Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-06 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

kálja. Ma nem hozott csákányt. Ott volt már a kezében mikor szerelte össze a szekeret a szántáshoz, már tette volna tel, de aztán mégsem volt kedve, hogy ma csákányt vegyen a kezébe, a kisíejszét vette helyette, hogy Inkább fuszulyka-karót vág. Azért is nem akart visszanézni a kapuból, mert tudta, hogy Árva Borbála észrevette, amikor visszaállította a csákányt. Észre kellett vegye, hanem nem mondta volna, hogy egy kicsit alább kellene hagyni. ( Még jó, hogy mosolygott-forma Árva Borbála, amikor azt mondta a fuszulyka-karóra: „Hol kell az még". Alig volt egy-két szusszanás egész délelőtt, csak míg elfüstölt egy-egy szivarat. Nem akart gondolni semmire, csak a fuszulyka-karóra, s hogy Árva Borbála egy kicsit mosolygott-forma. Közel volt az erdő, az este még messze volt, de már a fuszulyka-karót nézegette bennük. „Itt majd gyalogfuszulyka lesz a törökbúza között, de otthon, a kertben felfolyós lesz, kell a karó." Rossz érzése lett, hogy a gyalogfuszulykáról mért gondolt arra: „A gyalogsági ásó is megtette, hol volt ott csákány." Ujjbegyével elkente az izzadságcseppet, ami hirtelen kibuggyant a homlokán. Elmorzsolta a szivar parazsát nedves ujjbegyével, anélkül, hogy égette volna. Feleslegesnek látszott az elővigyázatosság, a friss szántás nem volt gyúlékony. Az erdő sem látszott olyan közeinek, karónak való ágaival, hogy félteni kelljen. — No, eleget kérődztetek. — A napra pillantott, felállt. Csak most érezte, ahogy felállt: a horgasinában is van egy kis hűvös nyirkosság. — A yógén többet kérődztök, mint amennyit ettetek. „Nem kellene annyit mondjak." Haragfélét érzett ismét, hogy ilyen motyogós lett, de örült is megint, hogy ilyen jót tudott mondani, szinte mintha jókedvében tréfálkozott volna. Még e] is tudott mosolyodni egy kicsit, mint Árva Borbála. Többet nem is álltak meg délig. A delelés is csak annyiból állt, míg falt ő is, s a tehenek is ették a szénát. Nem engedélyezett kérődző leheveredést. Ö hamarább végzett, füstölgetett, várta, hogy a tehenek horpaszán is látszódjék, hogy ettek, legyen egy kis hasuk. Míg várta, rájuk bólongatott: — Biza, így van ez, Bimbó s Jámbor... Egyszeregyszer megsojtottalak az ostorral, de sok panaszotok azért nem lehet. Kicsit elérzékenyült, s hagyta, hogy még faljanak. Vette a teknőt, hogy összeszedegeti addig a követ, ami a délelőtti szántásból kikerült. Meg voltak már száradva a kövek, a nap hamar leszárította a nyirkot róluk. A tenyere is érdes volt a rászáradt földtől, jobban esett volna, ha nyirokhűvösek lettek volna a kövek. „Most már az udvarra nem kell több kő, de valahova majd csak felkerül." A szekérhez vitte a teknő követ, nagy dörömböléssel beleürítette. Önkéntelen rándulással fogta vissza a koporsó-hangot — a tehenek is ijedt hőköléssel kapták fel a fejüket —, de már felesleges volt: ami kő még kigurult, a többire esett halkabb koccanással, nem a fenékdeszkára. Most már, hogy úgyis elkapták a fejüket, nem várta meg, hogy minden szálat összetakarítsanak — egyébként is mindig többet vitt annál, amenyíyit megehettek —, összecsombolyította a szekér sarkába, rá a kőre; egy kis halom lett, amit már föl... a kocsi befutott a ťérre, erös, kétsugarú fényostor vágott a házak közé, szétverte a neonok vékony fénygömbfeit, cikkázó, villogó tüzeket csiszolt az