Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-22 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

Betonfal írók esztetikai vallomása Tóthpál Gyula felvitele I Edgár Allan Poe: A költői elv (Részletek) ...Feltételezték, hallgatólagosan vagy nyíltan, közvetlenül vagy közvetve, hogy minden Költészet végső célja az Igazság. Ogy mondják, minden költeménynek valamilyen tanulságot kell tartalmaznia, s a mű költői értékénél eme tannulság legyen a mérvadó. Különösképpen ml, amerikaiak dédelgettük az örvendetes ideát, s a legnagyobb mértékben mi, bostoniak fejlesztettük tökélyre. Fejünkbe vettük, hogy verset írni pusztán a vers kedvéért, s e szándékunkat beismerni, egyenlő a bevallással, hogy alapvetően hiányzik belőlünk a költészet igazi méltósága és ereje. Az egyszerű Igazság viszont az, hogy amennyiben ha-jlandók lennénk önlelkünkbe tekinteni, azon nyomban rá kellene jönnünk, hogy nem létezik, nem is létezhetik mű a nap alatt, amely a szó teljes értelmében fennköltebb és nemesebb lenne, mint éppen ez a vert, ez a vers per se, ez a vers, amely vers és semmi más, ez a vers, amely kizárólag a versért íródott. Azzal a mély tisztelettel az Igazság Iránt, amely csak eltöltheti egy ember szívét, én mégsem korlátoznám az Igazság érvényesülésének módozatait. Erőltetésüket korlátoznám ... ... A szavak Költészetét röviden így határoznám meg: a Szépség ritmikus teremtése. Egyedüli bírája az Ízlés. Az Értelemmel és a Tudattal csak járulékos kapcsolatban áll. Esetlegességeket leszámítva sem a Kötelesség hez, sem az Igazsághoz nincs köze. Néhány szót mégis, magyarázatul. Fenntartom, hogy az a gyönyör, amely a legtisztább, a legfelemelőbb s a legintenzívebb egyszerre, a Szépség szemléléséből fakad. Csak a Szépség szemlélésében érhetjük el a léleknek azt a gyönyörű emelkedettségét vagy izgalmát, amelyet Költői Érzelem néven ismerünk, s amely oly könnyen megkülönböztethető az Igazságtól, az Értelem kielégülésétől vagy a Szenvedélytől, a szív felindulásától. Ezért a Szépséget — a szót mint a fenséges magába.nfoglalóját használva — tartom a vers területének, egyszerűen azért, mert a művészet magától értetődő szabálya, hogy a következményeknek oly közvetlenül, amennyire csak lehetséges, az okokból kell kipattanniuk: mindmáig nem akadt olyan együgyű, aki tagadni merte volna, hogy a szóban forgó sajátos emelkedettség legalábbis legkönnyebben a versben valósítható meg. Mindazonáltal a legkevésbé sem következik, hogy a Szenvedély ösztönzései vagy a kötelesség szabályai, sőt az Igazság tételei ne juthatnának — ráadásul hasznos — szerephez a versben; hiszen a legkülönbözőbb utakon, alkalmanként szolgálhatják a mű általános szándékát: az igazi művész azonban mindig megtalálja a módját, hogy megfelelőképpen alárendelje őket a Szépségnek, amely a vers levegője és igazi lényege . 1850 (Rónay György) A Nobel-díj átvételekor tartott beszédéből •...Korunk tragikuma egy általános és mindent átfogó szorongás, amely már oly régóta megvan, hogy képesek vagyunk még el is viselni. Nincsenek többé szellemi problémák. Csupán egy kérdés létezik: mikor repülök darabokra szaggatva a levegőbe? Ez az oka annak, hogy az ifjú ember, aki ma ír, elfelejtette az emberi szív problémáit, a szívét, amely önmagával vitázik; azokat a problémákét, amelyek egyedül képesek mérlegelni egy jó írói alkotást, mert csak ez a szív méltó arra, hogy írjanak róla, hogy oly sokat fáradozzanak és törődjenek vele. Az írónak újra meg kell ismerkednie ezekkel a problémákkal. Meg kell értenie, hogy félni a leghitványabb dolog a világon, s miközben ezt megtanulja, örökre el kell felejtenie a félelmet — s műhelyében ne tűrjön meg mást, mint a szív régi igazságait és igazságosságát, az egész világot átfogó régi igazságokat, amelyek nélkül minden történet múlandó és megsemmisülésre van ítélve — a szeretetet és becsületet, a részvétet, a