Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-15 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

sányan üvöltve integettünk egy-egy elrobogj vonat utasainak. Aztán átvágtunk a zsombékos réten észak felé; riadtságot színlelő bibicek köröztek felettünk. Pecázni mentünk a közeli hínáros folyóhoz, a lányok nem tartottak velünk, a szeplős sem, pedig nyugodtan eljöhetett volna, hiszen a libákra egyátalán nem kellett vigyázni. Pintér mondta, hogy maradjon csak a libák mellett, a szeplős mosolygott, mert nem tudta, miiyen furcsa örömöt jelent rádobni a húrt egy tenyérnl hínármentes vízfoltra és várni a tűző napfényben, állva, ülve, fészkelődve, egy kesernyés ízű fűszállal a szájban, s továbbra is csak várni, várni, míg meg nem rezdül a piros parafadugó. Sajnáltam a szeplőst, talán még sosem horgászott, s arról sem tehet, hogy térdzoknit és cserkészcipőt visel. Talán a hamvas, tintaszínű epret sajnáltuk tőle, ami sűrűn behálózta a folyó partját? Vagy talán nem akartuk, hogy lássa: Szőrzsák felé a kiöntések halványkék tengerként virítanak a nefelejcstől, s a túlsó parton, a barázsfai templomtorony irányában suttogó nádas hullámzik. Nagyon jó hasra feküdni a kövecsesnél a magas, meredek parton, nem teljesen érett napraforgómagot majszolni ráérő élvezettel, elábrándozva, bódultan a kakkukfű Űrnapot Idéző illatától és figyelni, hogyan úsznak elő — folyóba köpött napraforgóhéjra a lomhamozgású, árnyszerű harcsák, a tarkaoldalú süllők, egy-egy márna és tompa fénnyel megcsillanó tomoly. Álmaink csak ritkán szálltak túl a falu határkövein. Csendes tiszta estéken gondolataink nem öltöztek tarka vágyruhába, amikor az északi égbolt alján piszkoskék szalagként egy hegylánc éles kontúrjai bontakoztak ki. A szeplős nem tudhatja, hogy mit jelent számunkra a tehénszagú legelő, a laza, zsombékos láp, a szikkadt tarló. Az sem old meg semmit, ha Frányó néni bepárásodott szemmel kér bennünket, hogy barátkozzunk a fogadott fiával. A húr lazán siklott kezemből a vízbe, egy-egy pillanatra meg is feledkeztem róla, még mindig a szeplős járt az eszemben, meg hogy mit jelent barátnak lenni, s kl idegen, ízelgettem a szavakat, ba-rát, jóőóbaaaráát, haver, hát persze, egyszerűen csak haver; s idegen, i-de-gen, rázós, hideg idegen, Aki nem apa, sem anya, testvér, Beke, Zengő, Simon, Oszi, Frányó néni, vörös hajú Markó lány, az csak idegen, akinek ez a büntetése, hogy idegen. Furcsa dolgokra gondol az ember, ha megfeledkezik róla, hogy minden pillanatban megrezdülhet a piros parafadugó, de észre kell venni, ahogy a nádasban lubickoló felhevült hódpatkány egy kosárnyi nádiverebet riaszt az égre, vagy ahogy kelet felé szürke kérdőjelként egy gém merevedik méltóságteljes mozdulatlanságba az aranyló vadrepce felett. Mindnyájan gondolatainkkal voltunk elfoglalva, s nem vettük észre, hogy a mórvető tó felől Vajdáék kislánya szaladt bukdácsolva a zsombékok között. Pintééééééj, Pintééééj, kiabálta már messziről. Egészen kifulladva ért a folyó partjára, apró egérfogai között zilálva szívta magába a levegőt, s a fürge, riadt szeme nedvesen csillogott a megerőltetéstől. A szőjzsákiak ... meg megvejték Fja ... Fjányót? mondta elakadozó lélegzettel. Egy pillanatra megmerevedtünk. Mindnyájunknak ugyanaz villant