Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-08 / 134. szám, kedd

R Šafärek szerencsétlen hézatája..." ÍRTA: EDUARD BASS (1888-1946) „Bravó! Nagyszerül Óriási! Da capo, da capo, da capo! Hogy volt! Hogy volt!" Ordítottak, tapsoltak, dobogtak a diákok és Seplarék Tondája mutatóujjával meglazította nyaka körül az inggallért, majd felnyitotta a szemét. Seplarék Tondája, a sírásó csak az ötödik és a hetedik korsó sör között volt hajlandó énekelni. Kocsmaszomszédjai közül sört soha senki sem fizetett neki, hacsak nem volt rá különösebb oka. Mikor azonban megjöttek a diákok, megvolt az ok, megvolt az öt sör, sót, néha több is esett; a hetedik korsó után Seplarék Tondája, a sírásó már csak az embereket ölelgette, csókolgatta, mindenkinek megígérte, milyen szépen befekteti majd őket a temetőbe. Nótás kedve az ötödiknél támadt, ilyenkor csoszogott a lábával, tekergette a nyakát, lengette az ingét, szuszogott, köhécselt, míg végre két tenyérrel az asztalra támaszkodott, fejét a fal felé fordította, behunyta a szemét, s nyakán kiduzzasztva az ereket, elbődült: „A Safárék szerencsétlen házatája ..." A kocsmában mindenki majdhogynem nevetőgörcsöt kapott. Seplarék Tondája semmit sem vett észre. Nem látott, nem hallott, csak görcsös károgásának magasztalására lett figyelmes. Ám a prágai striciknek a vakáció alatt ez rettenetes nagy murit jelentett, majd megpukkadtak nevettükben. És éppen akkor, amikor így tapsoltak neki és amikor Tonda Seplar megizzadva felhajtotta a hatodik korsót, éppen akkor ötlött Bohumil Varous orvostanhallgató fejébe egy ördögi gondolat. A nagy ricsaj közepette hirtelen elkomorodott, lehajtotta fejét, megrázta, tenyerével rácsapott az asztalra és megszólalt, a fene enné, akár egy nagy tekintély: „Uraim — nem mintha hencegnék, de én már egymáshoz értek, gubó legyek, ha ezt ennyiben hagyom, hiszen uraim, ez egy tenor, amely nemcsak a magas cét húzza ki, hanem a magas csét is, ezt nem hagyhatjuk, itt valamit tenni kell!" „Hát az biztos, hogy kellene" — toldja meg Jemelka, a technikus, igen ám, de mit? Tonda már a hetediket rendeli." „Ügy vélem" — mondja Varous az orvosjelölt —, és akkor már tudtuk, hogy be akarja ugratni a sírásót — „hogy egy ilyen természetadta hangot lemezre kellene felvenni, s örök időkre megtakargatní." „Kéne bizony", bólogatnak a többiek, „de hogyan"? „Meg lehetne oldani", mondja Varous, és bal szemével iszonyatos kacsingatásba kezdett, *,van otthon egy gramofonunk, ha még legalább ketten velem jönnétek, a többi meg íondára vigyázhatna, hogy fel ne hörpintse a hetediket, mert ékkor mindennek befellegzett." Ezt mondani sem kellet, rögtön rávetettük magunkat a sírásóra, kiragadtuk kezéből a korsót, s bebeszéltük neki, hogy lemezre fog énekelni. „Ugyan, márminthogy én" védekezett Seplar, „ti csirkefogók, márminthogy én, ezzel a kis istenadta hanggal, dehogyis, én, méghogy gramofonra"! „Elhallgass már te temetőbogár, be ne rekedj, még egyszer eldalolod- a nótádat és aztán kapsz öt sört." „Hisz nem arról van szó, hogy sört, a sör az emberbe megy, de a hang, az a testből száll fel, ti csőcselék, mit is értenétek ti ehhez." Hiába beszélt, semmit sem ihatott addig, amíg meg nem érkezett Varous és a gramofont cipelő két társa. „Nos, idenézz, te hullamadár" — oktatja Varous, „most felteszem a lemezt, így ni, már