Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-17 / 194. szám, kedd

• ••••• • • •••••••• -ÚJ FILMEK• ••••••••••••••D ÉLET, SZERELEM, HALÄL (francia) Nagy mesterségbeli tudással elkészített alkotás az Élet, szerelem, halá' Sok izgalommal szolgáló nyomozás keretében meséli el egy szexuális hátterii gyilkosság történetét. A film első kockáiból egy krimi kibontakozására számítunk, a következő képsorok azonban két fiatal szerelmi kapcsolatát ábrázolják, bemutatva a hős családi életét is, s már-már egy banális szerelmi háromszögre gyanítunk, amikor a film „felfedi" igazi mondanivalóját: tendenciózus tiltakozását a halálbüntetés ellen. A film hőse egy középszerű kisember, a francia Simca-autógyár dolgozója, akiről egyszercsak kiderül, hogy többszörös kéjgyilkos. A film visszapergeti a gyilkosságokat: fojtogatások ágyon és ágyon kívül, szuperközeli felvétel, amint a gyilkost a guillotine alá vezetik ... Claude Lelouch, a modern „fogyasztói" társadalom egyik legtehetségesebb rendezője — aki alkotói erényeiről már több Ízben meggyőzött bennünket — igen egyénien, érdekes szerkezeti felépftéssel, a filmnyelv és technika legkülönfélébb eszközeinek alkalmazásával dolgozKÜLÖNÖS PÁRBAJ za fel mondanivalóját. Most bemutatott filmje azonban nem ér el olyan hatást, mint korábbi alkotásai. A film remekül indul, de a cselekmény szerteágazó szálait a rendezőnek nem sikerült kellőképpen öszszefognia, a játék- és dokumentumfilm elemeit nem tudta eléggé összehangolni. A fHm szerkezetileg emiatt kevésbé harmonikus. A színek dramaturgiai szerepet kapnak a műben, fekete-fehér'képsorok színesekkel, a jelenetek jellegének és hangulatának megfelelő, en váltják egymást. A rendező a filmnyelv segítségével teszi fel az oly sokat vitatott kérdést: igazságszolgáltatás címén a társadalom jogosan fosztja-e meg az egyént életétől? Nem lenne-e humánusabb a nem normális vagy a nemi elhajlásokban szenvedő egyéneket gyógykezelni, mint bitófa alá küldeni? A rendező állásfoglalása a halálbüntetést illetően egyértelmű ... A megtörtént eseményen alapuló film szomorú és lehangoló élményt nyújt. Ragyogó színész a főszereplője: egy Amidou nevű marokkói származású francia művész, akit alakításáért az 1969 évi Rio de Janeiro-i fesztiválon díjjal tüntettek ki. (bolgár) Az utóbbi időben a film- és tv-sorozatok egyik legnépszerűbb hőse a kémelhárító. Ezt a fontos megbízatást teljesítő személyt az alkotók szinte „földöntúli" tulajdonságokkal ruházzák fel. valószínűleg enban leplezi le önmagát. Todor Sztojanov, a kitűnő bolgár operatőr, aki tehetségét a Grisa Osztrovszkijjal közösen rendezett Kitérő című filmmel nemzetközi viszonylatban is bizonyította. ezúttal az állambiztonA Különös párban című bolgár film egyik kockája. nek köszönheti a nézők rokonszenvét is. A kémelhárító becsületes, intelligens, rendkívül leleményes, ötletes, fáradhatatlan és főleg verhetetlen — igazi szuperhős. Az alkotók ilyennek szánták a Különös párbaj című bolgár kémtörténet hősét is, Pavlovot, a jeles bolgár felderítőt, aki állítólag az Atlanti Szövetség kémszolgálatának dolgozik, azonban kétértelműén viselkedik — s amint ez lenni szokott — csak az utolsó pillanatA TETOVÄLT sági szervek munkájáról forgatott filmet. A történet azonban hiteltelen, az ötletek kevésbé eredetiek, a csattanók idő előtt „kifulladnak" s a szereplők is túlságosan sematikusak. A cselekmény bizony vajmi kevés hasonlóságot mutat a kémelhárítók valóban nehéz és felelősségteljes munkájával. A film nemzetközi szereplőgárda közreműködésével készült. A lengyel Leon Niemczyk, a bolgár Petr Szlabakov és Nevena Kokanova neve említési érdemel. (francia) A francia szellemes vígjátékokba vetett hitem megrendülést szenvedett. Ilyen ötlettelen, vagy inkább jó alapötletből elpuskázott vígjátékkal már régen nem találkoztam. Mert Denys de la Patelliere a film szellemes alapszituációját