át az agyán: a szőrzsákiak megtudták, hogy áthajtottunk a vasúton túlra és már az első napon megjelentek. Az őszig tartó háború tehát kezdetét vette. A kenderkóchajú kislány hiába próbált velünk lépést tartani, amikor egy belső vezényszóra rohanni kezdtünk a tó felé. Miután nem törődve az arcunkba csapódó ágakkal átvágtunk egy fiatal jegenyésen, hirtelen megtorpantunk: a szőrzsákiak libasorban vonultak el a vasúton, élükön Júkával, a lapos orrú, erős cigánygyerekkel. Elkéstünk. Meglepődve tapasztaltuk, hogy nem rombolták szét a kunyhókat, amikor megpillantottuk a szeplőst. Az alacsony fal árnyékában ült összegörnyedve. Csúnyán kinyírták. Az orrából vékony érben szivárgott a vér, az arca bezúzva, szeme alatt sötét folt, a szép trikóinge vállból leszakítva és a térde leütve. Az egész gyerek portól és verejtéktől volt mocskos. Némán álltunk körülötte. Nem nézett fel, ujjaival a felrepedt fejbőrét tapogatta, ahol a szalmaszőke haja piszkosbarna gubanccá állt össze. Aztán Pintér szó nélkül odalépett hozzá, hogy közelről megnézze a vérző sebet, de Vörös elhárította a kezét. To nič, mondta felegyenesedve. Mosolyogni próbált, nem nagyon sikerült neki, de az arcáról, a poron keresztül Is, melegen villantak felénk barna szeplőt. A

pillangónyakkendős, akit nem szerettem, de de úgy megörültem a nevének, mert ismertem a bátyját, noha azt se szerettem, tehát a plllangónyakkendős, egyébként most nyakkendő nélkül, egy szál szlipben és fürdőköpenyben, átölelte a bikinis-fürdőköpenyest, az hozzásimult és várakozón nyújtotta feléje a csőrét, mire megcsókolta, s azután otthagyva nyomukat a nedves homokon, hadd vegye cafatisszélű nyelvére a tenger, végigmentek a strandon, el a napernyők leeresztett lobogói mögé, a sziklás síkossága és a száradás fáradalmaival tüntető, ősrégi csónaktestek mögé, túl félig-meddig irigy, félig-meddig gúnyos pillantásaink látókörén. A terasz, ahol uzsonnái konyakunkat szürcsölgettük, kihajolt az Ilyenkor már néptelen, a hullámok szürkeségébe egyre mélyebben beleolvadó strand fölé — csupán valamivel távolabb piroslottak a habok hátán a bóják, mtnt versenyző zsokék feje, akik makacsul és reménytelenül próbálják átugratni mindig ugyanazt az akadályt. A hátunk mögött hegyek, zöld szőlőkbe fonva, a dús venyigék közül ki se látszottak a szorgos csacslktaposta ösvények, a hegyek meg a part közt pedig, ahol a mi házunk állt és más hasonló házak, benzin- és olajszag keverdett a fehér és sima autóstráda töltésén burjánzó rózsabokrok illatával. Mindez együtt olyan volt, ,mint a jó reggelt búbánat, de mégis másutt volt és más országokból utaztunk ide, amit talán nem Is lehetne egykönnyen észrvenni, ha például nem lenne ott az a három kéz nélküli ember a strandon — a németnek a bal keze hiányzik, az orosznak a jobb, a lengyelnek pedig mind a kettő-, amikor feljegyzem ezt, kételkedni kezdek, nem én találtam-e kl, olyan kirívó benne a szimmetria, de nem, láttam őket a strandon mindennap, barnára sülten, haboktól befröcskölve, emlékszem, hogy az orosz, félkézzel kormányozva a vízibicikllt, első lett a versenyben, hogyan fénképezte a német a tájat, tárdeinek satujába fogva a gépet, s hogyan szorította a lengyel mintegy tapshoz illesztett csonkjai közé a cigarettát, amit a felesége