Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-15 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

sányan üvöltve integettünk egy-egy elrobogj vonat utasainak. Aztán át­vágtunk a zsombékos réten észak felé; riadtságot színlelő bibicek kö­röztek felettünk. Pecázni mentünk a közeli hínáros folyóhoz, a lányok nem tartottak velünk, a szeplős sem, pedig nyugodtan eljöhetett volna, hiszen a libákra egyátalán nem kel­lett vigyázni. Pintér mondta, hogy maradjon csak a libák mellett, a szeplős mosolygott, mert nem tudta, miiyen furcsa örömöt jelent rádobni a húrt egy tenyérnl hínármentes víz­foltra és várni a tűző napfényben, állva, ülve, fészkelődve, egy keser­nyés ízű fűszállal a szájban, s to­vábbra is csak várni, várni, míg meg nem rezdül a piros parafadugó. Saj­náltam a szeplőst, talán még sosem horgászott, s arról sem tehet, hogy térdzoknit és cserkészcipőt visel. Ta­lán a hamvas, tintaszínű epret sajnál­tuk tőle, ami sűrűn behálózta a fo­lyó partját? Vagy talán nem akartuk, hogy lássa: Szőrzsák felé a kiöntések halványkék tengerként virítanak a nefelejcstől, s a túlsó parton, a ba­rázsfai templomtorony irányában sut­togó nádas hullámzik. Nagyon jó hasra feküdni a kövecsesnél a magas, meredek parton, nem teljesen érett napraforgómagot majszolni ráérő él­vezettel, elábrándozva, bódultan a kakkukfű Űrnapot Idéző illatától és figyelni, hogyan úsznak elő — folyó­ba köpött napraforgóhéjra a lomha­mozgású, árnyszerű harcsák, a tar­kaoldalú süllők, egy-egy márna és tompa fénnyel megcsillanó tomoly. Álmaink csak ritkán szálltak túl a falu határkövein. Csendes tiszta es­téken gondolataink nem öltöztek tar­ka vágyruhába, amikor az északi ég­bolt alján piszkoskék szalagként egy hegylánc éles kontúrjai bontakoztak ki. A szeplős nem tudhatja, hogy mit jelent számunkra a tehénszagú lege­lő, a laza, zsombékos láp, a szikkadt tarló. Az sem old meg semmit, ha Frányó néni bepárásodott szemmel kér bennünket, hogy barátkozzunk a fogadott fiával. A húr lazán siklott kezemből a vízbe, egy-egy pillanatra meg is fe­ledkeztem róla, még mindig a szeplős járt az eszemben, meg hogy mit je­lent barátnak lenni, s kl idegen, ízel­gettem a szavakat, ba-rát, jóőóbaaa­ráát, haver, hát persze, egyszerűen csak haver; s idegen, i-de-gen, rázós, hideg idegen, Aki nem apa, sem anya, testvér, Beke, Zengő, Simon, Oszi, Frányó néni, vörös hajú Markó lány, az csak idegen, akinek ez a büntetése, hogy idegen. Furcsa dol­gokra gondol az ember, ha megfe­ledkezik róla, hogy minden pillanat­ban megrezdülhet a piros parafadu­gó, de észre kell venni, ahogy a ná­dasban lubickoló felhevült hódpat­kány egy kosárnyi nádiverebet riaszt az égre, vagy ahogy kelet felé szür­ke kérdőjelként egy gém merevedik méltóságteljes mozdulatlanságba az aranyló vadrepce felett. Mindnyájan gondolatainkkal vol­tunk elfoglalva, s nem vettük észre, hogy a mórvető tó felől Vajdáék kislánya szaladt bukdácsolva a zsom­békok között. Pintééééééj, Pintééééj, kiabálta már messziről. Egészen ki­fulladva ért a folyó partjára, apró egérfogai között zilálva szívta magá­ba a levegőt, s a fürge, riadt szeme nedvesen csillogott a megerőltetéstől. A szőjzsákiak ... meg megvejték Fja ... Fjányót? mondta elakadozó lélegzettel. Egy pillanatra megmere­vedtünk. Mindnyájunknak ugyanaz villant