Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-29 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

íett ösvényt törniük g hóban. Még egy óra hoszszat mentek lefelé az úton, s most már ritkás ágyútüzet hallottak, itt-ott gépfegyverek is közbeugattak, a front közelében jártak. Erre visz az út az életbe, gondolta Marek, az út az életbe, milyen lesz ez az élet? Tudta, hogy semmi sem tér vissza már a régi életből, új lesz az élet, de nem tudta, milyen lesz, egyáltalán nembírta elképzelni. De annyit bizonyosan tudott, hogy különös és érdekes élet lesz, nem fél tőle, most semmitől sem fél, egyáltalán nem félt attól, ami jön, inkább örült neki, mosolygó arccal, villant át az agyán, mosolygó arccal megyek az új életbe, gondolta önmagát csúfolva, optimista vagyok, mint Bende komisszár, kicsúfolta önmagát, de ez mit sem változtatott a dolgon, élni akarta az új életet,-azt akarta, ölelje át, vonja magához ez az új élet ,hogy belemerülhessen. Az erdő szélén álltak, várták, hogy besötétedjék, lenn a völgyben még néhány lövés villant, lustán bömböltek az ágyúk és aknavetők, itt-ott géppuskák kelepeltek, aztán csend volt, helyenként sötét rakéták szálltak az ég felé, de a völgyben csend volt, csendesen borult rá az alkony. Amikor már megsűrűsödött a sötét, Janko Krapp elindult és nyomában a többiek, Ljosa Janko Krap oldalán ment, nem beszélgettek, csendben kellett haladniuk, lassan és csendesen lépkedtek, vigyáztak, hogy minél kevesebb zajt csapjanak. A völgyet átszelő vasútvonalhoz értek, a sínek mentén mentek tovább, nem messze őrházikó volt, kihaltnak látszott, de amikor közelebb értek, észrevették, hogy az elsötétítő függöny résein fény szűrődik ki. Lajosa egy résen át belesett a házba, a házikóban egy férfi, egy asszony meg egy kislány volt, a tűzhely mellett ültek és sült krumplit ettek, Ljosáék bekopogtak az ablakon, az ember ajtót nyitott. Sem a vasutas, sem kövér és fiatal felesége, sem copfos kislányuk, egyikük sem ijedt meg, meglepetést sem mutattak, annyi ijedelmen és annyi meglepetésen mentek már keresztül! Egyenek, mondta a kövérke asszony Ljosának és Janko Krapnak, tartsanak velünk. De Janko Krap elnevette magát, so- ' kan vagyunk, mama, mindnyájunkat nem lakat jól. Aztán megkérdezte a vasutast, mi van a németekkel. A vasutas csak a vállát vonogatta, ki tudja, hová viszi őket az ördög? Itt jártak és felrobbantották a hidat, mielőtt beesteledett, elmentek a faluba, de kl ismeri ki magát bennük? Talán viszszajönnek, az is lehet, hogy már elmentek, bárcsak sohasem térnének már vissza, bárcsak elnyelné őket a föld! Az oroszok a túlsó oldalon vannak, már második napja ott vannak és nem mozdulnak, ők meg itt maradtak, mert ha az a sorsod, hogy szerencsétlenül járj, a baj nem kerül el, hiaba futsz előle. Eddig nem is történt semmi bajuk, lám, itt ülnek és krumplit esznek, egy kis tej is van hozzá, van egy tehénkéjük, és még senkinek sem jutott eszébe a házikójuk, adja isten, hogy épségben, egészségben átéljék az egészet, megérjék a békét, amikor megint járni fognak a vonatok, ő meg ott áll piros zászlóval a kezében az őrház előtt és integet az ismerős mozdonyvezetőknek és vonatkísérőknek. Gyerünk, mondja Ljosa, gyerünk, mondja Janko Krap és a lányra nézett, a lánykának sötétbarnás, tiszta arcbőre volt, két copfja, és a húgára, Hankára hasonlított, csak fiatalabb volt. Gyerünk, mondta Janko Krap és felsóhajtott, meleg és kellemes volt idebenn, a sült krumpli oriNHM r Wmmín VINCENT HLOŽNlK: Partizánok átkelése a folyóu. csiklandozón illatozott, hihetetlen nyugalom volt itt, és az embert megejtette az otthon igézete. Vehettek volna a