Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)
1971-08-15 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
M ég Kenderáztatónál őriztünk, amikor Frányő néni közénk hozta. Amint a Hanka-ház sarkánál rátértek az országútra, Pintér egy pillanatra felállt, de miután meggyőződött róla, hogy a fiúval közeledő asszony libái békésen ülnek egy bozontos fűzfa árnyékában, újra leheveredett. Lényegében minden liba a tó partján álló három hatalmas jegenye árnyékába telepedett a tűző napsugár elől. Bágyadtan pihegtek, néha egy-egy feltápászkodott közülük, a víz széléhez tipegett, láthatóan meggyorsítva lépteit, ahogy a homokos fövenyhez közeledett. Látszott, hogy nem isznak jóízűen a vízből, mert poshadt és meleg, csak a csőrüket mártogatták 'bele, utána mereven az ég felé lódították a fejüket, glllg, glllg, mintha kiszáradt torkukat öblítenék ki, majd ráérően, egy-egy fűszál után kapva, visszamentek az árnyékba. A víz felszínén meredt szemű, foltoshátú békák lebegtek elnyújtózkodva. Az országút felett izzott a levegő s ha sokáig nézte valaki, akaratlanul könnyezni kezdett. Az út melletti árokban hevertünk, egy odvas, csaknem lombtalan fűz árnyékában. A szemem egy magasságban volt az út felszínével, s ahogy az asszonnyal közeledő fiút néztem, úgy tűnt, mintha a lábuk nem is érintené az úttestet; a bokájuk beleveszett az aszfalt felett sejtelmesen rezgő, túlfűtött levegőbe. A fiával jön, Frányó néni ado ..., adop..., szóval örökbe fogadta, mondtam és szörnyen bosszantott, hogy elfelejtettem azt a kifejezést, amit az asszony mondott néhány napja nálunk, amikor arról beszélt, hogy örökbe fogad egy fiút, valami távoli rokonának egyik árván maradt gyerekét. ... kolom, mondta Pintér és ml is dörmögtünk valami köszöntésfélét, amikor az asszony megállt mellettünk. Titokban az arcát figyeltem, láttam rajta, hogy nehezen szánja el magát a beszédre, pedig a cikcakkos ráncokkal keretezett ajka már hangtalanul mozgott. Talán nem tudta, hogyan kezdje, vagy már az ajkára tóduló szavakat elhessegették az újabb, szerinte jobb gondolatok. Talán szeretett volna közelebb jönni, leülni közénk az árokpartra, egy-két fűszálat letépni, s mosolyogva kiinyújtózkodni a napégette gyepen. Poci bližšie, szólt aztán zavartan a mellette álló fiúhoz, mintha maga már ott ült volna közöttünk. A fiú elmosolyintotta magát és láttam rajta, amikor közénk telepedett, hogy neki nincs szükséges biztatásra, s hogy Frányó néni inkább magát akarta megnyugtatni, amikor megszólalt. Nagyon meglepett, hogy szlovákul hallottam szólani. Barátkozzatok szegénnyel, mondta és meghatódva nézett hol ránk, hol a fiúra. A szeme nedves, lett, szája szögletében megrezdültek a ráncok és a keze zsebkendő után kutatott a köténye zsebében. Közelebb lépett hozzánk. Gusztinak hívják, örökbe fogadtam, mától kezdve majd ő őrzi a libáimat, fordult Pintér felé, aki egy lusta fejbólintással jelezte, liogy érti. Magyarul még nem tud. kérlek beszélgess vele — fordult Simonhoz — aki olyan képet vágott, mintha megfontolná a dolgot, jelentőségteljesen a mellette ülő fiúra pillantott, majd szintén bólintott. Už idem, szólt egy kis idő elteltével a fiúhoz Frányó néni, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy milyen sokáig időzött közöttünk. Tétova, bizonytalan léptekkel elindult az országút szélén. Kellemetlen csönd nehezedett .ránk. Senki sem akart megszólalni. Pintér egy félig elszívott cigarettára gyújtott, Oszi a megkopott, kiszáradt füvet tépte, Simon talán már azon gondolkozott, hogy mit fog mondani a fiúnak, mert tudatában volt annak, neki kell elkezdeni e beszélgetést, ha tud szlovákul. Beke felállt, hogy letérítse a libákat, mert azok