át az agyán: a szőrzsákiak megtudták, hogy áthajtottunk a vas­úton túlra és már az első napon megjelentek. Az őszig tartó háború tehát kezdetét vette. A kenderkóc­hajú kislány hiába próbált velünk lépést tartani, amikor egy belső ve­zényszóra rohanni kezdtünk a tó felé. Miután nem törődve az arcunkba csa­pódó ágakkal átvágtunk egy fiatal jegenyésen, hirtelen megtorpantunk: a szőrzsákiak libasorban vonultak el a vasúton, élükön Júkával, a lapos orrú, erős cigánygyerekkel. Elkés­tünk. Meglepődve tapasztaltuk, hogy nem rombolták szét a kunyhókat, amikor megpillantottuk a szeplőst. Az ala­csony fal árnyékában ült összegör­nyedve. Csúnyán kinyírták. Az orrá­ból vékony érben szivárgott a vér, az arca bezúzva, szeme alatt sötét folt, a szép trikóinge vállból lesza­kítva és a térde leütve. Az egész gyerek portól és verejtéktől volt mocskos. Némán álltunk körülötte. Nem nézett fel, ujjaival a felrepedt fejbőrét tapogatta, ahol a szalmasző­ke haja piszkosbarna gubanccá állt össze. Aztán Pintér szó nélkül odalé­pett hozzá, hogy közelről megnézze a vérző sebet, de Vörös elhárította a kezét. To nič, mondta felegyenesed­ve. Mosolyogni próbált, nem nagyon sikerült neki, de az arcáról, a poron keresztül Is, melegen villantak felénk barna szeplőt. A pillangónyakkendős, akit nem szerettem, de de úgy megörültem a nevének, mert ismer­tem a bátyját, noha azt se szerettem, tehát a plllangónyakkendős, egyébként most nyak­kendő nélkül, egy szál szlipben és fürdőkö­penyben, átölelte a bikinis-fürdőköpenyest, az hozzásimult és várakozón nyújtotta feléje a csőrét, mire megcsókolta, s azután otthagyva nyomu­kat a nedves homokon, hadd vegye cafatisszélű nyel­vére a tenger, végigmentek a strandon, el a napernyők leeresztett lobogói mögé, a sziklás síkossága és a szá­radás fáradalmaival tüntető, ősrégi csónaktestek mögé, túl félig-meddig irigy, félig-meddig gúnyos pillantá­saink látókörén. A terasz, ahol uzsonnái konyakunkat szürcsölgettük, kihajolt az Ilyenkor már néptelen, a hullámok szürke­ségébe egyre mélyebben beleolvadó strand fölé — csu­pán valamivel távolabb piroslottak a habok hátán a bóják, mtnt versenyző zsokék feje, akik makacsul és reménytelenül próbálják átugratni mindig ugyanazt az akadályt. A hátunk mögött hegyek, zöld szőlőkbe fonva, a dús venyigék közül ki se látszottak a szorgos csacslktapos­ta ösvények, a hegyek meg a part közt pedig, ahol a mi házunk állt és más hasonló házak, benzin- és olaj­szag keverdett a fehér és sima autóstráda töltésén bur­jánzó rózsabokrok illatával. Mindez együtt olyan volt, ,mint a jó reggelt búbánat, de mégis másutt volt és más országokból utaztunk ide, amit talán nem Is lehetne egykönnyen észrvenni, ha például nem lenne ott az a három kéz nélküli ember a strandon — a németnek a bal keze hiányzik, az orosznak a jobb, a lengyelnek pedig mind a kettő-, ami­kor feljegyzem ezt, kételkedni kezdek, nem én talál­tam-e kl, olyan kirívó benne a szimmetria, de nem, láttam őket a strandon mindennap, barnára sülten, ha­boktól befröcskölve, emlékszem, hogy az orosz, fél­kézzel kormányozva a vízibicikllt, első lett a verseny­ben, hogyan fénképezte a német a tájat, tárdeinek sa­tujába fogva a gépet, s hogyan szorította a lengyel mintegy tapshoz illesztett csonkjai közé a cigarettát, amit a felesége