Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)
1971-07-04 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó
Egri Viktor: A MAGYAR DRÁMAIRODALOM ŰTJA Siklós Olga tanulmánykötetéről K önyve bevezetőjében, ahol a drámának az egyetemes irodalomtörténetben elfoglalt jelentőségére utal, Siklós Olga ezeket írja: „A drámából indulunk ki, annak részletes tárgyalásával, a napi élethez, a színházhoz és az irodalompolitikához való viszonyitásával próbáljuk a kor drámáinak alakulását, útját, kitérőit, zsákutcáit bemutatni, megkeresve a legjellemzőbbeket korjelenségként és a mai szemmel leginkább maradandónak ítélhetőket nv nt olyan pilléreket, amelyeken a ma drámája is épül." Dicséretes eltökéltség ez, s a feladat nem éppen könnyű, hiszen egy korszakot és annak tendenciáit kellett megvizsgálnia, tizenkét esztendő drámairodalmát, amelyet a kritika úgyszólván egyértelműen elmarasztalt, s amelyre ma is hajlamos a- sematizmus bélyegét nyomni - anélkül, hogy elemezné a sematizmus okait, megkeresné társadalmi és politikai meghatározóit,- megmutatná a felszabadulást követő esztendőkben, hogyan vetette le a drámaírás is a rákényszerített béklyókat, és helyes értékeléssel kiemelné a maradandót, megvilágítaná, hogyan szűnt meg a „szocialista rendélés" folytán beájló szürkesége. Bennünket is mélyen érdekel ez az elemzés, hiszen a mi irodalmunk, költészetünk, szépprózánk és drámairodalmunk sfem kerülte el a buktatókat és kritikusaink jórészbeh még adósak annak vizsgálatával, hogyan 1 lábalt ki irodalmunk ebből a nem elszigetelt, hanem általános bajból, és hogyan próbálta társadalmi küldetését mind a sematizmus idején, mind a későbbi években a művészi követelményekkel összhangba hozni. Siklós Olga tanulmánykötete főképpen azért érdemel elismerést, mert a színház- és a drámairodalom problé máit a történelmi-társadalmi történések nézőszögéből ítéli meg, ami - ismétlem - nem könnyű feladat, mert egy vajúdó korszaknak sok ellentmondásos tényeiben kellett eligazodnia és megkeresnie a megbecsülésre érdemes értékeket. Mindez természetesen nem valósulhat meg alapos dramaturgiai felkészültség és eszmei tisztánlátás nélkül. A kötet füljegyzetében olvasom, hogy szerzője - mint dramaturg - huszonöt évet teljes egészében a szocio lista színház mindennapjának szolgálatában töltött el. Ez azonban egymaga nem emelné a vizsgálódás hitelét és értékét, ha ä színpad szolgálatában eltelt negyed évszázadnyi munka nem párosulna a hivatás kivételes szeretetével, azzal a már megszállottságnak mondható lobogással, amely az elemzéseket átizzítja és azoknak sok helyen izgalmas érdekességet ad. A szocialista dráma megjelenését a szerző Háy Gyula és Balázs Béla nevével kapcsolja össze. Háy Tiszazugja, amely még az író emigrációjában egy újsághír alapjón készült, és 1945 tavaszán került színre a Nemzeti Színházban, riportszerű képekben mutatja be a tiszazugi asszonyok gyilkos földszerzését, széttörte a polgári dráma keretét. Társadalmi okok az előidézői a sorozatos arzénes gyilkosságoknak; Árva Mari tragédiája „egyedi, egyéni eset lenne, ha Háy nem építené szorosan egy egész falu s ezen túlmenően egy ország társadalmi helyzetének jól megrajzolt fundamentumára." Ennek tudható be, hogy Háy drámája tíz esztendővel megírása után nem vesztette el átütő erejét. Isten, császár, paraszt című másik drámáját néhány évvel ezelőtt a MATESZ is bemutatta, helyesen kihangsúlyozva legnagyobb értékét, Husz János személyében a nép történelemformáló