büszkeséget és a lemondást. Amíg ezt el nem éri, átokkal verten dolgozik. Nem a szerelemről ír, hanem a kéjről; vereségekről, amelyekben senki nem veszít el olyasmit, aminek értéke volna; reménytelen — s ami még rosszabb — könyiirület és együttérzés nélküli győzelmekről. Szenvedése nem a világ nyomorát panaszalfa, nem hagy forradásokaf. Nem a szfvről fr, hanem a mirigyekről. Amíg újra meg nem tanulja ezeket a dolgokat, úgy fog írni, mintha az emberek között állna és pusztulásukat figyelné. Vonakodom hinni az ember pusztulásában. Könnyen állíthatja valaki, hogy az ember halhatatlan, egyszerűen azért, mert mint élő lény túl fogja élni a katasztrófát — hogy amikor utoljára zendül meg a kárhozat harangja és visszhangja elhangzik az utolsó kopár szikláról, amely időtlenül függ az utolsó vörösen izzó, haldokló estében, hogy akkor még egy másik hang is hallható lesz majd: az ember parányi, kimeríthetetlen hangja, amely még akkor is állandóan szól majd. Vonakodom attól, hogy ebben higgyek. Hiszem, hogy az embnr nem átvészelni fogja a katasztrófát, hanem győztes lesz. Az ember nem azért halhatatlan, mert valamennyi teremtmény közül egyedül neki van kimeríthetetlen hangja, hanem mert lelke van, szelleme, amely együttérezni. áldozatot hozni és tűrni tud. A költő, az író feladata, hogy ezekről a dolgokról írjon. Az ő előjoga, hogy megkönnyítse az embernek a tűrést, miközben magasra emeli szívét, miközben emlékezteti őt a bátorságra és a becsületre és a büszkeségre és az együttérzésre és a könyörületre, amelyek múltjának dicsőségét jelentették. A költő hangjának nemcsak az ember tanúságtételének kell lennie; egyike lehet azoknak a támaszoknak és oszlopoknak, amelyek segítenek neki, hogy kitartson és győztes legyen. 1950 (Lengyel Béla) U ^ 17 Jr SZITÁS! FERENC: FA-ELVTÁRSAK Nyílt levelekkel to-elvtórsok menetelnek lomb-homlokukba zórjók o köveket gyökérszájukban o kristályok hangjót érzik ágaikra rubin-könnyeket vérzik a Nap Felszedik az árkokból o lábakot az öklöket a mankókat a fű-puskákot a szemfedő nélküli gyökereket a sár-sírban rothadó eget a megvetést kiáltó nyelveket az ágyék gyilkoló vascsizmákat s a fehér reggelbe mártják Megérintik a földeket a homvas kalács öleket Temetik a tegnapi nyomokat a harmat-almákba száradt golyókat Agaikon ujjak vannok kérges termő gyümöfcshatalmak így menetelnek a fa-elvtársak menetelnek hangomat hallva menetelnek hangodat hallva menetelnek és mogukba zámok Fa-elvtársak lombosodnak erdővé válnak táncolnak alattuk a tegnapi mezítelen lábak szögeik mutatják a szívükben ringó koporsók a kiáltássá repült ojkak a meglőtt madárcsőrök is itt kopogtatnak Fényt zöldellnek a kertek is az izmok is a vermek is Talpig reggelbe merülve magukba zárnak a menetelő fo-elvtársok fa-elvtársak elvtársak UTCAI LÁMPÁK Csillagok csüngnek oz utcai lámpán, a földön herélt fények topognak, üszkös csónak-szemek pillákat lóditnak homlokomnak. Láttam, hogy nem vagyok isten - vércsomő lettem az ég alatt, s elnyúlok a falu kőmedrében, mint kövületben a halok. Gödreim: mell-negatívok, - másnak mondom, hogy enyém — pedig jussom csak a kimondás: rozsda az ágak levelén. csak annyi hogy még élek, pedig már millió formában megholtam, de az utcai lámpák Cteben kinyílok szakadotlan. FARKAS KÁLMÁN EZ A NYAR IS A jázmin bokor már púpozott tál pattogatott kukorica nem is tudom mért szeretlek még ennyi év után mellém guggol s alkonyodni hlv o tikkadt délután mit is kezdenék magamon túlnőtt hiányoddal meddig bírom még hogy senki sem ölel meg? Ez a nyár is más tenyerébe sodorja a melled ESTI KONYHA Szeretem így az esti konyhát a polcon citromok kettészelve púposodnak a megült csendbe a karcsú kotyogó altatja a kávét én a bánatot A merőkanál kis kupolája alól áramlik a béke ki tudja csorbulásról vagy gyilkosságról álmodik-e a kések éle csak az aludttej sírja egyre magába savó-könnyeit >0 N G/3 «a í s