Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-29 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

VLADIMÍR MINÁČ: (REGÉNYRÉSZLET) Reggel felé összekötő jött a szomszédos oagy különítménytől, és Bende komisszár megparancsolta Maréknak, tegye tönkre a sokszorosítógépet, be voltak kerítve, és arra készültek, hogy áttörjék az ellenség gyűrűjét, a sokszorosítógépre nem volt szükségük, de Marek nem tudta, hogyan kell elpusztítani egy sokszorosítógépet, nem is nagyon akaródzott neki, megszerette ezt a gépet, szerette a fekete nyomdafesték szagát, most sajnálta, barátját, bajtársát látta berme. Kiment, hogy szippantson a friss levegőből, kidugta fejét a gerendaház pincéjéből, de tüstént vissza is rántotta, odakint szélvihar tombolt, felkapta, magával ragadta, az ember arcához vágta a hegyes hókristályokat, istenes hóvihar volt, kemény fagy, a kavargó szélben lélegezni sem lehetett. Marek visszahúzódott és a fülét dörzsölgette, amelyet rövid néhány pillanat alatt megcsípett a fagy, hozzáfogott, hogy szétszedje a sokszorosítógépet, de máris elsötétedett a pincelejárat, Bende komisszár jelent meg az ajtóban, megkérdezte, késze-e már, sürgette, gyerüok, gyerünk, már megkezdődött a kitörés. Bende komisszár a bejárat előtt állt, a szél ellen fordult, valami női bunda volt rajta, a fején kucsma, fülére meleg sált tekert, Marek Uhrínon katonai köpeny volt, katonazubbony és alatta rongyos szvetter, a lábán bő tüzércsizma, amelynek szárát a menetelésre teletömte papirossal. Fejét bekötözte egy ócska inggel, nagyon félt, hogy lefagy a füle, és elindult Bende komisszár nyomában, a hóviharban emberek árnyékát látta, akik felfelé kapaszkodtak a csenevész borókásban, még rneszszebb, elöl néhány lónak az árnyéka látszott. Labuda kapitány volt néhány megmaradt felderítójével, utat tört a magas hóban, felfelé kapaszkodott a törpefenyő bozótját átszelő keskeny ösvényen. Marek és Bende komisszár mögött szintén lovak nyerítettek, kis fuvaroslovak, hátukra kötözték a sebesült partizánokat, a sebesültek nyomában Emma lépkedett, a visszavonulásban részt vett a tábori kórház is, Emma a kis bőröndjét vitte, s a bőröndben nem volt más, csak egy kevés vatta és egy kis alkohol. Emma mögött a hátvéd következett, leghátul janki Krap haladt elnyűtt bőrkabátjában, lehajtotta fejét, hogy ne csapkodjon arcába a szél, csendben morzsolgatta minden káromkodását, ami csak eszébe jutott, átkozta a förgeteget, a hideget, a havat, a németeket, a hegyeket és az embereket. Marek főleg a fülét féltette, egyszer már lefagyott a füle, azóta nagyon érzékeny volt a fagyra, minden percben meg kellett igazgatni az inget, amellyel bekötözte a fülét, és amely egyremásra félrecsúszott. Máskülönben nein fázott, csöppet sem fázott, gázolt a magas hóban, és vigyázott, hogy le ne térjen a csapásról, amelyet az előtte haladó emberek és lovak tapostak, valósággal melege volt, felhevítette a fáradság, kissé meg is izzadt, kapaszkodott fölfelé a hegyen, most nem látott maga előtt mást, csak Bende komisszár széles hátát és rajta az ócska bundát. Egyszerű dolog, egy lépés, aztán megint egy, csak óvatosan kellett raknia a lábát, vigyázni kellett, hogy meg ne csússzon a lába, kímélni kellett az erőt, de máskülönben egyszerű dolog volt, egy lépés és megint egy, újból egy, megint egy, egyszerű