cserben hagyva, mesterkélt helyzetkomikumok elcsépelt és hatástalanná vált patronjait sütögeti el. A történet egy gazdag képkereskedőről szól* aki értesülve arról, hogy egy kiszolgált LONDON SÖTÉT SZEMEI légionárius hátára egy ismert Modigliani-rajzot tetováltak, szinte megszállottként azon fáradozik, hogy á híres mester alkotását megkaparintsa. Az alapötlet meglehetősen érdekes, a folytatásáról azonban önkéntelenül ls egy Shakespeare-cím jut eszembe: Sok hűhó, semmiért! A film „sikerét" némileg növeli az a tény, hogy a rendező olyan saínészeket használ fel a közönség csalogatására, mint Jean Gabin és Louis de Funés. (nyugatnémet) Hatalmas termet, kopasz fej, jelljgtelen arckifejezés, félelmetesen sötét, világtalan szemek. Ez a vak Jack, a London sötét szemei-nek, a világtalanok legelvetemültebb bandájánagy egyik tagja. A hírhedt bűnözők az éj leple alatt, sűrű ködben űzik „kisded játékaikat". S mivel Londonban a köd igen gyakori, már ebből is sejthető, hogy Alfréd Vohrer nyugatnémet rendező filmjében a világtalanok — de nemcsak ők — igen sokszor felbukkannak a filmvásznon. A bűnügyi történet Edgár Wallaee hasonló című regénye alapján készült. A filmről — a többi Wallaee regényátültetéshez hasonlóan (A rejtélyes Hektor, Vendéglő a Temze partján, A zöld íjász, Pénzhamisító) — nem sok jót mondhatunk. A rendező az izgalmas detektívtörténetet ugyanis leegysze rűsítette s nem riadt vissza á nagyon is keresett hatáskeltéstől. Bár kétségkívül, hogy a sorozat valamennyi filmje közül ez a mostani a legsikerültebb. —ym — Iflllllf HAJÓRONCSOK RÉGÉSZETI FELTÁRÁSA Az ókori és középkori hajók maradványainak tanulmányozása fontos adatokat szolgáltat a hajóépítés történetéhez, az egykor élt népek navigációs tudományának megismeréséhez. A hajóroncs közelében található különféle tárgyak pedig a letűnt népek civilizációs fokának, történetének megítélésében nyújtanak segítséget. A tengeri ütközetekben elsüllyedt, vagy más okokból hajótörést szenvedett hajóroncsokat a víz alól kell kiemelni. Ez a hajóroncsrégészet „vízi ága". De a föld alól is értékes hajóleletek kerültek felszínre, amelyeket évszázadokkal ezelőtt rituális temetkezési szertartások során, mint hatalmas koporsókat ástak el. Viking gályák A hajóroncsrégészet viszonylag fiatal tudományág. Az egyre jelentősebb eredmény ezen a téren -a norvégiai viking bárkák felfedezése volt a múlt század végén, 1867-ben a norvégiai Tuneban. Ösi sírok közelében egy földmozgás következtében viking hajóroncsokra bukkantak. A kb. 20 méterre becsült egykori bárkából csak jelentéktelen roncsdarabokat sikerült a felszínre hozni. 1880-ban a norvégiai Gokstadban azonban már több sikerrel jártak az ásatások egy 40 méter átmérőjű ösi sír esetében, amelyet egy tumulus rétegben fedeztek fel. Innen egy 23,5 méter hosszú, 5 méter széles és csaknem 2 méter magas viking bárka került elő a két hónapig tartó szárazföldi ásatások során. Egy harmadik norvég gályát 1904-ben Osebergben emeltek ki egy 40 méter átmérőjű sírból, szintén tumulus rétegből. Különösen ezt az utóbbi hajót az agyagos talaj viszonylag ép állapotban őrizte meg az utókor számára. A bárka rekonstruálása után a szakemberek egyrészt fogalmat alkothattak a vikingek navigációs és hajóépítési tudományáról, másrészt a bárkából értékes régészeti leletek kerültek a felszínre. Az osebergl viking bárka egy fiatal királynőnek és öreg szolgájának volt 21 méter hosszú koporsója. Míg a két előző bárkát 900 táján építették, addig a 14-es szén analízise alapján az osebergi bárka építési ideje 720-ra esik plusz-mínusz 40 év eltéréssel. Ez utóbbi bárkából különféle használati tárgyak, ékszerek, edények, egy négykerekű kocsi, három szán, valamint kutyák és egyéb leölt állatok maradványai bukkantak elő. A királynőt tehát alaposan ellátták, mielőtt túlvilági életre elindították volna. Üsző szentély a Nemi-tó mélyén A hajóroncsrégészet talán,legkörülményesebb akciójára a húszas években került sor az olaszországi Nemi-tavon, ahol irodalmi utalások szerint még az ókorban római gályákat süllyesztettek el. Leon Bettista Alberti olasz mérnök már 1446-ban megkezdte a tavon kutatásait saját szerkesztésűT primitív szerkezetével, amely kis mélységből való víz alatti „mintavételre" volt alkalmas. Egy kisebb darab hajótöredéket sikerült felszínre hoznia, így a sok évszázados mendemonda bizonyítottnak látszott. 