be van állítva, és amint bekapcsolom, lás hozzá a daloláshoz I ' „Igen ám, gézengúzok, de melyiket daloljam, tudomiséft?" „Melyiket, melyiket, hát azt arról a szerencsétlen házatójáról ..." Még egy ideig huzavonakodtak vele. Varous orvosjelölt azonban erélyesen véget vetett az alkudozásnak: „Figyelem, vigyázz, indulunk, most!" És megnyomta a gombot, a lemez csendben, tű nélkül megperdült, Tonda Seplar gyorsan az asztalnak támaszkodott, behunyta a szemét és folytott hangon nyekeregni kezdett. Meg sem mukkanhattunk, már azt sem tudtuk, mit tegyünk nevettünkben, majd megpukkadtunk a röhögéstől. Kínunkban legalább Bohumil Varoust, az orvosjelöltet ütöttük, vertük, rugdaltuk, ő pedig zsebkendőt gyömöszölt a szájába „nehogy véletlenül elröhögje magát". A dalnak lassan vége lett, jött a befejező „háromszor is körüljártam az udvart...", s itt akaratlanul is el kellett hallgatnunk. Amikor a sírásó felnyitotta a szemét, meghatódott arckifejezéssel ültünk csendben, mint sörön a hab. Varous, csak némán bólintott feléje, megnyomta az indítókart, lezárta a gramofon fedelét, s megrökönyödésünkre kijelentette: „így ni, most már bemehetünk a kamrába és előhívhatjuk." „Akkor eszméltünk fel, hogy a komédia még nem ért véget. Varous, az orvosjelölt azonban öntudatosan rendelkezett, akár egy producens. Tényleg a kamrába vonultak a gramofonnal, magukra zárták az ajtót, s olyan tíz perc múlva ünnepélyes, titokzatos arckifejezést öltve előmásztak, és a szekrénykét a vendéglő közepében egy asztalra helyezték. „Vélemnéyem szerint sikerült" — mondja Varous és felnyitja a gramofont. Válla felett odapislantottam, s mindent megértettem. A feliraton felfedeztem a következőket: énekli Karel Burian kamaraénekes." E percben lágyan megzendüli a zongora és most felcsendült egy gyönyörű, hol ércesen zengő, hol bársonyosan, hol erősen, hol pedig lágyan csengő, hang, és felváltva hol ujjongott, panaszosan, vagy büszkén zengett, felszabadulva, mindsinhatóan, csodálatosan. Seplar sírásóra néztünR, s a mosoly megfagyott az arcunkon. Tonda Seplar görcsösen megmerevedett, szemét a forgó lemezre szegezte. Az arcában ott tükröződött a gutaütés. A második strófánál elszakította tekintetét a lemezről és tanácstanlanul hol az egyikre, hol a másikra tekintgetett, mintha csak segítségért esdekelne. Azután elfogta a remegés, felindultságában sápadtan lerogyott egy székre, s lehunyta a szemét. A gép hangja a végső fortét harcogta. Seplár újra széjjelnézett, s hallgatott. Varous kikapcsolta a gépet. Seplar könnyedén bólogatott,- majd kis idő múlva szinte suttogva megszólalt: „Ezt hogyishíják, ezt. . megengedhetik még egyszer?" Varous készségesen visszahelyezte a tűt a lemez szélére. Seplar egyáltalán nem hallotta a zongorát, meg sem kérdezte, honnan került az oda. Amikor az ének újra felcsendült, lassan visszatért a vér az arcába, magához tért, lassan kifeszítette sovány mellkasát és valami lassan kigyulladt a szemében. Amikor a forte is elhangzott, vállat vont és megszólalt a zsivány, mintha csak maga Burian szólalt volna meg: „Hát igen, ez a hogyishíják, az isten ajándéka, én arról nem tehetek. Ami itt belül megvan, az éppen úgy kikívánkozik. De ami ott a közepe táján olyat nyikorgott, azzal biztos valamit csináltak - mert olyan hiba aztán az én hangomban nincs!" Hogy igazat mondjak, vége