Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)
1971-08-29 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
A lig tekinthető véletlennek, hogy Kodály Zoltán emlékét idézve, egymástól függetlenül, mint az óriási szálfa képe merül fel Kodály Zoltán alakja, s a Kodály-i életmű — a kortársi értékelésben. „Szálfa dőlt ki közülünk, utolsó a nagy szálfák között, utolsó óriása annak a nemzedéknek, mely a századforduló idején s az utána következő évtizedekben megváltoztatta Magyarország szellemi arculatát..." — mondotta Szabolcsi Bence búcsúszavaiban 1967 tavaszán. Egy esztendővel később, Í968. áprilisában, a kassai Kodály-esten Ádám Jenő — előadásának hangütéseként — a „balladai szálerdőből" egy „sudárfát" választott ki: Nézzünk fel rá" s lássuk jelképében az embert, akt adatott népének ..." És az összegezés sem maradt el: „A küldetés sugallatára indult útjára. Ami mellett más elhaladt, megállott ő, Amiben semmit sem láttak, meglátta a valamit... Elindult, hogy népe lelkét megkeresse, igazát felfedje ..." Az időrendet megbontva, hagytuk harmadikul Fábry Zoltán 1967-es emlékezését (Fiaim, csak énekeljetek). A felületes és tetszetős analógia kevéssé adhat magyarázatot Fábry és Kodály Zoltán törekvéseinek lényegére. Még az a figyelmesnek tetsző összevetés is — bár a gondolati, a szellemi találkozást kétségtelenül bizonyltja — csak az első lépésekben igazít el, hogy ti, a „praceptor Hungáriáé —• praeceptór mundi", Kodályra illő, s találó megfogalmazása egybecseng Fábry Zoltán mindig vallott törekvésével: „pro domo — pro mundo". Fábry Zoltán azt írta le első mondataként, hogy ha egy nagy ember dől ki a sorból, zuhantában magával ránt mindent és mindenkit, gyötrelembe, végbe, halálba". S a gondolatot így folytatja: „Micsoda halottaink voltak: óriás zuhanások, embertelenségek, katasztrófák áldozatai, legyilkolt és hazátlanságba árvult nagyok. Gondoljunk csak Adyra, József Atillára, Bartókra, Radnótira! „Mottója ez lett, ez maradt: „Méltóvá kell válni az örökhagyóhoz. A kincstartók: megőrzők és továbbadók". Feltétele pedig — most már Kodályra fordítva a figyelmet —, amely nélkül ez nem oldható meg, a „halhatatlansági aranyfedezet": a népével való töretlen egység. Vagyis a teremtő, az alapozó géniusz valódiságának igazolását nyújtotta Fábry Zoltán: „egy egész közösség lett teljesség: egész és egység". Úgy érvényesül ez, hogy Kodály Zoltán törekvésének és életművének egysége népével — oszthatatlan és elszakíthatatlan, szétszakíthatatlan, volt; de úgy is, hogy közben a világra nyitotta, tárta szélesen az ablakokat (miként Bartók is). Hogyan is tagadhatnók: mikor e gondolatokat rögzítette Fábry Zoltán, óhatatlanul saját életét, törekvéseit is megfogalmazta és értékelte. Hiszen az ő életében is a szűkebb pátria, Stósz, a szlovákiai kisebbségi lét és a szlovákiai magyar irodalom egységét alkotott az európai, a „világra nyitottság" igényével. Így írhatta, mintegy önlelkét is kitárva: „De Kodály halálában a fekete színt áttöri, átszövi valami transzparens világosság". Ma, amikor már Fábry Zoltán is halott — aligha tudjuk tőle is elvonatkoztatni ezt. Miként feledkezhetnénk meg arról: mikor Kodályra emlékezve Bartókot, a Bartók-i példát hívja tanúként ,„a tiszta forrás makuiátlanságát", vagy a József Attilla-i „tiszta szívet" — saját törekvéseiPRAECEPTÓR HUNGÁRIÁÉ PRAECEPTÓR MUNDI" vel is gondolt. A Psalmus Hungaricust felidézve Bartókot, s önmagát nyugtázta „a szarvasok kérlelhetetlen forrásszenvedélyét: a tisztaság, a szabadság szigorú énekét! „Csak tiszta forrásból ..." És aki tegnap a tiszta