dolog, nem kellett semmire sem gondolni, csak a lábára kellett vigyázni. Fontos dolog a láb, a lábizomzat hallatlanul fontos dolog, a lábam visz az életbe, gondolta Marek, és hálás volt az izmainak, amelyek állandó ütemben meg-megfeszültek és mind feljebb vitték. Keresztülhaladtak a törpefenyvesen, kopasz gerincre értek, a förgeteg még erősebb volt, sokkal erősebb, a vihar vadul kavargott és vijjogott, nekifeszült a görnyedt alakoknak, beléjük fojtotta a lélegzetet. A menet most meglassúdott, végtelen lassan mentek, néhány lépés után megálltak, azfán megint néhány lépést tettek, a hóvihar vad nótát fütyörészett, vad és bolond nótát. Nem bírom, mondta Emma, már nem bírom tovább, mondta, és leült a kitaposott ösvény mellett, puha és kényelmes ülés esett a hóban, tudta, hogy veszélyes kényelem ez, de nem bírta már tovább, nem bírt lélegzeni, és a lába nem engedelmeskedett, ott ült a magas hóban, sötét csomag, bőröndje még mindig a kezében, lihegve mentek el mellette az emberek, lehajtották fejüket, hogy ne érje a szél, és nem látták meg Emmát az út szélén. Nem bírom tovább, suttogta Emma, szorongva meredt az elvonuló görnyedt alakokra, nem bírom, istenem, mi lesz velem? Megpróbált fölállni, de nem bírta legyőzni fáradtságát és belső undorát, amely felémelygett benne, amikor arra gondolt, hogy föl kell állnia és tovább kell mennie a szél ellen, emberfeletti erőfeszítés volt ez, és Emma már kimerült, nem bírta tovább. De aztán az emberek megálltak, pihentek és az egyik partizán észrevette Emmát és azt mondta, nézzétek, itt már valaki fekszik. Emeljétek fel, parancsolta hátulról egy másik hang, nem szabad itthagynunk, senkit sem szabad elhagynunk. Felemelték, és a partizán, aki elsőnek vette észre, azt mondta, de hisz ez a doktor kisasszony szavamra, a doktor kisasszony. Janko Krap, aki leghátul ment, még egyszer rájuk szólt, kiabálnia kellett, hogy néhány méterrel odább meghallják, segítsetek neki, senkinek sein szabad ittmaradnia. Nem bírom már, mondta Emma, és sírhatnékja támadt, nagyon fáradt és nagyon gyönge volt, megint kicsinek, egész kicsinek érezte magát, és úgy szeretett volna sírni. Újból elindultak, s a partizán, aki Emmát támogatta, szintén elindult, de Emma azt mondta, már nem bírom tovább, hagyjanak. De Janko Krap, aki most közvetlenül mögötte haladt, ráförmedt, magától értetődik, hogy bírod, hogyne bírnád. Belekarolt és segített neki, még száz méter, már csuk száz méter, Emma, ki kell bírnod, magától értetődik, hogy kibírod. Emma összeszorította fogát és sírt a fáradtságtól, nem bírta mar erővel, könnyei arcára lagytak, arca jmegdermedt és már beszélni sem bírt, csak kúszott fölfelé a hóba taposott csapáson, valahol mégis volt még benne egy rejtett, utolsó erőtartalék. Janko Krap támogatta, és Emma kínosan vonszolta magát előre. Marek is fölfelé kapaszkodott a begyen, nagyon lassan ment és úgy érezte, a kaptató sohasem ér véget, de nem volt olyan nehéz dolog, egyszerű volt, egy lépés és még egy és megint egy, és minden lépés közelebb hozta az élethez. Milyen egyszerű mindez, gondolta Marek, itt vagyok én és itt van a förgeteg, és én megyek és megyek, és a förgeteg ellenére lépésről lépésre közelebb jutok az élethez, meglepően és csodálatosan egyszerű volt ez, igy érezni önmagát, így szeretni önmagát, így viaskodni önmagáért. Mögötte