a virágokat eltaposta dühösen a lábával. Pintyi röhögött, és cikontatta körmével a logait; Pepihez pedig így rikácsolt a vénleány; — Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tisztességes házhoz fényes nappal az efféléket? Még azon nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. A bolt azért nyitva maradt. Odahozatta a bolt mellé a belső ajtó elé az ágyat, s innen dirigalta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött, nyájas hízelgő szóval: — Már itt nem élünk kedvesem, mint ahogy az urad tartott. Itt dolgozni kell, hogy megéljünk. Gyorsabban húzd a fiókokat, tíz kezed legyen egyszerre. Látod! az Isten megfizet mindent. Hittem volna én valaha, hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogy fedelet adjak neked s egy harapás kenyeret, hát hitte azt valaki, hogy te segíthetsz nekem? Nem szorultam én rád, kedves, soha, nem kértem en tőled soha semmit. Büszke voltam egész életemben. De Így él az ember, mert te most segíthetsz is nekem betegségemben. Aztán amint rosszabbul lett, ha egy pohár vizet kert tőle Imert fektében pokoli melege volt, hogy két arccsontja ormán eleven piros foltok gyúltak ki) elvévén a poharat, mégis így szólt: — Nem tettét valamit ebbe a vízbe? Éu ugyan, tudod jól, nem mondok rosszat senkiről, de te nem szeretsz engem, azt érzem. Nem is hitte volna rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlan orcád volt. Az urad mikor elvett, ezzel a nyányám arccal vett még, sohase is hittem, hogy érted engemet hagyjon el. Én nem haragudtam reá. Én nem voltam irigy. De láthatta volna, ha volt szeme (az Isten nyugtassa), hogy mi köztünk a különbség. Mégis ő légedet vett el, s engem hagyott cserbe. De így lett... S ki vagyok én? Láthatod ... Nekem szivem van ... Hiszen magamhoz vettelek, mikor senkid st? volt, s megéltem, s még az ő özvegyének is marad valami. Ez a különbség köztünk... Ne félj kedvesein, ne félj, nem hagylak el. De az ilyet félig lázban mondta. Néha azonban elfeledkezett az ő csontigható nyájasságáról, s akkor kordoványszínű, sovány, bogos karjaival szörnyen hadonászott, s hevesen átkozott lázában. Annak a lakodalomnak az emléke kínozta, amelylyel elvitték a piszkos Koronka-udvarból Pepit aszszonynak . . . Ott muzsikáltak, táncoltak, s vőfélyek vezették gyengéden az ártatlan leányt... az élhetetlen Pepit... annak a férfiúnak a karjába, akiért Kati odaadta volna vérét... Verje meg az Isten... a szörnyű erős Isten, az igazságos Isten... Aztán ha visszatért a beteg eszmélete ... csendesebben fordult Pepi felé. — Nem beszéltem valami bolondot, kedvesem, Pepim? Ne hallgas kedvesem azokra, amiket a beteg beszél... mert az nem gondol úgy, amint beszél... A beteg nem uralkodhatik az eszén . .. S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a jeges borogatásokat a ráncos, ősz csapzott hajjal éktelenre, miközben lehajtotta kis fejét, és sírt . . . sírt.