1535-ben Francesco de Marchi saját szerkesztésű búvárfelszerelésével le is szállt a hajóroncshoz. 1827ben, majd 1895-ben olasz búvárok a gályából sikeresen felszínre hoztak néhány tárgyat. Az olasz kormány a leletek láttán a múlt század végén megkezdte az elsüllyesztett gálya helyzetének pontos meghatározását. A kutatások során két hajó helyzetét sikerűit megállapítani. A hajók a vízparttól mintegy 20 — 200 méter távolságban nyugodtak a tófenéken. 5—20 méteres vízmélységben. A gályák feltárásához a tó lecsapolásának módszerével láttak hozzá. A csapolást 1928-ban kezdték meg, és 1929 Júniusában bukkant elő az első roncs, csodálatosan jól konzervált állapotban. A másik gályát három év múlva sikerült kiemelni. A római gályák számára 70 méter hosszú és 20 méter széles hajómúzeumot építettek, amely, sajnos, 1944-ben, a háborúban tűzvész következtében elpusztult, a gályákkal együtt. Az 1953 ban rekonstruált „Museo delle navi Románe di Nemi"-ben már csak a gályák 15 méter hosszú makettjeit szemlélheti meg az érdeklődő, és néhány olyan előzőleg kiemelt roncsdarabot a gályákból, amelyeket a háború alatt nem az említett múzeumban őriztek. Történészek és régészek szerint a két gálya a Nemi-tavon annak idején vallási célokat szolgált, Diana istenasszony tiszteletére úszó szentélyként haáználták a rómaiak. A leletek szerint Caligula, majd Nero (54—69) alatt a gályák még szolgálatban voltak. Üjabb régészeti leletek A hajóroncsrégészet két legjelentősebb második világháború utáni eredménye a dániai Roskilde fjordhoz és a stockholmi kikötőhöz fűződik. A roskildei öbölben 1957—62 között öt viking gálya roncsait emelték ki a sekély parti vízből. A gályák korát a 14-es radioaktív szén segítségével végzett analízis 1000-re, a vikingek fénykorának idejére datálta. Roskilde, Zeeland-sziget földrajzi központja,* a középkorban Dánia fővárosa volt. Az egykori stratégiai fontosságú tengeröbölben feltehetően védelmi célokból elsüllyesztett hajók érthető módon felkeltették a régészek és történészek érdeklődését. A dán leletekkel egyidőben jelentős régészeti eredményt értek el Svédországban is. 1956—61 között a stockholmi kikötő előtt, 32 méteres vízmélységből kiemelték a Vasa hadihajót. A Vasa kiemelése A Vasa II. Gusztáv Adolf svéd király legszebb hadihajója volt, és 1628-ban, felavatásának napján, első útján süllyedt el navigációs hiba (illetőleg a szakemberek szerint rossz terhelés) következtében. A kiemelés rendkívül hosszadalmas és fáradságos munka volt. Segédhajók, pontonok, kábelrendszerek, szivattyúk segítségével hosszú évek alatt sikerült felszínre hozni, majd múzeumban elhelyezni a Vasat. Az 57 méter hosszú hadihajóról mintegy 20 000 különféle tárgyat, 4000 pénzdarabot, textíliákat, ékszereket, kerámiatárgyakat, fegyvereket sikerült a felszínre emelni. Lényegében végére is értünk az elmúlt csaknem száz esztendő jelentős hajóleletei felsorolásának. Miért, e szám szerint nem nagy az eredmény? Tudni kell, hogy napjainkban sok száz elsülylyedt hajóroncsról tudunk. Ezek köziil igen soknak a pontos helyzetét is ismerik. Kiemelésük azonban olyan nagy technikai apparátust, pénzt, időt igényel, hogy a legtöbb esetben nem lehet ilyen akcióra vállalkozót találni. A hajóroncsrégészetnek ez az egyik Achilles-sarka. A másik nehézség a konzerválás technikája. A konzerválás problémái Víz alatti, vagy föld alatti nyugvóhelyükről