sült krumpliból, mondta a kövér asszonyka, útközben ízlelni fog, és Janko Krap vett is egy krumplit, a sült krumpli csodálatosan illatozott, szaga gyerekkorára és a téli estékre emlékeztette, benne volt ebben a szagban az ősz, a legelők, a lekaszált rétek, amelyekben a csorda legel, csodálatos illat volt. Aztán tovább mentek, görnyedtek vonszolták magukat a vasúti pálya mentén, csendes és nyugodt volt az éjszaka, csak egyre-másra röpködtek az alacsonyan szálló felhők felé a rakéták, piros, zöld, narancsszínű rakéták. Megérkeztek a hídhoz, de a hidat felrobbantották, vasszerkezete lenn a folyóban feketélett, a víz közepén magányosan és fölöslegesen állt a vasbetonpillér. Elindultak a part mentén, sebes folyású volt a folyó, csak a szélén fagyott be, a sötétben mit sem lehetett látni, a folyó csak a part mentén fagyott be, ott fehér volt a színe, csak középen feketéllett az ár. Ljosa a jégre lépett, néhány lépést tett, vadul és rohanva csobogott előtte a víz, begázolt az árba, a víz térdéig ért, vadul rángatta a lábát, géppisztolyát jobb kezébe fogta, a ballal egyensúlyozott, és lassan keresztülgázolt a folyón. Utána Janko Krap következett, majd a többiek, Ljosa már a túlsó parton volt, recsegett a jég, és a parttól valaki azt kiáltotta, állj, állj de Ljosa nagyot káromkodott, hozzátok'tartozunk, te ördög, nem látod? Vak ördög, miért nem nyitod kl a szemed, nem látod, hogy hozzátok tartozunk?! hatom, hogy valósággal becsülöm azon cigánycsaládokat, akik akarnak mások lenni, mint amit róluk gondolnak. Nem szegyeitek velük szóba állni. Inkább keresem a velük való találkozást, ahol csak alkalom van. Volt már aki megkérdezte; rokonom-e az illető cigányasszony? — persze nem minden rosszmájúság nélkül. — Nem — feleltem nyugodtan —, csak olyan embertársam, mint maga. Rokonaim távol estek Ferkótól, így én sem jártam arra. Egyszer aztán eszembe jutott, mi lehet Ferkóval, hiszen már iskolába kellene járnia. Megnézem — gondoltam. Elmentem hozzájuk, bár a szüleit csak úgy hallásból ismertem. Az apa dolgozik, de igen iszik. Ám engem csak Ferkó érdekelt. Bekopogtam, de semmi válasz. Megnyitottam az ajtót, zárva volt. Benéztem az ablakon, s ott összevisszaságban hevert a földön minden, s egy fekete szemű kisgyerek — lehetett körülbelül kétéves — játszott a rongyok között. Elszorult a szívem. Hát itt él Ferkó, de hol lehet most. Az utcában nemtörődöm, durva válaszokat kaptam. Elindultam tehát a buszmegállóhoz-, hogy hazamenjek. Amint odaérek, hát mit látok, hogy egy derék férfi galléron ragadva körbe forgat egy kis cigánygyereket, dicséretére legyen mondva, funkciós volt az illető. Ügy látszik ez a nevelési módszere. Megkérdeztem, miért bántja a gyereket. — Mert lopott. — Mit s mennyit? — kérdeztem. — Ezt — mutatott felém egy ezüst csomagolású rudacskát. Csokoládénak néztem, kétkoronásnak. — Engedi el — szóltam rá mérgesen —, hát ezért rázza ki a lelkét. A gyerek, ahogy csak nagy cipői engedték, futásnak eredt kétségbeesett sírással. Hideg volt, gondoltam, bemegyek a váróterembe. Hát, amint megfordulok, látom, hogy egy kis asztalon hasonló rudacskák vannak. — Mi ez? — kérdeztem. — Ruhatisztító — mondta az eladó. — S mibe kerül? — Két korona, — Bár az árus csak mosolygott az egész eseten, de mivel láttam, hogy a gyerektől elvett rudacska kettétört, szó nélkül az asztalra dobtam egy háromkoronást és odébbálltam. Szándékom az volt, hogy a váróterembe megyek, de azon vettem magam észre, hogy bent állok a büfében, s nézem, hogy melyik szelet csokoládé hasonlítana legjobban a gyerek által elvett rudacskára. Döntöttem egy szelet mellett és fizettem. Levettem a