nyerítettek és csúszkáltak a lovak, térdre rogytak, percenként újra lábra kellett segíteni őket, Marek is segített, érezte, elég az ereje, jut belőle magának és a szerencsétlen állatoknak is, a sebesülteket pokrócba burkolták, a pokrócokat hó lepte, bőgött és vijjogott a förgeteg, mennydörgő rohamokban vijjogva csapott le rájuk, de mindnyájan kúsztak fölfelé a hóban, s lépésről lépésre közeledtek az élethez. Labuda kapitány már fönn volt a tetőn, megállt, hogy szusszanjon, de nem tudta kifújni magát, a vihar itt elviselhetetlenül heves volt, a lóba kellett kapaszkodnia, hogy le ne sodorja a förgeieg. Hátrafelé pillantot, imbolygó sötét árnyakat lótott a kavargó hófúvásban, aztán előrenézett, maga elé, de ott semmit sem látott, csak a boszorkánytáncot járó, szélhajtotta hópelyheket. Kitartani, fiúk, kiáltott fi felderítőire, Kozs szíikciszvézetö» visszsordított neki valamit, de Labuda kapitány nem értette, megveregette lova nyakát, de a ló nem akart nekivágni az ereszkedőnek, félt a sötéten kavargó hótól, Labuda kapitánynak meg kellett löknie, a ló megcsúszott és hirtelen eltűnt az örvénylő hófelhőben, nyoma sem maradt, aztán hirtelen megmozdult a hegy Labuda kapitány lába alatt, bőgve zúdult le a sötét semmibe, Labuda kapitánynak még sikerült eikapnia egy szikla kiugró szélét, lavina gondolta, s körülötte vadul háborgott a hótenger, aztán eltávolodott a dübörgés, eltűnt a mélyben Labuda kapitány alatt. Még mindig a kiugró sziklába kapaszkodott, aztán lábával szilárd hóréteget tapogatott ki, régi fagyott hóréteg, volt, amely a lavina után maradt, a görgeteg széles, kényelmes utat tört a hóban. Felkiáltott a többieknek, lassan, óvatosan ereszkedjenek le, a felderítők összekapcsolták derékszíjaikat, úgy ereszkedtek le Labuda kapitány nyomában, s a többiek nyomon követték a felderítőket. Labuda kapitány most felállt, gyönge fájdalmat érzett, mintha a dereka fájna, de nem a dereka fájt, kissé feljebb kínozta a fájdalom, kissé megütöttem magamat, de nem történt különösebb baj, legalábbis úgy látszott, hogy nincs komoly baj. Óvatosan leereszkedett a lavina törte úton, lassan mentek lefelé a hegyről, itt már nem fütyült annyira a szél, vagy szélárnyékba kerültek, vagy elcsendesedett a vihar, kitombolta magát és elült, leereszkedtek a hólepte kopár lejtőn, aztán áttörtek a törpefenyvesen, egy alacsony erdőn haladtak keresztül, s aztán végre megkönynyebbúlten fellélegzettek, valami hegyi ösvényj-e jutottak, körülöttük magasra nőtt fák őrizték a csendet. Felsorakoztak, Janko Krap most felváltotta a menet élén Labuda kapitányt, neki több erejük maradt, mert már járt úton haladtak, nem kelJetnek Istvánná: Ferkóval, a cigány származású kisgyerekkel pár évvel ezelőtt találkoztam egy szép nyári reggel, amikor egyik rokonom kisjiára vigyáztam távolléte alatt. Megérkezésem estéjén, amikor egyedül maradtam a gyerekkel, sokat beszélt nekem az ö kis barátjáról, hogy milyen jó vele játszani. Nem veszi el a játékát é>> ő nagyon szereti — mondta csillogó szemmel. Hogy hívják ezt a kisfiút? — kérdeztem. — Ferko — mondta. Es milyen Ferkó? —- Hát csak Ferkó — volt a felelet. Majd a néni meglátja, mert reggel jönni jog. Reggel a kisjiú kiállt az udvar végére és lekiáltott a lejtbe: — Ferkó! Ferkó! Gyere már! — Ekkor egy elhanyagolt külsejű fekete legényke