vizű, hideg forrásra szomjúhozó szarvasokról énekelt (tl. Bartók), Hitler Németországban csak a „vadállatok országára" döbbenhetett". De éppígy idézhetjük magát Fábryt is, a Palackposta Fábry Zoltánját: - „A víz:- csend-cso da!... Volt idő, mikor utolsó menedékem az erdei patak volt: szobámból, mely cellámmá lett, a patakhoz szaladtam — lélegzetet venni: csendet és tisztaságot! Csak a kavicsokon ugrálva folydogáló víz beszélt, a csobogás és kis kőzuhatagok, a habfodrok éä fröccsenő csöppek. Itt ülni, várni, nézni és hallgatni: ez maga a megunhatatlanság. És ekkor egyszerre arra jött, szíjjazott zöld ingben, csizmában, horogkeresztesen, a kor uniformisában, egy ember, és egyszerre minden megváltozott. Nem szólt semmit, nem állt meg, de abban a pillanatban mégis megzavarodott minden. Az uniformis tette? Valami ide nem való, idegen lépet a képbe, a tájba: felkavarta, megsemmisítette. E helyen soha többé nem ültem vizet nézni és hallgatni... A víz: tisztaság..." Hűség a néphez, az öt küldő közösséghez, amelyből vétetett, hűség ahhoz az elkötelező magatartáshoz, amely e közösség hitét, vágyát, mondanivalóját világgá akarta és tudta kiáltani. így tolulhatott — Veres Péter megjegyzését is felidézve — Fábry Zoltán tolla alá a „Kodállyal telitett világ" terminológiája. S hogy ez mennyire igaz, Gabriel Péri-vel, a francia ellenállás hősével és mártírjával nyugtázza, aki „éneklő holnapokról" írt s álmodott, Kodály megingathatatlan törekvése pedig az „éneklő Magyarország" volt és maradt. Hogy mi volt ennek az értéke? Kodály Zoltán adja, kínálja a feleletet: „Zene nélkül hlncs teljes ember" (de idézhetnők Ádám Jenőt, aki az említett kassai előadásában szilárdan rögzítette a tényeket: „múltunk legragyogóbb évtizedeinek ... tettekre hevítője: a zene." Kodályra mutató érvényességét pedig: „így lett ő a balladai szálerdő eget látó fája, ki adatott népének — és az emberek sokaságának mindenfelé. Minden vihar próbáját kiállta. Győzött...). A Psalmus Hungaricusból sugárzik: „A jóra való igyekezet sohase hiábavaló". S bár — idézzük ismét — Fábry Zoltán is a Kodály-i életmű és törekvés örökérvényűségét töretlen optimizmussal adja — és élteti tovább, mint örökös, mint kincstartó (Kodály áttöri a fekete színt) — mégis — Ady, Bartók örökségét leltározva — felszisszen a vádoló kérdés: „Hol, mi például az Ady-telítettség nyoma és eredménye? Élt-e, él-e a magyarság Ady örökével? Majd: „És hol van a meggyőző Bartók-telítettség? Magyarok Bartók-azonosulása ... Morális fenomén voltát példázó feltétlenséggé sokszorozzuk-e? A tiszta forrásból kik és hányszor merítenek?" A kérdések és tépelődések, tűnődések és kételyek gondolati végállomása — Kodály Zoltán öröksége: „íme, a kérdések, melyek közelebb visznek a Kodály-hagyaték friss, fájó aktualitásához". Fábry Zoltán féltette a Kodály-i hagyatékot, szellemi örökségét. De nyugvópontot is talál, miközben tanúi vagyunk a gondolati váltásnak is: „a kételyek csitulnak, a félelmek, szorongások kihagynak. Kodály hagyatéka más síkon valósítja meg az azonosulást". Miért e megnyugvás hirtelen? A válasz sem késik sokáig: „Kodály a zene tömegelőfeltételét valósította meg, azt a lehetőséget, hogy a zene művészi és erkölcsi mondanivalójának mindennapja adódjon..." A zenét mindenki kulturájává avatta, s ebből következett a Fábry Zoltán-i összegezés: „Így lett Kodály az alapozás zsenije. A magyarországi zenés iskolák ma világpéldák". Tudomásunk szerint, Fábry és Kodály Zoltán személyesen sohasem találkoztak. De megvolt az ennél sokkal fontosabb: a gondolati rezonancia, a szellemi