lejüket lóbálva felmentek az országút szélére. Tudtam, hogy a többieket is izgatja a közénk feszülő csönd, de még néhány napnak el kell múlnia addig, amíg megmutatjuk az új fiúnak az Örfán függő ökörszemfészket, s a temetőben a dohosszagú kriptát, persze csak akkor, ha nem fog félni, és az sem biztos, hogy megijesztjük a fehérre kopott koponyával, amit a kriptában találtunk. Frányó néninek nem vót nagy haszna, szólalt meg hirtelen 0 Vajdáék kenderhajú, ritkafogú kislánya, aki minden nap kijár a nővérével, pedig a gyerek onnan van. tette még hozzá diadalmasan. Fürge egérszemei felvillantak, mintha valami nagyon okos dologra Jött volna rá. Hülye, mondta Pintér és mereven bámulta a felhőtlen eget. Ogy telt el a nap, ho,gy jóformán senki sem szólt hozzá, csak Simon s láttam, hogy Pintér máris sandán méregeti őket. Nagyooi hozzá volt Bereck József: szokva, hogy mindenről tudnia kell, ami körülöttünk történik. Mindent ő kezdeményezett és a tekintélyét az öklével vívta ki. Talán a legügyesebb volt közülünk, kicsit durva, de őzlnte fiú. Egy kicsit mindig a vetélytársamnak tekintettem, mert éreztem, hogy erő terén nem maradok el mögötte. Amikor bandába tömörültünk, a szőrzsákiak ellen, meg is küzdöttünk a vezérségért. Kicsit féltem, de azért bíztam a győzelemben. Nagyon óvatosan kezdett, de azért kiemeltem és sikerült a földre vinnem. Görcsösen megfeszülve hídba ment, bőre alatt vibrált a meglepetés és azt hiszem, egy kis félelem is. Abban a pillanatban már arra gondoltam, hogyan fog viselkedni, ha legyőzöm, egy kicsit meg is ijedtem a kínálkozó lehetőségtől, de hirtelen furcsa melegséget éreztem az orromban, aztán már ömlött is a vérem egyenesen Pintér megfeszülő mellére. Ügy tekintettek rám, mint a legyőzöttre, pedig az orrsövényem ekkor törött el, amikor a mellének feszülve a földre vittem. Főként az bosszantott, ő sem ismerte be, hogy ez a buta véletlen mentette meg a vereségtől. Tudtam, nem tetszik neki, hogy Simon és az új fiú máris bizalmas beszélgetésbe mélyedt, csak nem akarja kimutatni. Később megegyeztünk, hogy másnap áthajtunk a vasúton túlra, a nagyobb, tisztább vizű mórvető tóhoz. Már elég nagyok a libák, itt meg poshadt e víz, kevesebb a fű. Valamikor a tóban kendert áztattak, még homályosan emlékszem rá, amikor utoljára kender volt a tóban. Egy sovány, szőrös lábú férfi, nevetséges alsónadrágban és egy feltűrt szoknyájú kövér asszony fonta a karcsú kenderkévéket a tó fenekébe vert karók közé. Ahányszor lehajolt az asszony, szoknyája alól elővillant e terebélyes feneke és azután nap, mint nap kijárt a tóhoz és kövekkel dobálta a bűzlő kenderre telepedő libákat. Akkor volt utoljára kender a tóban, azóta csak a libák tanyáznak benne, persze csak a nyár elején, mert később áthajtunk a vasúton túlra. Hatalmas eperfák árnyékában vezet az út, el a temető mellett, fel a magas vasúti töltésre, egészen a homokbányáig. Ott megszűnik, mintha csak elérte volna a célját; a homokbánya mögött már egyáltalán nincs út, csafr atkás, alaktalan ^gödrök és gyér fűzfacserjés, majd a tó. A mórvető tó már sokkal nagyobb, a vize ls tisztább, mert a fenekét agyagos homok borítja, csak az egyik végében süppedő iszap; ott sűrűn benőtt náddal, sással és kákával. Alkonyatkor, amikor hazafelé tartottunk, Zengő azt mondta a szeplősnek, hogy reggel majd befütyöl nekL Szájába dugta a tömpe ujjait és tyíííűűűű, fütyölt egy hatalmasat: Így, Frányó, nevette el magát. A szeplős is nevetett, aztán csak úgy mellékesen megjegyezte: nie Frányó, Vörös, mondta. Vörösnek hívják, marha Jó, röhögött tovább Zengő. Láttáim a fiún, 'hogy zavarban van, odaszóltam Másnap reggel áthajtottunk a vasúton túlra. Minden tenyérnyi