Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-29 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

A nevelés egyik leggyakoribb módszeréről, a büntetésről írt könyvek, cikkek, tanulmányok sokasága a nevelés helyzetét tükrözi, így talán nem lesz érdektelen szólni arról, hogyan is állunk ma a testi fenyítéssel. A különféle büntetést módszerek a történelmi fejlődés során jöttek létre. Minden társadalmi rendszer kialakította a maga büntetési módszerét, az ősrégi „talió" elvtől a rabszolgatartó társadalom embertelen büntetésein, a középkori iskolák szigorú fegyelmezésén keresztül egészen napjainkig. Nincs szándékunkban foglalkozni a testi fenyítés módjainak és eszközeinek alakulásával az egyes társadalmi rendszerekben, de mondanivalónk szempontjából szükségesnek tartjuk, hogy néhány pillantást vessünk a jelenlegi helyzetre. A szocialista pedagógia büntetéseltaéletét Makarenkó véleményével illusztráljuk: meg vagyok győződve, hogy ott, ahol büntetni kell, a pedagógusnak nem áll módjában nem büntetni. A büntetést ugyanolyan egyszerű, logikusan összeegyeztethető rendszabálynak kell tekinteni, mint minden egyéb nevelési rendszabályt". Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy minél ritkában büntessünk s csak akkor, ha az célszerű és elkerülhetetlen. A büntetés lényege tehát, hogy az egyénnel éreztessük, hibázott, magatartása, cselekvése nem egyeztethető össze az elfogadott normákkal. Büntetésre akkor kerül sor, ha az egyén és a közösség között konfliktus támad, amikor az egyén a kollektíva érdekeit megsérti, vagy fellép ellenük. A régi, konzervatív büntetések — így különösképpen a testi fenyítés — káros volta épp abban rejlik, hogy újabb konfliktussal További figyelemre méltó vallomások: „6. osztályos koromban egyszer nem engedtek be a többiek az osztályba, kimentem az utcára, zörögtem az ablakon, közben jött a tanító néni. > Nem kérdezett semmit, engem sem engedett beszelni, térdepeltetett 45 percen keresztül, a végén rosszul lettem, s ő vezetett ki az udvarra". „Kitűnő rajzoló voltam. A 7.-ben azért kaptam nyaklevest, mert miután elkészültem a rajzlap festésével, mást rajzoltam". A felsorolt példákból láthatjuk: testi fenyítésre okot adhat a tanuló, az egész osztály, illetve a tanító idegessége, rossz tanítást módszere és még sok egyéb. A továbbiákban érdekességként felsoroljuk a testi fenyítés leggyakoribb módjait. Az egyes büntetési módok az említés gyakorisága szerinti sorrendben így következnek: pofon, vonalzóval, bottal pacsi, körmös, hajhúzás, padrahúzás, térdelés, fülhúzás, a fej beverése a padba, táblába, táska, könyvek huzamosabb ideig való tartása kinyújtott kézzel stb., vannak, persze, összetettebb módok is, pl. hajcsavarással kombinált pofon, vagy a gyermek választhat: kezére vagy az alfelére akar-e bottal kapni stb. A válaszok alapján az is kiderül, hogy a gyakorlatban bizony alkalmazzák a testi fenyítést mind a tanítók, mind a tanítónők, az arány: 27:21. -Természetesen, ha figyelembe vesszük, hogy iskoláinkban általában sokkal több a női tanerő, akkor ez az arány távolról sem felel meg a valóságnak ARISZTOTELESZTOL NAPJAINKIG Egy felmérés tanulságai tetézi a gyermekben felgyülemlett konfliktust. Nemcsak arról van tehát szó, hogy „nem szabad" a gyermeket verni, mert az emberi önérzetét sérti, hanem arról is, hogy verni nem ésszerű, s főkén nem célravezető. Az csak látszat, hogy veréssel célt érhetünk, hogy egy pofon a megfelelő pillanatban csodát művelhet. Igaz, félelmében meghunyászkodik a gyermek, de a látszólagos nyugalom leple alatt, fegyülemlik a dac, az elkeseredés, a bosszúság, a harag érzete. Ezekről az általánosan ismert tényekről csak azért szóltunk, hogy még inkább értékelhessük korunk iskolai gyakorlatát. Arról, hogy napjainkban van-e