szerepét. Balázs Béla új drámáival is korához akart szólni, mint kommunista költő kommunista kultúrpolitikus akart lenni, am a hivatalos kultúrpolitika elhatárolta magát tőle. Ismerjük Valahol Európában című új korszakot nyitó filmjét, drámáit - Boszorkánytánc, Mozart - már kevésbé, s főképpen azokat nem, amelyek csak kéziratban maradtak meg. A kommunista Balázs Bélának érthetetlenül nem volt helye az ország első színházában; a Cinka Pannáját, melynek zenéjét Kodály Zoltán költötte, két előadás után, miután Horváth Márton a Szabad Népben történelemhamisítással vádolta meg írójót, levették az Opera műsoráról. Kevés elégtételt jelenthetett, hogy két librettója, A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára Bartók muzsikájával halhatatlanná vált. Az első aktuális politikai szatíra, Gáspár Margit Üj Isten Thébában című darabja műsorpolitikai telitalálat volt. Siklós Olga a szatíra értékét abban találja, hogy egyszerre tudott o múlttal leszámolni, s a mának szinte csak csíráiban mutatkozó hibáival birokra kelni. Könyve A polgári dráma továbbélése című fejezetében Illés Endre drámáit elemzi, és konklúziója, hogy a nagytehetségű író elmegy a kor valóban fontos kérdései mellett, de a maguk teremtette drámai lehetőségek mellett is. Márai Sándornak Varázsában a szerzőnek a jövővel szemben érzett bizonytalanságát észleli, de javára írja intelligenciáját, mely visszatartja attól, hogy a „kiszínezett múltban leljen menedéket." Bíró Lajos Felszállott a páva című drámájának bemutatása színházi esemény volt, annál elgondolkoztatóbb - jegyzi meg Siklós Olga, - hogy a legújabb irodalomtörténeti kiadványok még a dráma címét sem jegyzik fel, noha ebben a drámában a dzsentri ellenfeleként a színen megjelenik a munkás és a paraszt. Goda Gábor, Gyárfás Miklós, Szirmai Ferenc drámakísérleteit belepte a por, talán csak Felkai Ferenc Nérójánál érdemes megállni; köny nyen aktualizálható mondanivalója, Hitler-ellenessége 1942-ben bátor szókimondást jelentett. „Egy időszak színházi-irodalmi arculatát, légkörét nem csupán a bemutatott drámák alapján lehet megítélni - de azon is lemérhető, mit nem mutattak be" - figyelmeztet Siklós Olga. Valóban elgondolkoztató, hogy a mai magyar drámaírás legjobbjainak játékai, Illés Gyula A fű foka, Déry Tibor Tanúkja, Örkény István Vo ronyezse színpad nélkül maradtak - nagy kárára a drámairodalomnak, mert köztudomású, hogy a „dráma akkor lesz egész, végleges, formáját akkor nyeri el, valódi hatásáról akkor lehet beszélni, ha az írott szó, a félkész anyag színházi előadássá alakult, ha a színház egész apparátusa hozzáadja a maga művészi munkáját." Az esztéta és irodalomtörténész Sőtér István Júdása, amely századunk emberének azt a dilemmáját fogalmazta meg, hogy „az eszme forradalom nélkül és a forradalom eszme nélkül egyaránt járhatatlan út", ugyancsak nem kapott színpadot. Érdekes statisztikát olvashatunk ott, ahol Siklós Olga a Nemzeti Színház szerepét elemzi a drámai hagyományok új életre keltése és az új magyar dráma megteremtése terén. Két színpadán a tizenkét esztendő alatt mindössze huszonnégy darabot mutatott be, ami évente pontosan 1-1 darab bemutatásának felel meg. Szerencsére a darabok írói közt ott találjuk Illyés Gyula, Szabó Pál, Déry Tibor, Kassák Lajos, Tamási Áron, Háy Gyula, Vészi Endre, Sándor Kálmán, tlrbón Ernő és az utolsó évadban Németh László nevét. A szocialista dráma megteremtésének munkájában az első években döntő szerephez 'jutott a