találkozás. Mintha saját magáról írta volna Fábry Zoltán, a Kodályra mutató és utaló sorokat: „nem történt más, mint hogy egy ember egész életén át konok kitartással, makacs monotóniával és jóságos türelemmel Ismételte ezt a csodamondatot, amit egy magyar költő egy évszázaddal árvaságában vigaszként mondott és üzent: „Fiaim, csak énekeljetek" . Kodály Zoltán ezt egyetemessé tette — így találkozhatott törekvése, s visszhangozhatott a távoli Stószon, az egyetemességet mindig mértékként igazoló Fábry Zoltán műhelyében. A mértékek azonossága hozta őket közel egymáshoz. Ma így tekinthetünk fel rájuk, haláluk után, s őrizhetjük éltető hagyatékukat. KOVÁCS GYÖZO SZENK SÁNDOR Szellemi vetélkedő? Miattam szidhatják vagy dicsérhetik a szellemi vetélkedőket, oda sem figyelek. Engem ugyan be nem ugrat többé senkii Csendes, békés, napsütötte vasárnap délután volt. Heverésztünk a víz partján, szólt a kisrádió, s már-már boldogok voltunk, amikor váratlanul megszólalt a feleségem: — Szívem Egy pillanatra körülnéztem, mert nagyon szokatlan volt ez a kedves megszólítás, de a közvetlen közelben nem láttam senkit. — Nekem szóltál? — kérdeztem bizonytalanul. — Naná, talán a kínai császárnak — hangzott az ingerült válasz. Kissé felkavart a dolog, de nyomban meg is fogadtam magamban, hogy vigyázni fogok minden szavamra. Sőt, a mozdulataimra is. Semmi kedvem elrontani ezt a gyönyörűnek ígérkező délutánt. — Hallgatlak, drágám! — ezt sikerült elég lágyan, meggyőzően mondanom, s tekintetemben is lehetett valami érdeklődésféle, mert a feleségem ismét szóbaállt velem. — Holnap menj be a szerkesztőségbe — mutatott fel egy képeslapot — és erdeklődd meg, ki lehet ez a Kicsoda?, ezzel a bozontos szakállal! — Jó, majd megérdeklődöm. De talán közelebbről megmutatnád ... — Persze, ezzel ismét azt akarod mondani, hogy okosabb vagy nálam, hogy neked semmi szükséged mások segítségére, bezzeg te meg tudod oldani a legnehezebb... — A, dehogyis, drágám — válaszoltam még mindig nyugodtan, csa ládom jövőjére gondolva. — Ismerlek — legyintett a asz- 1 szony, aztán hanyattdőlt a puha pléden, betakaródzott a színes lappal, s nemsokára el is szunyókált. Gondolatban végigjártam a lap szerkesztőségét. Megpróbáltam kitalálni, "melyik kollégám szerkesztheti a Kicsodát. Az is lehet, hogy váltakozva, stafétaszerűen csinálják. No, sebaj, minden kiderül majd a „vallatásnál" — ráztam le magamról a Kicsoda-problémát. Egy kis idő múlva gondoltam egyet és megpróbáltam elcsenni a feleségemtől a Kicsodát. — Azt már nem, édesem! — nevetett a szemembe. A szellemi vetélkedők megfejtéseit nem osztogatják olyan könnyen. Menj csak be szépen holnap, és add át kollégáidnak őszinte üdvözletemet. — De titokzatos vagy! —- pattantam fel ingerülten, s már ott tartottam, hogy megtagadom a szakmám. — En vagyok titokzatos? — mért végig megvető mosollyal —, ti csináltok mindenkiből Kicsodát. Aztán megadta a kegyelemdöfést: az orrom alá nyomta a kérdéses fényképet, amelyről a világirodalom egyik legnagyobb egyénisége nézett rám. Tekintetéből valami kimondhatatlan szemrehányást éreztem, hirtelen eszembe jutott az a falusi iskola, ahol először bűvölt el múlhatatlan szépségű meséivel ez a bozontos szellemóriás. — Bocsás meg, Lev Nytkolajevics — motyogtam halkan, s még szerencse, hogy a feleségem jóízűen elnevette magát. Így legalább sikerült visszafojtanom könnyeimet. Azóta miattam szidhatják, vagy dicsérhetik a szellemi vetélkedőket. Oda sem figyelek. Engem ugyan be nem ugrat többé senkii Mert ugyebár arra gondolni sem szabad, hogy valaki az ilyesmit komolyan is gondolhatja.
