Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-06 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

ANDRÉ FRÉNAUD ÉSZ ISTENNŐJE HATALMAS ALAKZAT (Énorme figúre de les déesse raison) André Frénaud, francia költő 1907. július 26-án született Monceau-lesMiles-ben. Az egyetemen joqi és filozófiai végzettsége?

t szerzett. 1938-ban jelent meg első — Sírfölirat című verse, mely egyenes kihívás volt az akkori szürrealista-mód hagyományos költészet ellen. Mindaddig állítólag csak filozófiával, lélektannal és szociológiával foglalkozott. Neve Háromkirályok fRois Magesf 1943-ban, fogságban írt kötete révén vált közismertté. Válogatott költeményei kitűnő magyar költök és műfordítók tolmácsolásában három évvel ezelőtt jelentek meg. Alább közöt; költeménye a forradalmak tisztító erejét hangsúlyozza. Párizs főterén csonka óriós törzs o földön — vaksin villan a márvány a lombok s o folyó közt — de itt feledten is, de sárban is, de egyre izmosan, így is, éberen, lobogó fővel, egyedül milliók arcát hordva, szótlanul is egyre szitkot sziszegve hétköznapion, csak tincseim kígyóival ékesülten, de tűzvész szirénájával a számon, fölmerülök, ahol oz öröm eltűnt, onnan, Ész Istennője, szilaj eszelősség, szüntelen szülő, békének öröm szomjazója, és: — Fegyverre! — harsogom. Paripám rongyban, gyönyörű sörénnyel kültelkeken át, hol a látóhatárt gáztartályok sora csipkézi, fut és mar, s dagadnak máris jóhiszeműségtől óriásro öklök királyi skalpot rántani s földobni nyitányául az én nagy ünnepemnek; remegve igyekszem, ha lomhul a halál, s ő kezesen követ vágyaim véres útján. Toronyokat döntök. Ágyukat, várakat kormányzok villanyvezetékeimmel. Karomba veszlek, puszta nép, belső fagy sorvasztotta ifjú; velünk lesz, tűzhelyünkön, a mi pilléreinken ül meg o hatalmas kakas. Petyhüdt a bástya, a zsarnok zsarnokoskodni is rest, gyaláznak gyalázatra se méltó urak, ellenfelünk eleve halott, csöpp örömünk bitorlója is riadt, bár teli a szója o fegyvereknek s a törvényen is kaloda, roskatag a gát a fény előtt, mely belőlünk tűz majd egy nem mostoha világra legyűrjük mindezt, elvtársaim, elhulltatok bár a harcban, együtt küzdőtök velem, kemény asszonnyal, akin a teljesség pecsétje ég. Ledöntjük jobban, mint a bosszú. Eltűnik még a hidelem is, az emlék. A hátsó kis udvar, hol gipsz Junó fehérlik, a távoli kiáltás, hogy „gesztenyét vegyenek", a visszarántott, fürkész tekintet az utcai lámpák alatt. Mennyi sötét hunyorgás, hogy dicsfényemet lebírják. De én némítom el a tolvaj jelbeszédet. Mert égnünk kell, hogy a titok fényre kerüljön, hogy lét-meleg valóság jusson üres kezünkbe. Eszelős ész-szerűséggel, mámoros mértanisággal szabályozom az álo.-n s a gyomor dühét rohamra törvényromboló éjen, millió markot együtt ünnepibb lakomára, mint a szegények üdve. Tündér diadalok ingó várfalakon! A zsákmány: a mosoly, az öröm: mind közös. Szeretetet páráll a mindenség feléd, nép: trónodra tétován föllépő ősi fönség majd akkor, amidőn a Szabadság üvöltő csendje remegteti a szívet, és akkor, majd, omidőn a márványt hányadék és bor csíkozza s béljóslatot halottak fölnyílt gyomra kínál, süvítem s hirdetem az embernek jogát, hogy ő legyen az isten. Forradalom igéi: kibomló néma zászlók harsány három szine, a minden-mindegy szilaj heve, a dal acél pengéje, ahogy a földről föl-föl — szökkenve repül — Szivárványok, ti nem békét:.végveszedelmet jelentők! De abból a dörgő hangból már épp csak én hiányzom. Mit hallanak belőle, akikre még hat? Akiket e roppant kezek kedvükre gyúrnak és becéznek? Harci riadóm „ércén" - rozsda, poshadt idők víz mélyén! Zószlaim bádog-meievek, akár a mosoda-cégér. Szégyenem lélegzetem is: ízes, jó