Belvárosi Színház Simon Zsuzsának, a színház igazgató-rendezőjének köszönhető Gáspőr Margit Szatírájának bemutatása, Balázs Béla is ebben a-színházban kapott helyett. Itt került színre 1948 tavaszón e korszak egyik legnagyobb sikere, Gergely Sándor Vitézek és hősök című drámáj,a, ameľyet Gergely a' harmlncgs évek ýégén a szovjetunióbeli emigráciája idején írt, s érthetően magán viseli a zsdá-* novi dramaturgia jeleit: rokonszénves kommunista hőse eszményített alak. igazi emberköze'ségbefi nem ő, hanem édesanyja álK Révai József, a magyar kultúrpolitika legfőbb irá** nyitója 1951-ben a Színházi konferencián tartott beszédében az írói átélést mondotta döntőnek és hozzátette: „Deennek nem mond ellent az, ha a párt, az állam azt kéri az íróktól: azt éld át, ami a népnek a legfontosabb; és ha a tematikai terv, az állami témakörterv éppen ezeket, a népnek legfontosabb kérdéseket igyekszik felölelni, azt mondja az íróknak, foglalkozz nótával és Dunapentelével, foglalkozz az ifjúsággal, foglalkozz a békeharccal." A drámák e módszer következtében nem az élet totalitását tükrözték, hanem lajstromozott problémákat vetettek fel, jegyzi meg Siklós Olga. Nem vitás, hogy a drámairodalom nagy remekmüvei közül sok készült „rendelésre", amint az sem vitás, hogy amikor a párt kultúrpolitikája a pártos művészet kibontakozásáért harcolt, ugyanakkor bírálta az irányítás folytán keletkezett sematizmust is. Erről a sematizmusról különben nem csupán az írók tehettek, hanem azok a középkáderek is, akiknek a tématerv teljesítése volt a fontos, de ugyanúgy felelős lett a színház dramaturgiája, amikor a pártprogram teljesítését tűzte ki céljául és azt megrendelés formájában átadta az íróknak. Horváth Márton író-diplomaták című cikkében Fehér Klára Idézés bűnügyben című darabját azért dicséri, mert akut problémát, a munkásfiatalok továbbtanulásának kérdését vitte színpadra, tehát gyorsan reagált a párt egyik fontos célkitűzésére. Horváth Márton ugyanott kimondja: „az ötéves terv meghatározza irodalmunk fő irányát és fő témakörét. . Akinek ez kényszerzubbonyt jelent .. . annak aligha lehet helye a magyar irodalomban." Magával hozza ez a pátosz, a túlzott lelkendezés és a naturalizmus veszélyét, ám a naturalizmus „csaknem szükségszerű ótmeheti velejárója az irodalom nagy demokratikus fordulatának, amikor a legszélesebb közérthetőség az egyik legfontosabb követelmény." Nincsen híján az érdekességnek, hogy Horváth Márton nézeteit a „balosnak" mondott és később emigrált írók, mint Aczél Tamás, Méray Tibor és Sebestyén György vették át, írásaikban túllicitálva mesterükön. Az igozság kedvéért azonban a szerző megemlíti, hogy akadt kritikus, mint Mátrai-Betegh Béla, aki bizonyos politikai formalizmus veszélyére figyelmeztetett, kifogásolta, hogy az új színpadi szerzők mondanivalójukat meghatározott kaptafára húzzák, patronra dolgoznak, müveik így politikailag formálissá lesznek, és hiányzik belőlük a szemléleti realizmus. Ugyanekkor Lukács György nagy tekintélye súlyóval figyelmezteti a kritikát, hogy nagy különbség van az igazi szocialista irodalom és csak a témájában újat adó, de annak lényegét kifejteni nem tudó irodalmi termékek közt. A drámaírás igazi nagyjai égy időre elhallgattak, ** mert nem tudták követni azt a direktívát, hogy fontosabb a politikailag szükséges mondanivaló az emberábrázolásnól, a lélektani elmélyedésnél. Amikor a politikai szükség paraszti témájú darabokat sürgetett, Szabó Pál után az ötvenes évek