ablakokon. A motor hangiával vegyülő gumicsattogás növekedő ereiével egyenes arányban fokozódott a járda finom remegése, amikor a fiú váratlanul, hatalmas ugrásokkal átlendült az autó előtt. Az utolsó ugrás lendületében még hátranézett, próbálta elrántani a kacsát, de a rántásban már feszült a zsinór és a nehéz motor ordításán túl ls jól hallatszott a rövid, tompa roppanás és egy valamivél hosszabb, magasabb női sikoly ... Kék, sárga, fekete, fehér és piros forgácsok maradtak az út szélén, a zsinór vége a lány arcába csapódott, lecsúszott a lába elé. Lehajolt. Egy piros kereket emelt fel a járda rriel181, közepéből kis, hegyes szilánkok meredeztek, fehér zsebkendőt húzott elő, belecsavarta a korongot, zsebredugta ... A fiú közben balkezének mutatóújjára tekerte a zöld selymet, gombócot formált, odanyújtotta a lánynak, ő nem mozdult, csak nézte a barack nagyságú gombolyagot, kez&c zsebben hagyta, erre a fiú megfordult, bedobta a bokrok közé, leguggolt, a táskához, felemelte, a csomagot térdére fektette, összehaftogatta a lepedőt, gondosan, hogy a nedves oldala kerüljön belülre, begyömöszölte a táskába, felemelkedett, visszaadta a csomagot a lánynak ... Balra indultak, a park felé, a lány kikerült egy nagyobb pocsolyát, hátramaradt, lassan követte a fiút ... nem igyekezett mellette lépkedni... Csend hasalt a téren. A parkban is, ahol a járdák meg az összekötő ösvények felgöngyölítésére előkészített, keskeny szőnyegekre hasonlítottak és a neonok egyformán rázták teffehér sörényeiket... O •5" "53 •D O » Ul JK •O v. 3 >» O be ls nőtt a fű. A tehenek még nyulánkoztak volna utána, mintha valóban frissen sarjadt fű volna, nem széna, de meglapogatta az orrukat: — Ezt immán eltesszük holnapra ... hátha holnap is esztek. * Ki akarta próbálni, mint a gyógyburjánt, ami egyszer már használt: — Már így is többet kérődztök, mint amennyit eszíiQk. Nem tudott elmosolyodni. Furcsa kifejezés volt az arcán. „Nem kellene annyit mondjak." Ellustultak a tehenek, vagy a déli szusszanás hiányzott nekik: nem léptek úgy, amennyi szántatian volt még estig. Valósággal taszította rájuk az ekét, tenyere meg-megcsúszott az eke szarván, sár lett tenyere alatt a sima markolatra rászáradt föld, de valami jót is érzett benne: unszolni kellett szüntelen, a teheneknek kellett mondani, s így már nem mondott annyit. Mintha leparancsolt volna a talpába mindent. Ha gondolt, csak a talpával gondolt azokra az időkre, amikor még nyári melegben szántott — ugarolták a fekete ugart —, lehetett mezítláb menni az eke után, jólesett a forró, száraz szántatlan földről a hűvös, nyirkos szántásba lépni, s ha megrakódott nyirkos földdel s eltaposott hernyókkal a talpa szíve, jólesett a meleg, száraz földön letörölni. Léphetett a meleg földről a hideg földbe, s a hideg földből léphetett vissza a meleg földre, s ha nem mentek jól a tehenek, rájuk nyomta, önmaga erejével, két puszta férfikézzel rájuk taszította a földben az ekét, hogy a taliga az inuknak ütődött, ijedten szökték meg magukat, tíz lépést is futottak, nem csúszott meg a kéz az eke szarván. Sokszor a harisnyakengyeí is kioldódott, vonszolódott utána végig a barázdán, mint egy feleslegessé vált ostor, nem kötötte meg, az ingét sem gyűrte vissza, csak mikor anynyit térültek-forduitak, hogy szusszanni kellelt. Lucsok volt rajta az ing szürkületkor, amikor végzett a szántással. Most már inge ujjával törölte a