gyújtott meg, egyébként mindez más lapra tartozik, bár egy ilyen úti jegyzetnél nem lehet biztosan tudni, hogy mi tartozik bele, pontosan le kell írni az édeni színhelyet, nélküle nem sok maradna az egészből, s hármójuk nélkül derűsebb lenne a szín, de névtelenebb. — Visszajönnek — mondta a kövér professzor, hon­fitársa a pillangónyakkendő nélküli fiatalembernek, aki­nek a bátyját ismertem valaha régen és valahol mesz­Wiktor Woroszylski: tem védelembe a szerelmespárt. — Szép tőlük, hogy legalább ennyit tudnak. Az atlaszhajtókás-kékzakós szaxofonos próbaképpen belefújt hangszerébe, túlharsogva a professzor válaszát, így hát zavartalanul gondolhattam a plllangónyakken­dős bátyjára, aki még ennyire sem tudott Idegen nyel­veket, utóvégre nem volt rá szüksége, mert még ha tu­dott volna is, akkor sem közledett volna egy külföldi lányhoz, amire egyébként alkalma sem volt soha, kivé­ve a frontszolgálat egy időszakát, de akkor egészen másképp festett a dolog, mellesleg abban az Időszak­ban már kóházban feküdt a front mögött, a hátország­ban, tehát ugyancsak nem volt alkalma, később pedig természetesen, szóba sem jöhetett ilyesmi, s ha mégis szóba jött volna, nem fér hozzá kétség, hogy nem élt volna az alkalommal, nincs kizárva, hogy kedve kere­kedett volna rá, de vissza tudta volna fojtani a vágyát, mert nagyobb volt benne az ellenállás, nem arról az ellenállásról beszélek, ami a pillangónyakkendő és a közös nyelv Hiányából fakadt volna, abból, hogy nem tudott táncolni, és szemérmesebb volt a közerkölcs akkor, néhány évvel ezelőtt, mint most, nem tűrte el egy fiú és egy lány nyilvános csókolódzását — mélyebb, inkább elvi jellegű ellenállásról beszélek, az erkölcsi nomák és nézetek rendszeréről, bár most, ahogy elmél­kedem rajta, azt sem tartom kizártnak, hogy ez az el­lenállás bizonyos álcázás volt csupán, mely mögött ama közönségesebb ellenállások rejlettek, de minden bizoey­nyal öntudatlan álcázás, ha szabad így mondani: őszin­te álcázás, őszinte és hősies. A zenekar üdvözlő Indulóra zendített, s a pillangó sze, s az olyan kevéssé hasonlított az öccséhez, hogy elég, ha azt mondom: soha nem hordott pillangónyak­kendőt, egyszerűen nem volt neki, s még ha valaki meg akarta volna is ajándékozni vele, akkor se fogadta volna el, sőt: nemcsak hogy nem fogadta volna el az ajándékot, hanem megvetéssel, felháborodva utasította volna vissza, nem ismerte el a pillangónyakkendőt, mint ahogy a környezetéből sem ismerte el senki, ide­gen, illetlen és ellenséges dolog volt, a közönséges nyakkendőt ís nehezen viselte el, kopottasat hordott és vastag csomóra kötözöttet, a csíkos ingéhez, külön­ben elhamarkodottan Írtam, hogy elég, ha azt mon­dom, egyáltalán nem elég, a pillangónyakkendő parányi részlet csupán, a. bátynak nem volt könnyű színes Ing­kabátja sem, sem divatosan szabott nadrágja, sem ele­gáns cipője, sem tüskefrizurája, még külföldi keretű napszemüvege sem volt, s most, amikor így felsorol­tam, hogy milye nem volt, hozzá kell tennem, hogy eze­ket a hiányokat annak idején nem vettem észre, és nem ezek miatt nem szerettem, ahogyan nem azért nem szerettem az öccsét sem, mert megvolt neki mindaz, aminek híjával volt a bátyja. — You love me? — kérdezte nyugtalanul a lány. — Sure — nyugtatta meg, végigsimítva naptól vörös karcsú