győzelmeim bűzlő főlböfögése. Műemlék, ez vagyok itt rég, ezt mivelték tiszteletemre bezárva piaciak négyszög sivatagában, fagyott mosolyú díszlépcseik pusztaságában. Vélik: a példányszám meg a szép kő naegbékít. Volta m hajdan a bajban a Szépség — most mi vagyok? —: védő szellem rég feledésbe merült eskütevésnek. S engem imádnak, engem, aki isteneket döntöttem o mélybe. Még az a gyósz-köntösű is, sandán bár, bókolni merészel, élő szobrom előtt, amelyet szégyen merevít s bozsogat, örökös megbecstelenítés. Egyre a földön, egyre üvöltve, sose csitulva. Ez a türelem nem szelídül, ez a düh egyre fülel, feszül a süket izom is, egymásra találnak a verejték csöppjei; fölzúg a meg-nem-elégültség vad heve, forrást forrósra fakaszt a külvárosok éjeiben. Az ólmok vájják mór a kegyesen könyörtelen ércszobrokot, indul beláthatatlan kincseivel a nincstelenek haragja. Már a keszeg kémények, égbe nyúlt kő-orgonasípok, végig oz alkonyi határszélen morognak. Gyárak népe. ti, kiknek egén a szipoly zsíros bendője a felhő! A salakhalmok sorain végig el, föl a paloták tetejéig, a város tág terein százezer fürge szarvú fény szökken valahányszor fölvillámlott az Ige. Kék-vörös dobverés fehér a tömegek szívdobogása Ám édes lesz a szavam, majd ha felétek fordul. OH vigadok a keresztelőkön, ott zajongok a tüntetésben. S mikor a tank tüze ellen a csupasz ököl csak a fegyver, meg a kövezeti vasrács, meg a húzó-kocsi lett a páncéltörő nép keze. De ha belehaltak is, a fölkelő, augusztus derekán, o rohamban visszavették a pákműhelyeket. Kardélre mind a vesztést, nincs pardon a jóakaratnak Tüzet vezénylek s dalolok. És tudom, szörnyű az utam. Belepúposodom, annyit ütök, teljes erővel, teli szájú nevetéssel. Éget ez a mellemre tetovált szív, de o - címerem ez: szeretet, gyűlölet! kacsintok, bárkife nézek. De kancsószámro a könnyet is, mit híveim szemétől a Nap virágai kérnek, én zokogom. magam őlője, hóhér, tiszta tógában, szörnytetteim Veszta-szüze. Am édes lesz a szavam, mojd ha felétek fordul. • • .- • - Patyolatban, platinában, ami szép, az érinthetetlen tisztaság, ha szennyezetten is, kezünk között, még jajongva is. csak annál előbb létre kél! Gyermekeim, csalfa egy anyátok vagyok én — De valahányszor sürgettek fennen, szóval és fénnyel, csak lányotok vagyok megintlen, hatlamas, útrasürgető, utolérhetetlenül édesen, egyre vonzó oly messzire, míg csak szemetek valami kék csillaggal össze nem kever: magam sem tudom, hova, de noha kiver a rémület, megyek át lemart dombokon, a tudat szakadékain, arra, hol igaz otthonunk ragyog; az egyre tárt és egyre zárt. Tündöklő árnyékommal kar-karban így megyek egyedül, tántorogva, ha botlok is: előre. Várok és küzdök, tagadok, kitalálok, várom a vérátömlést, mely holnap átváltja valónkat. Isteni s irtó, szent és szennyes, bűnömből bomlik ki a hajnal s lövelii tavaszi fénysugarait a jövő. Csak még egy lánglökés, már látszik a hamu, hamvam, új létem sarkköve. Csak így tovább. Minden ami van, kénfoltos két kezem között van. Bronz oromzataim, csattogó lobogóim, Párizs felhő-űző ege pika és rács, égő rongy, puska pőre vállon, éjjeli lacikonyha, olcsó véreshurka, jog nélküli törvény. Föl az álmokkal, feleim! Jön az éjjeli ünnep! Törli véres kezeit Szajnánk morajába a jó hit. Fölszabadító füst, szerelem, áll, ni, a farsang. Rossz álmok markotányosa, kiáltom - élő testemben tüske, reményem széttaposva —: Szerencsénk lóhere-levelei karddá szökkenjenek kezünkben, becsületünkké. Új áram emeli erezett szép kebleim, e kettős földgömbi kupát, jó volt belőlük az ital önkéntes szoboroszlop, nyúlok szabadon, tartom eleve az őröm még szem-nem-látta oromját. ILLYÉS GYULA fordítása