felső papírt és az ezüstös szeletet zsebre tettem. Még az ajtót be sem tettem, megjegyzést hallottam. Két fiatal állt ott akiknek nemi hovatartozásukat elég nehéz lett volna megállapítani hafukat és ruházatukat illetően. — No, a vén banyának csoki kell, s még hogyan válogatott. Persze Dubček is az ilyeneknek emelte fel a nyugdíját. Jobbat is tehetett volna. — Láttam, hogy a politikához igen zöldfülűek, hisz még azt sem tudják, hogy az öregek nyugdíjának emelése nem egy névhez fűződik, legyen az bárki, hanem dolgozóink becsületes munkájának, szorgalmának az eredménye. Tudtam, hogy ehhez több idő kellene, hogy meggyőzzem őket téves elgondolásukról. A gyerek után kellett mennem, hogy szem elől ne tévesszem öt. Elindultam tehát abba az irányba, amerre futott, de a téren nem volt sehol. Gondoltam, benézek a kapuk mögé, hátha félelmében oda bújt. Meg is találtam egy kapu mögött. Örömömben elfeledtem az idő múlását. — Ferkó, hát itt vagy. — A gyerek csak nézett rám és beljebb húzódott. Hiszen ő nem Ferkó volt, jóval fiatalabb. Leguggoltam melléje és kivettem, a zsebemből a csokit. — Nézd, mit kapsz tőlem, ha megígéred, hogy nem fogsz lopni. Ez Igazi csoki — mondtam —•, mert amit te elvettél, azzal a piszkos ruhát tisztítják. Attól meg is halhattál volna. — A gyerek csak nézett rám. — Látod, ez igazi, finom csoki. Ugye, nem fogsz többet lopni? Akkor a néni szeretni fog és máskor is vesz neked csokit. Ugye nem lopsz többet? A gyerek nemet intett. — Biztos? — kérdeztem. Igent intett. — Mert a néninek tudod, olyan szeme van, amivel mindenhová ellát. — Nem fogok lopni — szólalt meg a gyerek tört magyarsággal. — Szlovákul beszélsz? — kérdeztem. — Nem, cigányul — mondta. Kezébe adtam a csokoládét, de nem mert enni belőle. Letörtem egy darabot és a szájába tettem. A többit a kabátja zsebébe dugta és többször megtapogatta meg van-e még, amit felálltam, hogy indulok, megfogta a kezemet, s hozzám bújt. Nem tudom, hogy mi vonzotta őt jobban: a kabátom vagy a szívem melege, de úgy éreztem, hogy ezt a reszkető kis embert közelebb kell vonni magamhoz; közelebb a szívemhez. Kigomboltam a kabátomat és magamhoz öleltem őt. Nem tudom, hogy meddig állhattunk így. Mint egy film, pergett le előttem életem. A jó és rossz emberek jöttek felém a múltból. A jó özvegyasszony, aki a kevésből is adott, a drága, jó, öreg parasztember, aki még idejében lefogta a lopásra nyújtott kezemet. Lefogta egy egész életre. Magam előtt láttam a rossz nénémet és az urakat, akik emberszámba sem vettek. Elbúcsúztam a gyerektől. Vissza se mertem nézni, valami úgy fájt bennem. Most is ott őrzöm bundám selyembélésén maszatos kis arca nyomát, mint egy emléket, hogy ez alatt a kabát alatt egyszer két szív dobogott; egy idős, magányos beteg asszony szíve és egy szeretetre, á megértésre vágyó, kis cigánygye reké. Hinni kellett neki, magvas, bátor volt a beszéde, volgai tájszólással beszélt, szavában öröm reszketett, hangja magas, örvendező volt, megjött a testvér, megjöttek a testvérek. No, te vak ördög, ölelj meg, vaksi ördög, kiabált örvendezve Ljosa, tapo* gass meg, tudd meg, kiféle, miféle vagyok. De az őrség parancsnoka egész fiatal őrmester volt, nem nagyon akaródzott ölelkeznie, ragaszkodott az előírásokhoz, a hátsó vonalakba kísérte őket, óvatos volt és nem eresztette el a géppisztolyt, a parancsnokságra vezette őket, és szótlanul tűrte Ljosa szitkait. így megyünk hát az életbe, gondolta Marek Uhrín, ez az élet kapuja, kezdete annak az újnak, amit akarok és amitől nem félek, ez a kezdete az útnak és ugyanakkor a sötétségnek a vége is, ez a győzelem, ez hát a győzelem. Bende komisszár