szerepe a testi fenyítésnek, talán az alapiskolák padjait nemrégiben elhagyók tudnak hitelt érdemlően vallani. Ennek érdekében megkérdeztük a Pedagógiai Fakultás 49 másodéves hallgatóját (22 fiút és 27 lányt), hogy iskolai tanulmányaik folyamán milyen tapasztalatokat szereztek a testi fenyítéssel kapcsolatban. A felmérés alapján vázoljfik, hogy Somorjátó! Nagykaposig miért „kapnak ki" a tanulók? A megkérdezettek szerint általában a következő okok váltják ki a testi fenyítést (gyakorisági sorrendben): fegýelmezetlenség, rendetlenkedés, beszélgetés az órán, kisebb csintalanságok, a leckeírás és egyéb feladatok elfelejtése, a tananyag nem tudása, hanyagság, csúnya írás, feleselés, szemtelenség, súgás stb.; de előfordul mint ok az osztályban való verekedés és fogócskázás, a fiúknál több ízben a „lányok szekírozása", de olyasmi ls, hogy: „leejtettem a tollam az óra alatt", esetleg „nem ültem hátratett kézzel" stb., az utóbb említetteket főképp azok vallották, akik csak egyszeri testi fenyítésre emlékeznek. Az elmondottak illusztrálására közlünk néhány visszaemlékezést: „Különösen a 7. osztályban kellett gyakran térdepelni, mert beszélgettünk. Ez kizárólag a magyar órán fordult elő, nem mintha más tanár ezért nem bűntett volna, hanem azért, mert csupán a magyar órán beszélgettem — ugyanis a tanár olyan rossz módszerrel tanított, hogy mindenki mást csinált, mint amit kellett volna. Nem is vette ezt zokon senki, mert állandóan térdelt 3—4 tanuló, s csak 3—4 percig kellett térdepelni, utána minden ment a régiben". „Kiránduláson egyszer elcsavargott az egyik osztálytársam. Én tudtam, hogy merre mehetett, utána siettem. Visszatértünkkor én kaptam két pofont, mert elcsavarogtam". (9. évf.). A közösségi érzés olykor helytelenül a vétség kollektív vállalásában nyilvánul meg. Magyarázat helyett mit tesz a türelmét vesztett pedagógus? Ver. Pl.: Szakkörünk volt, egy fiú letépte a térkép egyik oldalán lévő lécet, és mi nem voltunk hajlandók „beárulni" az illetőt. Heten kaptunk ekkor 9 sorozatot bottal". [9. évf.) Jellemző, hogy a hallgató nem fűz az esethez kommentárt, nem veszi észre, hogy egy bűnös gyávasága miatt kellett bűnhődniük. Hol vagyunk hát az „arab neveléstől", ahol 8 éven aluli gyermeket nem volt szabad testileg fenyíteni...? s a hallgatók vallomásai szerint pedagógusaink már az 1. osztálytól kezdve rendszeresen alkalmazzák a testi fenyítést. Az alsó tagozaton a büntetések száma szinte egyenes arányban emelkedik, az 5. osztályban a legmagasabb, a felső tagozaton a 7-ben éri el a tetőfokot, utána rohamosan csökken, de a gimnázium utolsó évfolyamában sem ritka e „nevelési" módszer. További kérdéseinkben közvetve az iránt érdeklődtünk, milyen nyomot hagyott a testi fenyítés a megkérdezettekben. A legjellemzőbb válaszok a következők: „Ki nem állhattuk a kémiát, mert a 8.-ban kegyetlenül fejbeverj a tanár minden kis hibáért"! „Bár én tudtam a számtant, de mert a tanító a 3-ban az egyszeregy minden eltévesztéséért megcsavarta a hibázó orrát, ez rémes szorongással töltött el". „Az alsóbb évfolyamokban ügy büntettek minket, hogy tanítás után bezártak. Naponta 3—4 tanuló maradt ott, rendszerint térdelni is kellett. Amikor a tanító otthagyott minket az osztályban, gúnyneveket suttogtunk rá, s azonnal leültünk". E vallomások csak megerősítik azt a már régen elfogadott tényt, hogy a testi fenyítés mennyire nem üdvös módszer. Nemcsak arra a tanulóra hat, aki közvetlenül részesül benne, a többiekben is a legkülönbözőbb érzelmeket váltja ki: leggyakrabban félelmet, szorongást, iszonyt, esetleg közönyt, vagy a tanító elveszti tekintélyét; a tanulók csak" abban az esetben értenek egyet a tanítóval, ha valóban megrögzött, szándékos rendbontókat büntet. Pl.: „Általában sajnáltam őket, mégha meg