vállát. — I love you — jelentette kl a lány, s hálásan és várakozón nyújtotta feléje a csőrét. Megcsókolta, azután letették konyakos poharukat, s hátrább tolva nád karosszéküket, végigmentek a tera­szon, be a házba, mely már evőeszköz-csörömpöléstől és hangszerhangolástól zengett, hogy átöltözzenek a vacsorához és a mindennapi tánchoz. — Nem valami változatos a beszélgetésük — sóhajtott fel a kövér professzor. — Mert kénytelenek Idegen nyelvea beszélni — vet­nyakkendős könnyedén leszaladt a bíborba vont lép­csőn, a lány nélkül, átkezni külön jártak, barátságosan intett felém, ahogy elment mellettem, s leült a terem belsejében, a kövér professzor mellé, mosollyal és fej­bólintással válaszoltam, kapcsolatunk lényegében ilyen gesztusokra szorítkozott, minekutána, megismerkedvén az első este ebben a házban, amikor mindketten öröm­mel állapítottuk meg, hogy ismertem a bátyját, soha nem került köztünk Igazi beszélgetésre sor, mert mi­nek is, nem volt egymás számára mondanivalónk, a bátyjával átbeszéltem egykor egy egész éjszakát, vod­kát ittunk, de nem volt kellemes a beszélgetésünk, ma­kacsul és korlátoltan védte a törvényt, mely olyanná tette őt, amilyennek én ismertem, talán a saját hű­ségét és hitét védte, hisz azt mondta: ezzel a névvel az ajkamon ontottam vért, s ez nem volt épp csekély érv, de én már nem voltam hű és elvesztettem a hi­temet, nem kerestem indokolást az önmagam és mások iránti könyörtelenségre, egyébként az én helyzetem könnyebb is volt, mert az a törvény már lehanyatlott, s én a hanyatlásából meríthettem új hitet, nagylelkű­nek kellett volna lennem kortársam iránt, aki nem volt erre képes, tragikus volt a maga elvakultságában, sokáig beszélgettünk és haragosan, ezzel az öccsével pedig miről is beszélhettem volna, neki nem kellett az új törvényt védenie, egyszerűen benne élt, és nem keresett bonyolult értelmeket, ezért egy kissé üresnek találtam, de alighanem igazságtalan volt ez a benyo­másom is. A lány egy negyedórás késéssel, mert a női öltözkö­dés nem engedi meg a pontosságot, szaladt le a bí­borba vont lépcsőn, sugárzó pillantást küldött a plllan­gónyakkendős fiú felé és külön ült le, vacsorába me­rült földijel körébe, önkéntelenül arrafelé néztem, amerre ő, s hirtelen megfájdalt a szivem, csak egy pillanatra és nem tudni, kiért. A zenekar keringőt játszott, csak vacsora után vált a repertoárja négerebbé, a szívfájdalom elmúlt, mi­előtt tisztáztam volna magamban, melyikért fáj a szi­vem valójában a két testvér közül nekem, aki egy kicsit az egyik vagyok és egy kicsit a másik, de vala­ha nem voltam eléggé az egyik és ma nem vagyok eléggé a másik, és alighanem ezért nem szerettem egyiküket sem, és mindkettejükért fájt a szívem egy pillanatig, hiszen épp mivel nem szerettem őket, nem tarthattam érdemüknek, se bűnüknek, hogy olyanok, amilyenek, különbözők és nem hasonlóak, hogy van nekik és nincsen, bírnak és nem bírnak, de ha már leírtam ezt a szót, hogy bűn, félbe ís kell hagynom úti jegyzetemet, mert a bűn számára nincs benne hely, csupán a táj számára van, a tengermorajlás és a zene­kar muzsikája számára, s talán még arra Is, hogy tánc­ra kérjem fel valamelyik elegáns és nem mindennapi hölgyet — de valahogy épp nem volt rá kedvem. KERÉNY1 GRÁCIA FORDÍTÁSA

Next

/
Thumbnails
Contents