gyújtott meg, egyébként mindez más lapra tartozik, bár egy ilyen úti jegyzetnél nem lehet biztosan tudni, hogy mi tartozik bele, pontosan le kell írni az édeni színhelyet, nélküle nem sok maradna az egészből, s hármójuk nélkül derűsebb lenne a szín, de névtelenebb. — Visszajönnek — mondta a kövér professzor, honfitársa a pillangónyakkendő nélküli fiatalembernek, akinek a bátyját ismertem valaha régen és valahol meszWiktor Woroszylski: tem védelembe a szerelmespárt. — Szép tőlük, hogy legalább ennyit tudnak. Az atlaszhajtókás-kékzakós szaxofonos próbaképpen belefújt hangszerébe, túlharsogva a professzor válaszát, így hát zavartalanul gondolhattam a plllangónyakkendős bátyjára, aki még ennyire sem tudott Idegen nyelveket, utóvégre nem volt rá szüksége, mert még ha tudott volna is, akkor sem közledett volna egy külföldi lányhoz, amire egyébként alkalma sem volt soha, kivéve a frontszolgálat egy időszakát, de akkor egészen másképp festett a dolog, mellesleg abban az Időszakban már kóházban feküdt a front mögött, a hátországban, tehát ugyancsak nem volt alkalma, később pedig természetesen, szóba sem jöhetett ilyesmi, s ha mégis szóba jött volna, nem fér hozzá kétség, hogy nem élt volna az alkalommal, nincs kizárva, hogy kedve kerekedett volna rá, de vissza tudta volna fojtani a vágyát, mert nagyobb volt benne az ellenállás, nem arról az ellenállásról beszélek, ami a pillangónyakkendő és a közös nyelv Hiányából fakadt volna, abból, hogy nem tudott táncolni, és szemérmesebb volt a közerkölcs akkor, néhány évvel ezelőtt, mint most, nem tűrte el egy fiú és egy lány nyilvános csókolódzását — mélyebb, inkább elvi jellegű ellenállásról beszélek, az erkölcsi nomák és nézetek rendszeréről, bár most, ahogy elmélkedem rajta, azt sem tartom kizártnak, hogy ez az ellenállás bizonyos álcázás volt csupán, mely mögött ama közönségesebb ellenállások rejlettek, de minden bizoeynyal öntudatlan álcázás, ha szabad így mondani: őszinte álcázás, őszinte és hősies. A zenekar üdvözlő Indulóra zendített, s a pillangó sze, s az olyan kevéssé hasonlított az öccséhez, hogy elég, ha azt mondom: soha nem hordott pillangónyakkendőt, egyszerűen nem volt neki, s még ha valaki meg akarta volna is ajándékozni vele, akkor se fogadta volna el, sőt: nemcsak hogy nem fogadta volna el az ajándékot, hanem megvetéssel, felháborodva utasította volna vissza, nem ismerte el a pillangónyakkendőt, mint ahogy a környezetéből sem ismerte el senki, idegen, illetlen és ellenséges dolog volt, a közönséges nyakkendőt ís nehezen viselte el, kopottasat hordott és vastag csomóra kötözöttet, a csíkos ingéhez, különben elhamarkodottan Írtam, hogy elég, ha azt mondom, egyáltalán nem elég, a pillangónyakkendő parányi részlet csupán, a. bátynak nem volt könnyű színes Ingkabátja sem, sem divatosan szabott nadrágja, sem elegáns cipője, sem tüskefrizurája, még külföldi keretű napszemüvege sem volt, s most, amikor így felsoroltam, hogy milye nem volt, hozzá kell tennem, hogy ezeket a hiányokat annak idején nem vettem észre, és nem ezek miatt nem szerettem, ahogyan nem azért nem szerettem az öccsét sem, mert megvolt neki mindaz, aminek híjával volt a bátyja. — You love me? — kérdezte nyugtalanul a lány. — Sure — nyugtatta meg, végigsimítva