haladt előtte, nehezen fújtatott, ócska bundája teleszívódott vízzel, alig bírta cipelni, nagyokat fújt, és ömlött róla az izzadság. Marek nyomában engedelmesen kocogtak a sebesülteket szállító fáradt lovacskák, apró, szőrmók állatok, soványak és csúfak, de türelmesen elviseltek mindent, a sebesültek mögött meg Emma, cipelte a kis bőröndjét, halálos fáradtan, de boldogan, mégis kibírtam, mégis átjutottunk, nem hitte, hogy kibírja és, hogy átjutnak, s most beteljesült a hihetetlen. Élni fogok, élni fogok, és már sohasem leszek szomorú, nem leszek fölöslegesen szomorú, az élet túlságosan drága, nem szabad elrontonunk kitalált bánattal és kitalált tragédiákkal, az élet túlságosan drága, élni és örülni kell. De Labuda kapitány nem örült, nem volt minek örülnie, sajnálta, hogy győzött benne az önnfentartás ösztöne akkor, amikor elindult vele a hegy, elveszthette volna, a sötétbe zuhanhatott volna, és most már nem volna, de Jó volna nem lenni, kényelmes és fájdalommentes volna. Fájt a háta, nem a dereka sajgott, kissé följebb fészkelt a fájdalom, attól tartott, hogy megsérült a gerince, talán a gerincvelővel van baj, márpedig ez Labuda kapitány számára a halálnál is rosszabb volna, azt jelentené, hogy nyomorék lesz, koldus egész életére. Ö, Labuda kapitány nem bírja ki, hogy nyomorék koldus legyen, nem bírhatja ki, csak a büszkesége maradt, önnön testének büszkesége, testének ereje, engedelmes és nagyszerű ereje, nem lehet koldus, nem járhat egész életében bottal, nem, ezt nem bírja ki. Szúrós és kellemetlen fájdalom volt, megmegszűnő és újra kezdődő fájdalom, szabálytalan időközben érkezett és távozott, kínzó, szúrós fájdalom, fogát csikorgatta, míg a teherautóra vártak, amely elszállítja őket. Koza szakaszvezető meghallotta fojtott hangú nyögdécselését, odament Emmához és azt mondta, meg kellene őt vizsgálnia, doktor kisasszony, meg kellene vizsgálnia a kapitányt, azt hiszem, megsebesült. Emma a sebesülteket egy házban helyezte el, ülve szundikált melletük, de tüstén felállt, nyomon követte Koza szakaszvezetőt, és sokáig kellett alkudoznia Labuda kapitánnyal, hogy hagyja magát megvizsgálni. A kapitány makacskodott, de végül is beadta a derekát, be kellett adnia a derekát a fájdalomnak. Emma tüzetesen megvizsgálta, ujjaival nyomkodta és azt kérdezte, fáj, itt is fáj, Labuda kapitány tompán nyögdécselt, dühöngött és szégyenkezett, ilyen nagyszerű hatalmas test, és milyen ostoba apróság törte meg. Megütötted magad, modta Emma, semmi baj, csak megütötted magad, de tudta, hogy a hátgerinccel történt baj. Megérkezett a betegszállító autó, megérkezett a katonaorvos ls, sietve megvizsgálta a sebesülteket és autóra rakatta őket, Labuda kapitány fel akart állni, de az orvos nem engedte, és Labuda kapitány már tudta, hányadán van. Koza szakaszvezető szomorúan nézte, hogy rakják autóra a kapitányt, a viszontlátásra kapitány, mondta és sírhatnékja támadt, ott volt Janko Krap is és az mondta, ilyet nem kellett volna tenned, kapitány, éppen most nem kellett volná megtenned velünk. Hankáért tettem, mondta csendesen Labuda kapitány, a húgodért történt, hogy elvesztettem azt a pár embert, megölték, őt a gárdisták ölték meg, Jól jegyezd meg. Jól- jegyezd meg magadnak, mondta Labuda kapitány, és felnyögött kínjában, fájdalmában és dühében, a gárdisták megbecstelenítették és aztán meggyilkolták, jegyezd meg magadnak. Janko Krap a sebhelyet vakargatta jobb arcán, érezte, hogy megroskad alatta a lába, megjegyzem, suttogta selypítve valahányszor nagyon erős volt benne az Indulat, mindig selypített, megjegyzem, kapitány, isten veled, kapitány. Fordította: TÖTH TIBOR