elején Földes Mihály jelentkezett a mai amatőrszínpadjainkón is sűrűn előadott Mélyszántásával, majd Sarki Imre Üt a tanyákról című színjátékával, valamint Urbán Ernő a Tűzkeresztséggel, amellyel a Magyar Területi Színház először lépett a közönség elé. Fontos politikai-taktikai feladat megoldásának, a falu szocialista átszervezésének problémája áll e drámák központjában, ed művészi gyengéi miatt nem bizonyultak maradandóknak, még a falut oly kitűnően ismerő Szabó Pál színjátéka is, amely nőt ültetett a traktor kormányához, elvesztette időszerűségét. Ám e parasztdrámák közt is akad mű, amely ma is megállná helyét színpadjainkon. Sarki Imre Szeptemberére gondolok, amelyben a politikai-eszmei tartalom nem szorítja háttérbe az emberi problémákat, az Írói alkotó munkát nem sugalmazza külső indíték, hanem igazi belső élmény, amihez tapasztalat és marxista világnézet párosul. Sarkadi becsületes írói hitellel és kemény szókimondással az elsők közt mutatta meg színpadjainkon, hogy a falu emberének el kell fogadnia a közösségi életformát még akkor is, ha ez kezdetben áldozattal jár. A paraszti sorból származott írók gyermek- és ifjúkori élmények alapján írtak a faluról, mondandójukat a személyes átéltség hatotta ót, s Igy könnyebb helyzetben voltak, mint azok az írók, akik futó ismeretségekre, barátságokra támaszkodva próbáltak a munkásosztály hőseiről drámát írni. Sajnos, Mándi Éva darabjában, A Hétköznapok hőseiben, Háy Gyula Kossuth-díjas színmüvében, Az élet hídjában és számos más színjátékban (Hunyady József: Bányászbecsület; Gyárfás Miklós: Hatszáz új lakás; Sólyom László: Harminchárom év után; Barát Endre: Fekete arany; Ságodi József: Lakásszentelő; Tabi László: Pirossapkás lány; Forgács István: Vándormadarak; Fekete Gyula: Májusi felhők; Vész Endre: Fekete bárány nem az élet eleven szívverése, hanem problémák és szempontok mozgatják a szereplőket, politikai jelszavak keverődnek versenyfelhívásokkal, termelési eredményeket követelő szólamok jutnak előtérbe és ritkán formálódik elevenné egy munkáshős, akinek gondja, küzdelme, kudarca és sikere a valóság tényeiből fakadna. Az említett színjátékok legtöbbjében ritkán vagyunk tanúi annak, hogy az írónak sikerült nem csupán hőse politikai és gazdasági arculatát megmutatnia, hanem egész valóságában, szellemi és érzelmi életével együtt is. Ilyen jól meglátott munkáshősnek érezhetjük Vészi Endre Fekete bárányának Süveg Pálját, aki nem időszerű frázisokkal, hanem tudatosságával és közösségi érzületével testesíti meg <w« kommunista munkás hiteles típusát. A szocialista dráma kialakulásának kezdetén, természetesen a békeharc témakörének si figyelmet kellett szentelni; Siklós Olga könyve ebben > o tematikában nem jegyez fel maradandó értéket, ugyanúgy az Úttörő Színháznak írott darabok, mesejátékok és a sárdülő korosztálynak bemutatott színjátékok felett is elsiklik, csupán Hegedűs Géza verses anekdótájában (Mátyás király Debrecenben), Babay József verses komédiájában (Három szegény szabólegény), Füsi Józsefnek Petőfi ifjúságába pillantó művében (Az aszódi diák) és Reményik Zsigmond romantikus játékában (Kard és kocka) talál figyelmet érdemlő értékeket, a morális'tanítás mellett bensőséges lírát, s a drámai megvalósításban, a szerkezeti hibák ellenére, művészi igényességet. U rbán Ernő Uborkafa című 1953 novemberében színre kerülő szatírája jelzi, hogy a magyar drámaírás kezdi eredményesen levetni a jóformán rókényszerített sematizmus nyűgét. Két