homlokát. A másnapra eltett szénát odaadta a teheneknek, hogy míg fuszulyka-karót vágni lesz az erdőn, legyen türelmük a váráshoz. Akarta mondani, hogy „egyetek, legyen mit kérőddzetek", de nem mondta; valamivel későbtí a fejsze rövid, kurta csapásai hallatszottak az erdőből. Jó sötét volt már, mire előkerült. Szuszogott a sötétben, hallatszott, hogy vonszolja az ágat; ő hallotta a legjobban, már távolról hallotta, mintha ott lett volna a szekérnél s onnan hallgatta volna, hogy valami vénember szuszog-szöszmötöl ki az erdőből s vonszol valami ágat. Fáradt volt, leült, szuszogott, törölte a homlokát. Kicsit meggyengült a hangja: — Jól van. Bimbó s Jámbor ... egy kicsit meghajtottalak, de hál' istennek, célt értünk ... Kezd már eltelni az idő tőlem is, mond az ember, ha kell, ha nem... Ti el ls kéne induljatok haza... Borbála eddig nyugtalankodik, kiakasztotta a lámpást ... Én még maradok egy kicsit... míg viszszajő az erőm... sért egy kicsit a topánka, éri az elevent... Rászólt a tehenekre, gondolta, maguktól is hazatalálnak, de hogy nem lépett oda, eléjük, nem indultak. Kérődztek, testük élet-melege az arcáig sütött, enyhítette a hűvös tavaszi levegőt, mint reggel a tej párája. Belekotort a tarisznyába, kihalászta az ivócsuprot. Feltápászkodott valahogy, betérdelt Jámbor alá. Fejni kezdte, suhogott a tej a csuporba. Szinte értelmetlenül motyogta, mint egy kipróbált gyógyfűnek: — Ez nyomban vérré válik . .. fehér vér valósággal. Megitta, hangosan kortyolt. Nem a fülét fogta, az egész csuprot markolta. — Semminek sincs ilyen jó meleg életíze. Érezte, az anyatej lehetett ilyen: szétfolyt a testében, apró vérpatakok járták át. Beleszagolt a csuporba, a szagot is megitta. — Ki kéne mosni... ha elérünk Ütöm-patakáig, kimosom. Nem is vette észre, csak miután kimondta, hogy olyat mondott, mint akinek ereje van a menéshez. Ha már tudta mondani, felállni is megpróbálhat. Felállt, s nem is csodálkozott, hogy tud menni. A csuprot sem tette vissza a tarisznyába, az ujjára akasztotta a fülénél fogva. A tehenek elé lépett, megindult. Indultak a tehenek is utána. Siettek a tehenek. Lejtő is volt, meg-meglökték a hátát, megtántorodott. Könyökével hátralökdösött: — Lassabban, no ... ráérünk ... Mentek zajtalanul a puha parlagon, meg-megkoccant a járom a tehenek szarván. Érezte, vissza kellene nézzen a felszántott tagra, de hát úgysem látna semmit. Árva Borbálát sem, az erdőt sem, semmit. Sötét van, csak baktatni lehet, sutákat lépni. Nyitva van a kapu, csak azt látta, és ki van akasztva a lámpás. Várják. Nézik az árnyékát. Látta ő is, örült, hogy látja az árnyékát. — Bár legalább Ütöm-patakáig, ha elérnék ... „Ki van csúszva az inge hátul, Mihály ... Hagyja a csuprot, hol kell az még." Hátranyúlt az ingéhez, ki volt csúszva. — Jól van, Borbála ... visszadugom, no ... ne haragudj. Akadályozta a csupor, nehezen bajmolódott. Mintha attól tántorodott volna meg, kiesett a csupor a kezéből, elbukott a földön. Nem is k3lt fel, ott maradt elterülve, egy kicsit még szöszmötölt. A tehenek is megálltak. Meg-megbökték, mintha jászolban turkálnának. Meg-megnyalták, meleg nyirkot hagytak a lájbi s a harisnya posztóján. Kérődzgettek. Kérődző nyáluk szálai alászállingóztak a nyugvó emberre: a szénaszálakat kérődzték a esurgó tej fehér szálaivá. Ogy álltak ott, kérődzve, órák múlva is, amikor felvillant a dombélen a kijáró lámpás ijedt világa.