Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-18 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

K éső délután indul tovább a gép az athéni repülőtérről. Alattunk a mélykék tenger, beledobálva kopár barna toltok: a görög szigetek. Nicosia, Ciprus szigetének fővárosa felé repülünk, tengerbe bukik a nap, csak az IL-18-as hasán körbeforgó lámpa villogtatja piros fénypit a szárnyakon. Csillagos este szállunk le a nicosiai repülőtéren, a ámos nem kéri, hogy nyissuk ki bőröndünket (nem Törökországból érkeztünk, hogy „durranó ajándékot": fegyvert vigyünk a szigetre), s az első meglepetés: autónk a bal oldalra kanyarodik. Ez még angol hagyomány a gyarmati időkből, de szüntelenül megdobban a szívünk, ha busz, vagy autó jön velünk szembe. Nem megyünk tilos oldalon?" Egy-egy elkésett kordé szamarát hajszolja tulajdonosa, óvatosan előzgetjük őket. A város szívében villognak a neonfények: italokat, autómárkákat hirdetnek, s kétoldalt csinos, lapos tetős, fehér házak. Legtöbbjükben gyarmati tisztviselők laktak, amíg a sziget lakossága ki nem kiáltotta függetlenségét. És még este ls mennyi autó a világ egyik legkisebb fővárosának utcáin: az autók számát a lakosságéhoz viszonyítva, ez a sziget az előkelő nyolcadik helyet foglalja el a világon Réz és puskán Ciprus gazdag sziget. Időszámításunk előtt másfél ezer évvel is voltak itt görög telepek a föníciaiak mellett. Már ekkor nagy mennyiségben bányászták a rezet- a nevét ls e fémtől kapta a sziget. (Küprosz = réz, görögül). Később makedón, egyiptomi, római, bizánci, arab uralom alá került, a keresztesek iu. 1191-ben alapították meg a ciprusi királyságot, majd Velence vette birtokába. Tőle a törökök foglalták el 1571. Ök telepítették le a szigeten azt a 30 ezer katonát, akiket a mai török lakosság őseinek számíthatunk. Az angolok már a múlt század második felében megvetették lábukat a szigeten, de véglegesen csak 1914-ben kebelezték be a brit gyarmatbirodalomba. A gyarmati évtizedekben a „Divide et Imperal", az „Oszd meg és uralkodj!" elve érvényesült -r ügyesen kijátszották egymás ellen a mohamedán török és a görögkeleti görög lakosságot. Mikor az ötvenes években Ciprus szigetén fellángolt a függetlenségi mozgalom, Makariosz érsek és más haladó gondolkodású ciprusi görög vezetők e Görögországgal való egyesülés jelszavát írták zászlajukra. Ez a lépés akkor a brit birodalomtól való elszakadást, a gyarmati kizsákmányolás megszüntetését jelentette volna; törekvésük ugyanakkor a számbeli kisebbségben levő török lakosság heves ellenállását váltotta ki. Hosszas huzavona után, 1960 augusztusában kikiáltották Ciprus függetlenségét, de továbbra is jelentós erők követelték a csatlakozást. 1963 lian fegyveres összeütközés robbant ki a görög és török lakosság között. A szemben álló felekét Grögország, illetve Törökország nacionalista körei tüzelték — ez Idő tájt még görög és török haderő is állomásozott a szigeten. 