évaddal később huszonhárom magyar darab kerül bemutatásra - ebből tíz vidéki színpadon - köztük Sarkadi Imre már említett Szeptembere, Karinthy Ferenc évezredes kulturálatlanságot leleplező Ezer éve, és Déry Tibor Talpsimogatója, Urbán Ernő Uborkafája mellett az új magyar szatíra legfigyelemreméltóbb alkotása. Illyés Gyula sorban harmadik történelmi drámája, a Dózsa is kimagasló eseménye ennek a fordulatot jelentő évadnak. A történelmi tematika már korábban mindjobban és mindennél megérdemeltebben került előtérbe. Itt Sándor Kálmán első drámája, a Magyar Tanácsköztársaság témakörébe nyúló A harag napja törte fel az ugart, és bár Rákosi Mátyás szerepének eltúlzása, s a jobboldali szociáldemokraták árulásának túlzott előtérbe állítása torzltja a dráma eszmeiségét, nem vitás, hogy Sándor Kálmánnak sikerült drámájában igen hatásosan szembeállítania a kisváros társadalmát két részre szakító erőket. Egy kellő tapasztalattal rendelkező dramaturg könnyen eltüntethetné a hatásos színmű hibáit, élőbbé és hitelesebbé tudná tenni családi konfliktusait, amelyek szorosan összefonódnak és bonyolódnak a jól érzékeltetett politikai mondanivalóval. Nagy Lajos Oj vendég érkezett című egyfelvonásosát is helyesen emeli ki a tanulmánykötet írója; Hubay Miklós Egy magyar nyár című drámája, amely az 1932-es esztendő úri Magyarországát mutatja be, szintén megérdemelné, hogy felújít' sák. Siklós Olga a legnagyobb szeretettel és egyben hozzáértéssel Illyés Gyula három történelmi drámájával foglalkozik. Találó bz a megállapítása, hogy ezt a három drámát, az Ozorai példát, a Fáklyalángot és a Dózsát a helyes tárgyvólasztás megóvta attól, hogy ezek a nagy jelentőségű müvek a fiókban maradjanak. Retorikamentes hazafiság és új humanizmus hatja át mind a három drámát, amelyekben egy-egy ember és a közösség helytállásán van a hangsúly. Eszmei töltésük is egy nevezőre hozható, és bár történelmi a köntösük, a mához szólnak oly nemesveretű nyelven, amely egyedül llylyés sajátja és varázsában megismételhetetlen és utánozhatatlan - visszaállítva „jogaiba a történelmi drámát, az előzőnél sokkal magasabb szinten." Siklós Olga elemzése szerint Illyés mind a három művében arra keresi a váloszt, ki hivatot a nemzet vezetésére, s ha a hatalom már a kezében van, hogyan él ezzel a hatalommal. Dózsa, Eresei és Kossuth hűsége a legnagyobb áldozat, amit egyén a népért és eszméért adhat. Illyés műveinek elemzésénél jut Siklós Olga a legmélyebbre, s ez a nagy tájékozottság, amellyel a tizenkét esztendő eredményeit és hibáit kellő fénybe helyezi, kitűnő vezetőnek bizonyul a drámaírást befolyásoló erők labirintusában. Biztosnak bizonyult ítélőképessége és nagy felkészültsége azt a követelést támasztja, hogy az elért fordulat után a további közel másfél évtized drámatermését hasonló körültekintéssel elemezze. Szükség van erre, hiszen újabb Illyés-drámák jelentek meg magyar színpadokon, Németh László máig megírt harminc darabjából az elemzett időszakban csupán a Galilei és a Széchényi került bemutatásra, és bár né hány drámájának, mint a Mathiász-panziónak, a Papucshősnek, a Szörnyetegnek, a Cseresznyésnek, az Eklézsia megkövetésének problematikáját érinti, adó sunk marad itt egy kimerítő elemzéssel. Ugyanígy a már megnevezettek mellett Örkény István, Dobozy Imre, Fejes Endre, Darvas József, Gyurkó László, Csurka István, Görgey Gábor és mások munkássága és hozzájárulása az új magyar dráma kialakításában hasonló szellemű értékelést követel.