mászott jel a partra. — Szervusz Ferkó! — szólította meg a kisfiúnk. A gyerek, amint engem meglátott, meghökkent. Idegen voltam számára. Csak állt lesütött szemmel egy helyben. — Ferkó ne félj tőlem, én szerelem a gyerekeket. S azzal odamentem hozzá. Megfogtam a kezét s odavezettem az udvaron lévő homokrakáshoz. — Na építsetek szépen várat — mondtam —, mert a néninek dolga van, s ezzel otthagytam a két gyereket. Szépen, egyetértésben játszottak. Nyugodt lehettem, mégis többször kinéztem, mert engem ez a kis fekete legényke érdekelt. Vajon az elhanyagolt külső mögött mi rejtőzik? Hogyha valaki törődne vele, milyen lenne? Szerettem volna ezt a kis maszatos, fekete szemű gyereket tisztára mosva látni, de nem mertem elriasztani. Gondoltam, fél a víztől, ha mosdani hípnám, elfutna. Ezt nem akartam. Várni kell ebédig. Ez jó alkalom lesz, amikor a mi kisfiúnkat ebédhez megmosdatom, talán sikerül Ferkót is. Így is lett. Ebédhez hívtam a két gyereket, közben már egy nagy mosdótál víz el volt készítve. A mi kisfiúnk ügyes mozdulattal beledugta mind a két kezét a vízbe, s Feróra nevetett. Ferkó nem sokáig habozott. 0 is hirtelen bedugta mind a két kezét az edénybe, s pajkosan nevettek. Ügy nézett ez a két gyerek egymás szemébe, mint akik egy egész életre elválaszthatatlan barátságot kötöttek. Kézbe vettem őket, alaposan megmosdattam és a tükör elé vittem megfésülni. Ferkó miatt még be is kölniztem a hajukat. A kis fekete legényke nem tudott betelni önmagával. Orrát egészen a tükörhöz nyomta, majd hátrább állt, úgy nézte magát. — Na gyerekek, gyertek ebédelni — mondtam. Asztalhoz ültettem őket, de Ferkó meg egyszer meg akart győződni arról, amit látott. Lemászott a székről és a szobába ment. Észrevétlenül utána mentem az ajtóig. Ferkó ott állt a tükör előtt: simogatta megfésült haját, s szagolgatta kis fekete kölnis kezét; boldog gyermekarc nézett visza a tükörből. En igen örültem, mert megtaláltam Ferkóban, amit szerettem volna: a széphez, jóhoz való érzéket. Igen — gondoltam —, de kár is ezért a gyerekért, de legalább addig amíg itt leszek, Ferkót ilyennek akarom látni, mint most. így is volt. Már csak barna bőre emlékeztetett a pár nap előtti találkozásra. Semmi rendetlenséget nem tűrt meg magán. Simogatta a haját, leporolta a ruháját ,s csak úgy Veste, hogy hogyan viselkedik a mi kisfiúnk. Ferkó rendes és szép volt, de kár, hogy el kell mennem innen — gondoltam — milyen örömöm telik ebben a kis emberpalántában. Öröm volt látni, hogy bontakozik ki benne a szép és a jó iránti érzék. Elgondolkoztam azon, amit annyi embertől hallottam, hogy nem érdemes velük foglalkozni. Ezt Ferkó megcáfolta, hogy általánosítani nem lehet. En úgy hiszem, sok ilyen Ferkó-féle van, csak ki kell feléjük segítőkezünket nyújtani. Meg kell őket keresnünk, ez emberi kötelességünk. Ha elmegyünk mellettük közömbösen, s legtöbben lenézően, nem lesz bennünk bizalmuk és az érthető is. Előlegezzük hát bizalmunkat, szeretetünket, s ha néha-néha csalódás is fog érni bennünket, de meglepetésben is lesz részünk, mert igen sok becsületes, dolgozni akaró ember van köztük, és nem egyet ismerek, akire rábízhatnám lakásomat, pénzemet és semmi az égvilágon nem hiányozna. Ez már velem megtörtént, s azért merem ezt állítani. Az én cselekedetem is csak próbatétel volt és nem csalódtam. Mond-