1964-ben ENSZ-békeerö szállta meg a sziget forrongó gócait, de változatlanul veszélyben forgott Ciprus függetlensége. Mikor török bombázógépek 1964 augusztusában békés görög falvakra dobták gyilkos terhüket, már elkerülhetetlennek látszott a külső fegyveres beavatkozás, a sziget megrohanása. A szovjet kormány augusztus 15-én bejelentette, hogy fegyveres intervenció esetén megvédi Ciprus függetlenségét. Ez a kijelentés és elkötelezettség megálljt parancsolt. A lelkek békéje azonban azóta sem állott helyre. Kücsíik, a török alelnök ottjártunkkor nem volt hajlandó kimozdulni a nicosiai török negyedMRODITf ben berendezett rezidenciájából, hogy fontos döntésekben a görög Makariosszal együtt hallassa szavát. Járőrök a zászlók alatt 1968 februárjában választások zajlottak le Cipruson. Ezen nem vett részt a török lakosság (a sziget lakosságának egyötöde török), hanem külön szavazáson erősítette meg tisztségében Kücsüköt. Makariosz érsekre szavazott a görög lakosság 96 százaléka — ellenfelé, a Görögországgal való egyesülés híve, egy görög orvos, még három százalékot sem kapott. Makariosz elnök már 'régebben levette napirendről az egyesülés gondolatát; ami 1950-ben, a gyarmati időben még haladó gondolat volt, ma egyértelmű lenne a szélsőségesen reakciós görög katonai diktatúra hatalmának kiterjesztésével Ciprusra. A sziget kincseit is elrabolná az anyaország, hiszen az életszínvonal ott jóval alacsonyabb. Láttuk a két nemzetiség véres harcainak színhelyeit, s végigjártuk az úgynevezett Zöld Vonalat, a Nicosia görög és török lakosságú városrészét elválasztó utcát, amely a fegyvernyugvás óta már-már „országhatár". A főposta bejáratánál homokzsáktorlasz, az ide vezető utcákon ideiglenesen félretolt drótakadályok, s egy középkori fal tetején dán meg svéd ENSZ-katonák, fegyverrel. Őrzik a nyugalmat, de mi lesz, ha egyszer viszszarendelik őket? Az elnöki palota dombra épült, kertjét egyszerű drótkerítés zárja körül. Bejutni nem nehéz. Az őr megkérdi, kik vagyunk, aztán felveszi a fapolcra helyezett telefon kagylóját, valakivel beszél, majd int, hogy mehetünk. Makariosz elnök érseki palotája előtt megállva, azon töröm a fejem, hány arca van ennek a városnak. Az épületen, kívül és belül, három világ három stílusa ötvöződik: a bizánci, a török és az arab. Az udvari garázsban a legújabb típusú kocsik sorakoznak, előttük magas süvegű, kontyolt hajú, fiatal pópa sétál. Az előkert hófehér zászlórúdján görög lobogó, s idelátszanak a török negyed minaretjei, erkélyükről török zászlók lengenek. Itt, a szomszédos Szent János katedrálisban, a sokszázéves falak között, a szószék tövében hatalmas ingaóra mutatja az idő múlását, az érseki trón előtt mikrofon, öreg bácsi ballag át az úton, kezében banánfüzér, mellette motoros, kék rohamsisakos ENSZ-járőr húz el, a pótülésröl az adó-vevő antennája rezeg a magasba. A belvárosban fényes üzletek, pár utcával odébb kopott vakolatú házak a senki földjén, ahol riasztanak a homokzsáktorlaszok. És tegnap, a Chanteclairmulatóban? Orosz dalok és táncok váltakoztak angol slágerekkel ó görög énekszámokkal: az angol slágert tapsolta, az orosz táncokat végig ütemes tapssal kísérte, a görög számokat együtt énekelte a közönség. Más meglepetésben is volt részünk. Éppen a Kykko, utca sarkán tanakodtunk, merre tovább, amikor megállt mellettünk egy joviális külsejű, ötvenes férfi. Kicsit hallgatta, milyen nyelven forgatjuk a szót, majd odalépett hozzánk, átkarolta vállunkat és gyorsan pergetni kezdte: „Szervusz, szervusz! Hogy vagy, hogy vagy? Mit veszel, mit veszel?" Azzal már tuszkolt ls qiinket befelé az üzletbe. Kiderült, hogy éppen a boltja előtt álltunk, ahol