lett a tréfának. Szegény sírásót olyan tökéletesen belógattuk, hogy a végén már semmit sem tehettünk. Talán az ének isteni magabiztosságában rejlett az oka annak, hogy a jó ember egyszerűen öntudatra ébredt, megsejtettük, hogy nincs a világon olyan hatalom, amely ebben a hitében megingathatná. Az egész komédia egyetlen eredménye az lett, hogy Tonda Seplar hét sörre emelte a dalolás árát, amire ugyancsak farsangkor került sor, de akkor már úgy énekelt, mint a suttogó Smith. A nyolcadik sör után jelentőségteljesen azt javasolta, menjen el valaki Varousékhoz és hozza el a gramofont, a kilencedik sörnél elfogta a sírás, a tizediknél pedig rendszerint kijelentette, hogy Varous doktor sírját a nagykereszt közelében ássa meg, ahol nincsenek mezei egerek, és hogy sírjához ekkora nagy tuját ültet. % Fordította: DEÁK MARGIT A Jaiuske Lázné-i gyógyintézet ió hírnévnek örvend külföldön is. Különösen a gyermekbénulás következményeinek gyógyításával foglalkoznak itt. Felvételünkön: A Janský Dvfir nevű részleg. (Németh j. 'elv.) Foglalkozása: MEZŐGAZDÁSZ szlovákiai hegyi táj. ÍR. Berenhaut felvétele) Egy mezőgazdasági üzem vezetése semmivel sem kisebb feladat, mint egy ipari vállalat irányítása. Sőt, a mezőgazdasági termelés sajátosságai — időjárás befolyása, egyes biológiai törvényszerűségek — nehezebbé teszik a vezetést. Ezért ma már szakképzettség nélkül a vezetéssel járó feladatoknak a mezőgazdaságban sem lehet eleget tenni. Társadalmi érdek, hogy minden egyes mezőgazdasági üzemben jó szakemberek irányítsák a munkát. Ezért nem kevés az a pénz, amelyet az állam a szakemberképzésre fordít. A felszabadulás óta 130 iskola nyílt, amelyekben tanonc-, közép- és főiskolai szinten mezőgazdasági tudományokat tanítanak. 1957. szeptember 1-én nyitotta meg kapuit a Dunaszerdahelyi Mezőgazdasági Technikum. Az iskolának azóta több olyan növendéke volt, akiknek a taníttatása nem volt hiábavaló, komoly szakemberekké váltak, s jelenleg a j£rás valamelyik mezőgazdasági üzemében dolgoznak, mint pl. Godó János Prešovon, vagy Alföldi Imre Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda). A szakemberré érés bonyolult folyamat. Első feltétele, hogy valaki a mezőgazdasági szakma elsajátítása mellett döntsön. Az ilyen döntést is különböző tényezők befolyásolják. 10—12 évvel ezelőtt az alapiskolák tanárjai biztatták diákjaikat, hogy mezőgazdasági Iskolába jelentkezzenek. Ma már a mezőgazdaság csinál magának propagandát. A gazdálkodás és a termelés eredményessége, magas színvonala, az, ami döntő befolyással van a falusi élet átalakulására is, teszi vonzóvá a mezőgazdasági szakmát. Vannak ugyan még ellenérvek, létezik olyan szemlélet, amely alacsonyabbrendűnek tartja a mezőgazdasági munkát a többivel szemben. Pedig, hogy menynyire helytelen az ilyen felfogás, az is bizonyítja, hogy akármelyik munkafolyamat végzése — aratás, vetés, fejés —,-• főleg gépesített voltuk legalább annyi hozzáértést kíván, mint az esztergapad mellett végzett munka. Nem elég azonban csak jelentkezni, fontos, hogy a jelentkezőnek jó legyen a tanulmányi előmenetele, mert ide a Dunaszerdahelyi Mezőgazdasági Technikumba sem lehet ám. bejutni rossz bizonyítvánnyal. Ha a bizonyítvány is jó, s az illető megfelelt a felvételi vizsgán, az alapismeretek elsajátítása következik, ami kerek 4 évig tart. A