földet ismertünk ott, mégis olyan érzéssel tereltük libáinkat a hosszú keskeny tóhoz, mintha teljesen ismeretlen földre léptünk volna. Amikor a libáink letódultak a magas vasúttöltésről a tóhoz, úgy tűnt, mintha egy-két öregebb lúd még emlékezne rá, hogy Itt már egyszer járt, szárnyaikat széttárva, előrefeszített nyakkal, diadalhápogással vágtattak bele a friss vízbe. Örömmel néztünk szét az ismerős tájon, a homokbányához rohantunk, lábainkat az ég felé lódítva, fenekünkön csúsztunk le az aljára. A vályogkunyhónkat is megtaláltuk a tó partján. Nem volt nehéz felépítenünk, mert a mórvető cigányok rengeteg vályogtégla-hulladékot hagytak maguk után. Valakinek mórt vetettek az elmúlt nyáron, azt hiszem utoljára, mert azóta Alistálban felépült a téglaégető, s ha a tégla drágább is, mégis csak jobb, mint az agyagos vályogból búzapelyvával gyúrt, napon szárított mór. Emlékszem még a mórvetőkre, egész nap gyúrták e sarat, kiabáltak, nevetgéltek, daloltak, este meg elmentek a kocsmába és részegre itták magukat. Féltünk tőlük, egv este nem is akartam visszamenni az - elveszett libámért, félve somjiolyogtam el a táto>rük mellett, pedig nagyon csendes rolt a környék. Szörnyen megijedtem, imikor hirtelen egy hosszú hajú, tarkaszoknyás cigánylány lépett elő az egyik bokor mögül. Nem lehetett idősebb nálam, kezét hanyagul csípőre tette és közömbösen bámult rám. Sokáig néztük egymást, afctán a lány lusta mozdulattal széthúzta mellén a blúzát, miközben egy pillanatra sem vette le rólam enyhén fölényes, . számító pillantását. Kicsi, kerek meile, mint valami ropogósra sült zsemle villant elő a blúz nyílásából. A gyomrom tájékán furcsa bizsergést éreztem és abban a pillanatban nemigen értettem, miért kérdezi, hogy van-e legalább tíz koronám. Persze nem volt tíz koronám, egyetlen fillérem sem volt és bizonyára szörnyen elvörösödtem, amikor kérdésére azzal váJ laszoltam, hogy nem látott-e errefelé egy kóborló libát. Nevetséges lehetett \ fakó hangom, a kérdésem is, mert vha látott volna, akkor hiába keresném. Átkozottul kényelmetlenül éreztem magam, ahogy az egyik lábamról a másikra léptem a kócos hajú, kerekmellű cigánylány előtt, de arra már meg voft az ok, igaz, csak halvány gyanú, de okkal felérő gyanú, hogy sarkon forduljak és elsompolyogjak. Pintérnek később másként mondtam el az egészet, mégis örültem, hogy Alistálban felépült 0 téglaégető, inert tudtam, q mórvetők nem ütik föl többé sátrukat a tó partján. Kicsinosítottuk a kunyhót és hr ' Zengőnek, ne röhögjön, de engem is meglepett egy kicsit, hogy Vörösnek hívják. Aztán úgy éreztem, egészen jó név ez neki, illik a szeplős arcához, csapószőke hajához. Később, vacsora közben mégis arra gondoltam, hogy ha már Vörös a neve, inkább lehetne vöröshajú, mint a Markó lány, aki elment északra dolgozni és ez anyám rosszlánynak hívja őt. Vörössé válhatna, mint pünkösdkor a pap miseruhája, ez orra akkor éppen olyan lenne, mint a frissen tojott vércsetojás, szép vörös, virító barna szeplőkkel. Azt már az első pillanatban megállapítottam, a szeplős bőre hajlamos arra, hogy a tűző napfényben rákvörösre süljön. Néhány órás napozás után kiszínesedett sápadt arca és az erős napfény karját ís megpirította. Az orráról lehámlik majd a bőr, gondoltam, a karjáról is és Frányó néni éjjelre borogatást tesz rá, nappalra meg bekeni valamilyen krémmel, vagy olajjal. Persze Vörös azt szégyelleni fogja, de az is lehet, hogy nem, hiszen városról került hozzánk. Közülünk senki sem viselt csíkos trikóinget, vászon térdnadrágot, hogy a térdzokniról és a cserkészcipőről ne is beszéljek. A városiak egészen más dolgokért szégyenkeznek, mint mi. MACSKA (Könözsi felvétele)