a sok évszázados hajóroncsok természetesen különféle állapotban kerülnek a felszínre. A norvég viking gályákat a tőzegrétegek nagyszerűen tartósították. (Fenyő- és tölgyfából készültek annak idején.) A Vasa kitűnően konzervált állapotban került ki a hullámsírból azért, inert a Balti-tenger vizének viszonylag csekély a sótartalma és ebben a vízben nem él meg a hajóféreg. (Teredo navalis). A Vasa esetében az is közrejátszott, hogy a hajó a stockholmi kikötő közelében süllyedt el, ós ezen a vízen nem volt kitéve a jégoszlopok nyomásának, sem az erős sodrú tengeráramoknak, így viszonylag nyugodtan pihent három évszázadon keresztül a tenger fenekén. Abban, hogy egy ókori vagy középkori hajóroncs milyen állapotban lesz megtekinthető a hajómúzeumban, két lényeges tényező játszik közre. Az egyik, mint a fenti példák is mutatják, a természettől függ, azaz attól, hogy milyen környezetben és körülmények között nyugodott évszázadokon keresztül, a másik pedig, hogy feltárása, kiemelése után az ember hogyan tudta rekonstruálni és konzerválni az utókor számára. Amint ugyanis a hajó kikerül a tőzegrétegből vagy a vízből, a levegő és a fény a fa anyagában különböző változásokat idéz elő. Tartósítási technikák A régészeti szempontból érdekes hajóleletek konzerválásának fiatal technikája az osebergi norvég lelettel vette kezdetét. Az osebergi viking gálya tölgyfából készült. Feltárása után timsókezelést kapott és azonnal tlmsós-nedves állapotban Oslóba szállították, ahol kreozottal, majd lenolajjal kezelték. A kezelés hatására azonban azt tapasztalták, hogy a hajó relief díszítései enyhe mértékben zsugorodnak, ezért ezeket külön formalinoldatban tartósították, és így 1904-től több mint fél évszázadon keresztül sikerült is átmenteni az utókor számára. A norvég szakemberek vízből kiemelt hajóroncsok tartósítására kidolgoztak egy olyan módszert is, amelynek során a farészeket víztelenítik, és víz helyett különféle folyadékokat injektálnak a pórusok közé. Az ily módon kezelt fa — bár néha megrepedezik —, nem görbül és nem keskenyedik, megőrzi eredeti formáját. Használják konzerválásnál a fagvasztási módszert is, a fagyasztott farészeket műanyag zsákokban tartósítják addig, amíg a rekonstruálás megkezdődik. A norvégek, svédek és dánok egyébként nemzetközileg ejismert „nagymesterek" ezen a téren. Nincs helyünk itt közölni a különféle tartósítási recepteket, hiszen a konzerválás technikája a fa fajtájától, korától és attól is függ. hogy a lelet a földből, vagy a víz alól került-e a felszínre. A végső probléma a kiállítóhely kérdése. A rekonstruált hajóroncsok részére ugyanis természetesen speciális hajómúzeumot keli építeni. Ez még külön megdrágítja a hajóroncsrégészethez kapcsolódó munkákat. A Vasa részére az elmúlt években építettek egy hatalmas vasbeton —alumínium-üvegpalotát Stockholmban. KÖOOSZIftTÁS IILTRAHAHRGAL A tengeri, szárazföldi és légi közlekedésben a korszerű radartechnika alkalmazása ellenére még ma is sok zavart okoz a látótávolságot erősen csökkentő sűrű köd. Ezen kíván segíteni egy szabadalmaztatott lengyel találmány, az ultrahangot sugárzó ködoszlató sziréna. A szabadalomnak számos előnye van a már ismert repülőtéri ködoszlató ultrahanqos szirénákkal szemben. Lényege az, hogy egyidejűleg két azonos frekvenciájú, de ellentétes fázisú hanghullámot állít elő. Igazolódott, hogy ezzel a módszerrel kisebb hangintenzitás Is elegendő ugyanolyan ködoszlató hatás eléréséhez. Maga a módszer azon az elven alapszik, hogy a levegőben lebegő 0,05 mm alatti átmérőjű vízcseppekből álló köd eloszlatható úgy, hogy gyors rezgésszámú hanghullám hatására a részecskék egyesülnek, és így saját súlyuknál fog- • va lehullanak. A kísérletek során egy 20 kg súlyú, percenként 15 Tcöbméter sűrített levegőt felhasználó szirénával kb. 300—400 méter távolságban tudtak jó látást viszonyokat biztosítani.