követelmények olyanon, mint bármely más szakiskolán. Az iskola tanárai ez alatt a négy év alatt a szaktudáson kívül a szakma szeretetét is beoLtják növendékeikbe. .Eszerint nem vitás, hogy a Dunaszerdahelyi Mezőgazdasági Technikum eleget tesz küldetésének. Mégis megtörtént, hogy a végzős diákok közül többen egy-két hónap vagy egy-két év után hátat fordítottak a mezőgazdaságnak. Eunek az vóll az oka, hogy a kikerült fiatalt a mezőgazdasági üzembén olyan feladattal bízták meg, aminek kéllő gyakorlat hiányában nem tudott eleget lenni, ezért állandóan bírálták: „Minek jártál iskolába, ha még ezt sem tudod." Vagy vasvillát nyomtak a kezébe: „Eredj fiam, gyűjteni vagy trágyát hányni, fiatal vagy még arra, hogy parancsolgass". Közben kiderült, hogy egyik megoldás sem jó, hanem az, ha a kikerült fiatalt „befutott" szakember mellé osztják be, aki mellett két-három év alatt gyakorlatot szerez. Ma mór így cselekszenek a szövetkezetekben, az állami gazdaságokban. Egy-egy mezőgazdasági üzem csaknem minden évben felvesz egy végzőst s így gondoskodnak a szakember utánpótlásról. Ilyen céllal szerződtették le a most végzős hallgatók nagy részét is, akik most élik legizgalmasabb napjaikat — érettségiznék. Labancz Gábor szintén végzős. Dercsikáról jár be az iskolába. Főiskolára jelentkezett. Ha nem veszik fel — ami megeshet, és nemcsak azért, mert nem felett meg a felvételin —, akkor hazamegy a falujába a szövetkezetbe dolgozni. — Ha felvesznek, s elvégzem a főiskolát, akkor is hazamegyek — mondja. A szövetkezet vezetői számítanak rá. Egyelőre csak szurkolnak neki, hogy sikerüljön a felvételi, mert öt év múlva mint mérnökre mór olyan feladatot is rábízhatnak, amilyet most még nem. Az iskola állattenyésztési és növénytermesztési szakos (ez év szeptemberében nyílik egy ökonómiai irányzatú osztály), a végzettek ezért agronómusként és zootechnikusként érvényesülhetnek a legjobban. A közfelfogás szerint mindkettő fiúnak való állás. A gyakorlat szülte ezt a felfogást, mert a lányok közül ilyen beosztásban egy-két évnél tovább — Vég Mártán kívül, aki 1963 ban érettségizett az iskolában és még ma is a Várkonyi Efsz zootechnikusa — senki sem maradt meg. , Izsmán Teréz, aki szintén most érettségizik, elmondotta, hogy a fiúk kapósabbak, mint a lányok. Neki sincs még munkahelye. Legszívesebben irodába menne dolgozni. Hivatali állást azonban egyre kevesebb mezőgazdasági üzem kínál. Mégpedig azért, mert agronómusi vagy zootechnikusi állást csak annak ajánlanak, aki technikumot végzett, irodába pedig felvesznek olyan lányokat is, akik tizenkétéves iskolába jártak. Vég Márta szerint nem a rátermettség hiánya az oka, hogy a lányok nem vállalnak agronómusi vagy zootechnikusi beosztást, vagy ha vállalnak is, előbb vagy utóbb más munka után néznek, hanem az, hogy ez a munka egész embert kíván. Kora reggeliül sokszor besötétedésig a munkahelyen kell tartózkodni. Hogy ö mégis tudja csinálni, annak egyedüli titka, hogy édesanyja neveli a gyermeküket, ós ő végzi a házimunkák nagy részét is. Ha majd jobb szolgáltatásokkal, bölcsődék, napközik nyitásával a nők válláról levesznek a második műszak gondjaiból, több ilyen példával is szolgálhatunk. S akkor majd a lányok is a mezőgazdasági üzemben kamatoztatják mezőgazdasági szakemberré képzésüknek költségeit. KOVÁCS ELVIRA 1971 vi. r 4