is érmeitek a verést". „A fiúk minden »sorozat« után úgy viselKedtek, mint a mártírok vagy hősök". De tartós negatív érzelmeket ls ébreszthet: „Az iskolai sorozatbüntetések után a tanító mintegy el akarta feledtetni velünk, hogy megint „kijött a sodrából", kedveskedett, viccelt, de belőlünk csak látszatmosolyokat tudott kicsalni, soha sem szerettük". „Az első tanítóm akkor veszítette el tekintélyét előttem örökre, amikor egy gyerek büntetése közben először láttam eltorzulni az arcát, rikácsolni a hangját". Tanulságképpen levonhatjuk: a tanító tehát ne fogadjon szót a szülőknek, amikor arra kérik, hogy nyugodtan verje a gyereket. Okos, meggyőző módszerek, beláttatás stb., révén el kell érnie, hogy a szülő se alkalmazzon testi büntetést, mert ezáltal a gyermek elveszíti a gyengédebb, de tartósabb hatású büntetésmódok iránti fogékonyságát, s ezzel gondot okoznak a tanítónak az iskolai fegyelem megteremtésében, s a szocialista ember morális értékei kialakításának nehéz és felelősségteljes munkájában is. SZEBERÉNYI JUDIT f A FALUHOZ KÖTÖTTE ÉLETÉT NAGY KATALIN 1/ ifinomult lelkivilága, értei^ mes ember. Szemében meghervadt régi vágyak, de megvillan benne a remény, a bizakodás sugarai is. Környezetének, a csendet és' a pihenést biztosító otthonnak egyszerűsége mélyen tükrözi emberi mivoltát. Egyike azoknak, akik életüket a faluhoz kötötték, hogy tudásukkal segítsék, hogy felemeljék. Pedagógus. A neve: Nagy Katalin. Amikor elmondom, hogy írni szeretnék róla, mentegetőzik, hogy nincs mit mondania. Áztán mégis belekezd: — Érsekújváron (

Nové Zámky j végeztem a 11 éves iskolát — mondja. Nagyon szerettem a könyveket és a gyerekeket, ezért különbözeti vizsgát tettem, hogy pedagógiai pályán dolgozhassam. Idehaza, Szímön (Zemnéj kezdtem tanítani. Itt tanítok már tizennégy éve a kilencéves iskolán. Ebből tizenegy év a legkisebbekhez fűz. Sok kis elsőst tanítottam meg az olvasás és a betűvetés művészetére. Közben az 1945. évi árvíz után egy évig a gútai j Kollárovo) iskolával Tatranská Kotlinán voltam. Végtelenül örültem, amikor a szüleiktől távolszakadt gyermekek végre visszaköltözhettek újjáépült otthonaikba. Megáll, megigazítja haját, s az arcán szelíd mosoly fut végig. Nem akarom megzavarni emlékeinek felidézésében. Aztán, amikor újra megszólal Š a nehézségekre terelődik a szó, hirtelen elkomolyodik: — A legtöbb gondot a cigányszármazású tanulók okozzák. Amikor tanítani kezdtem, az egész iskolán voltak annyian, mint most egy osztályban. Én bízom abban, hogy régi életmódjukat fokozatosan sikerül megváltoztatni, s ezzel megjavul iskolalátogatásuk és tanulmányi eredményük is. CSEMADOK-tagoktól már előbb megtudtam, hogy Katalin mint népművelő, sokat tesz a falujában. Részt vesz a különböző rendezvények szervezésében, sokat szerepel színdarabokban és a CSEMADOK helyi szervezete mellett működő színjátszó csoport rendezője. Tóth Miklós: Kutyaszorító című művének rendezéséért és eddigi munkájáért ebben az évben a „Jurkovič Sámuel érem" bronz-fokozatát kapta. Biščo Emil, a járási művelődési otthon vezetője, elismeréssel nyilatkozott róla. — Sokkal jobb kultúrmunkát végezhetnénk, — szólal meg újra Katalin —, ha a tanítók helyben laknának. Tanítói lakások híján ugyanis a tantestület többsége bejáró. A legtöbben Újvárban laknak. Én nem kívánkozom a városba. Édesapám Bratislavában dolgozik, az öcsém Ögy állán f Hurbanovo j lakik, nős, így legtöbbször édesanyámmal ketten vagyunk itthon. Szeretem a falu csendjét, szeretek varrni, kötni, horgolni, rajzolni. — Vágyaim? — most betegeskedem, tehát először is: szeretnék meggyógyulni. Szeretnék egy szép lakást, utazni, idegen tájakat látni. Erőt, egészséget és további sikereket kívánok Nagy Katalinnak. Szeretném, ha vágyai teljesülnének. TŐZSÉR LAJOS V j* 8