női szöveteket árul. Mario Mardiros, az örmény származású kereskedő, ki hallott már ilyet: Nicosiában tanult meg magyarul, mégpedig a háború előtt odavetődött, mulatókban fellépő pesti zenészektől, táncosnőktől. Othello vára felé A* (isi Salamig romjai között A szerző lelvéteie Keskeny az országút szalagja, sebesen gombolyítja alánk a kis kék autóbusz. Nicosiát már elhagytuk, kopár vidéken haladunk, csak kicsiny bokrok és olajfák tarkítják a füves, sziklás pusztaságot. Majdnem belehajtunk egy vándor kutyafalkába, odébb meg lassítanunk kell, birkanyájba keveredtünk. Aztán megművelt földek között haladunk, s kicsi faluhoz érünk: húsz-harminc ház, vályogból, lapos hullámcserép-tetővel, a kertekben érett narancsok villannak ki a fák zöldjéből. És megint semmi. Igaz, Ciprus nagy sziget, de összesen hatszázezer lakóval. Hatalmas katonai sátor az út szélén, árbocán az ENSZ kék lobogója. Párszáz méterrel tovább benzlnhordók az úton: előbb hat a balszélen, aztán hat a jobbszélen, két kanyarral kell köztük átmenni. Mellettük rendőrök és vadászpuskás görög civilek. Alig megyünk két kilométert, házak tűnnek fel, bejáratuknál homokzsákok, oromzatukon félholdas-csillagos török zászlók. Aztán megint görög őrség s ENSZ katonaság. Az utazó elgondolkozik: mikor lesz már vége a mesterségesen felszított gyűlölködésnek . Tágas mező közepén falakkal körülvett magányos templom és néhány cella áll: a Szent Barnabás kolostor. Okkerszínű homokkőből épült kétszáz éve, a török megszállás után. A templomban öt pópa énekelgeti felváltva a régi-régi, monoton dallamú szöveget, s ugyanannyi hivő hallgatja. A kapualjban jámbor könyvekkel és képekkel teli üveges szekrény, de csak ml nézegetjük. A cellákban egy-egy vaságy, kopottas, festett asztal két székkel, térdeplő, a falakon néhány szentkép. Salamisban viszont a „pogány" világ csodái gyönyörködtetik a szemet. Az első város e helyen földrengésnek esett áldozatul, de az ásatások felszínre hozták az egész későbbi építkezést: a görög színházat, hatalmas kövekből rótt félköríves nézőterével, a sportcsarnok és fürdő oszloperdejét, medencéit, istenszobrait, s Nagy Konstantin bazilikájának alapfalait. Kék a tenger, apró hullámgyerekei a parti homokot locsolgatják, kék az ég, és vakítóan fehérek az oszlopok. Egy-egy autó stopjjol a partmenti úton, bámész turisták jönnek, szótlanul járnak-kelnek. Csak szemlélői lehetnek az elmúlás és a maradandóság évezredes néma csatájának. A famagustai parton hatalmas szürke kőépítmény: a vár, amelyet még a velenceiek építettek a kikötő védelmére. Szélső bástyájával már szinte a tengerbe lép: a ciprusiak hite szerint itt, ebben a kör alakú bástyatoronyban ölte meg Othello Desdemonát. Győzött az álnokság — de álnok ez a tenger is. Hullámain ringatta ciprusi partra Afroditét a kagylóhéjban, velencei és török gályákat siklatott ide, s angol torpedónaszádokat, hogy innen induljanak Szuez felé. A világháborúból itt rekedt ínváziós pontonhajók rozsdásodnak a kikötő végében, a parthoz nagy tengerjárók, kis teherszállító bárkák és halászhajók simulnak. És odébb, az aranyló homokon, modern szállodák tövében férfi, nő, gyerek napozik, labdázik. A vfzen motorcsónakok donganak, vízisí csusszan a hullámokon. Maradjon most már ilyen békés minden tájad. Ciprusi NARTHY BARNA