naptól vörös karcsú vállát. — I love you — jelentette kl a lány, s hálásan és várakozón nyújtotta feléje a csőrét. Megcsókolta, azután letették konyakos poharukat, s hátrább tolva nád karosszéküket, végigmentek a teraszon, be a házba, mely már evőeszköz-csörömpöléstől és hangszerhangolástól zengett, hogy átöltözzenek a vacsorához és a mindennapi tánchoz. — Nem valami változatos a beszélgetésük — sóhajtott fel a kövér professzor. — Mert kénytelenek Idegen nyelvea beszélni — vetnyakkendős könnyedén leszaladt a bíborba vont lépcsőn, a lány nélkül, átkezni külön jártak, barátságosan intett felém, ahogy elment mellettem, s leült a terem belsejében, a kövér professzor mellé, mosollyal és fejbólintással válaszoltam, kapcsolatunk lényegében ilyen gesztusokra szorítkozott, minekutána, megismerkedvén az első este ebben a házban, amikor mindketten örömmel állapítottuk meg, hogy ismertem a bátyját, soha nem került köztünk Igazi beszélgetésre sor, mert minek is, nem volt egymás számára mondanivalónk, a bátyjával átbeszéltem egykor egy egész éjszakát, vodkát ittunk, de nem volt kellemes a beszélgetésünk, makacsul és korlátoltan védte a törvényt, mely olyanná tette őt, amilyennek én ismertem, talán a saját hűségét és hitét védte, hisz azt mondta: ezzel a névvel az ajkamon ontottam vért, s ez nem volt épp csekély érv, de én már nem voltam hű és elvesztettem a hitemet, nem kerestem indokolást az önmagam és mások iránti könyörtelenségre, egyébként az én helyzetem könnyebb is volt, mert az a törvény már lehanyatlott, s én a hanyatlásából meríthettem új hitet, nagylelkűnek kellett volna lennem kortársam iránt, aki nem volt erre képes, tragikus volt a maga elvakultságában, sokáig beszélgettünk és haragosan, ezzel az öccsével pedig miről is beszélhettem volna, neki nem kellett az új törvényt védenie, egyszerűen benne élt, és nem keresett bonyolult értelmeket, ezért egy kissé üresnek találtam, de alighanem igazságtalan volt ez a benyomásom is. A lány egy negyedórás késéssel, mert a női öltözködés nem engedi meg a pontosságot, szaladt le a bíborba vont lépcsőn, sugárzó pillantást küldött a plllangónyakkendős fiú felé és külön ült le, vacsorába merült földijel körébe, önkéntelenül arrafelé néztem, amerre ő, s hirtelen megfájdalt a szivem, csak egy pillanatra és nem tudni, kiért. A zenekar keringőt játszott, csak vacsora után vált a repertoárja négerebbé, a szívfájdalom elmúlt, mielőtt tisztáztam volna magamban, melyikért fáj a szivem valójában a két testvér közül nekem, aki egy kicsit az egyik vagyok és egy kicsit a másik, de valaha nem voltam eléggé az egyik és ma nem vagyok eléggé a másik, és alighanem ezért nem szerettem egyiküket sem, és mindkettejükért fájt a szívem egy pillanatig, hiszen épp mivel nem szerettem őket, nem tarthattam érdemüknek, se bűnüknek, hogy olyanok, amilyenek, különbözők és nem hasonlóak, hogy van nekik és nincsen, bírnak és nem bírnak, de ha már leírtam ezt a szót, hogy bűn, félbe ís kell hagynom úti jegyzetemet, mert a bűn számára nincs benne hely, csupán a táj számára van, a tengermorajlás és a zenekar muzsikája számára, s talán még arra Is, hogy táncra kérjem fel valamelyik elegáns és nem mindennapi hölgyet — de valahogy épp nem volt rá kedvem. KERÉNY1 GRÁCIA FORDÍTÁSA