Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-06 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

SZABÓ GYULA (Románia) J

o sötét volt még, amikor felkelt. Egész életében jókor kelt, mert minden napjának megvolt az intéznivalója, s szerette minden napját úgy hagyni maga mögött, hogy rendben legyen a dolga. A halállal is úgy volt, szentül hitte, hogy csak este halhat meg. Nyáron, amikor hosszú a nap, a nagy mezei munkák idején, amikor korán virrad s későn sötétedik, hogy minél többet lehessen végezni, haladni lehessen, még ilyen hoszszú nyári napokon is gyakran várta esténként nyitott kapu s lehúzott lánggal kiakasztott lámpás. Olyan volt a lámpás az életében, el sem tudta képzelni, milyen lehetett az emberiség élete, amikor még nem volt kijáró lámpás, amit hajnalban is meggyújtson, míg odavirrad, s este is, ha már sötét lett. Hajnali s esti árnyékát, ahogy a lámpással jött-ment az udvaron, az életben, már lobban ismerte mindennél, s néha úgy érezte, egész élete az volt, ami egy .napja külön: reggel hátraindult az árnyék az udvaron, s este előjött. Most is az volt az első, ahogy felkelt, meggyújtotta a lámpást. Kicsit kotyogott a kormos üveg a drótabroncsban, lehet, már régebb kotyog, nem vette eddig észre. Összébb nyomkodta a drótot, hogy ne kotyogjon az üveg. s halkan motyogta: „Ma sok lesz az intéznivalóm". Ritkán fordult elő, hogy az állatok már felállva a hídláson, az üres jászlat kotorászva, láncaikat csörgetve várják. Inkább úgy volt mindig, hogy amikor belépett a lámpással, rányitva a friss levegőt a meleg, áporodott istállószagra, csak akkor rugaszkodtok fel dobogva, meg-megcsúszva patájukkal az elhált, friss ganéban, s aztán csak nézték hátrafordított fejjel minden mozdulatát, s ha szájuk közelébe lépett, meg-megnyalták a karját, az oldalát, nyálbő kérődzés meleg nyirkát hagyva a kendervásznon. Ellátta a teheneket, rendbe telte, kitakarította az istállót, megpucolta a tehenek farát, megmosta a tőgyüket, megfejte. „Fél életünk avval telik el, hogy a beletekben járunk, rendezünk, gondozunk. De nincs is jobb a tejeteknél." Kicsit félrefújta a habot, jót húzott a meleg tejből. „Semminek sincs ilyen jó meleg életíze. Nyomban vérré válik, így, azonmódulag iva, ahogy kijött az életmeleg testetekből. Meleg, fehér vér valósággal." A favágóig vitte csak a tejet. Csípős volt a márciusi hajnal, messzire illatozott a sajtárból a meleg tej párája, szinte a levegő is megenyhült. Védett helyre tette a sajtárt, nehogy az elugró favég feldöntse, a lámpást egy ágra akasztotta. Vágni kezdte a fát, a sütnivalót, szinte centivel meg lehetett volna mérni, olyan egyformán — magától tudta már a keze a kemence méretét. Mire odavirradt, hogy el lehetett fújni a lámpást, már jókora halomba gyűlt a felvágott fa, két sütésre is elegendő volt. Akkorra felkelt Árva Borbála is. Kijött, szidós hangulatban volt: — Minek kell olyan nyughatatlannak lenni, Mihály? Ráért volna, csak egy hét múlva sütök. —• Nem bánt ez senkit, ha fel van vágva. Ezt legalább nem kell felvágni, arai már fel van. Nekiállitotta a fejszét a farakásnak, az élét befelé fordította, nehogy valaki arra jártában belebotoljék. Tavaly nyáron itt nyaralt velük a két unoka, véletlenül nem így tette a fejszét, az egyik megvérezte a lábát. Azóta kivált ügyel, hogy jól tegye. Mikor vitték el az unokákat, kiálltak a ka puba, úgy nézték, míg elhaladtak. Még a kanyarból is integettek vissza az unokák. „Hiszed-e, Borbála, nem jó szívvel mennek el az unokáink. Megszerették itt velünk." Borbála úgy látta, hogy a távozás megkönnyebbült örömével integettek, unták itt velük. De nem mondott semmit. Reggeli után a szekeret, ekét, taligát szerelte össze, befogta a teheneket. — Ha meg találnék késni, ne nyugtalankodj. El akarom ma végezni, s még valami fuszulyka-karót is vágnék, legyen meg az is Azzal sincs több baj, ha megvan. — Egy kicsit már alább kéne hagyja, Mihály. Hagyja azt a fuszulyka-karót, hol kell az még. Elég a szántás, az sem egy napra való. Kezd már eltelni az idő magától is. — Eljő majd az is, hogy alabb kell hagyjam. Ha nem akarom is. Addig még eltaszigáljuk. Ment a tehenek előtt ki a kapun. Tudta, hogy vissza .kéne nézzen, de nem nézett volna vissza, ha Árva Borbála utána nem szól: — Ki van csúszva az inge hátul, Mihály, dugja vissza. Visszanézett Árva Borbálára, intette, hogy jól van, visszadugja. Szeretett úgy járni, kivált erős fiatalember korában, hogy* az összehajtott ing csücske kicsüngjön hátul a harisnya korcából, mint egy zsebkendő. Az apjától látta így, s még akitől látta, mind olyan volt, akik meg tudták fogni a dolog egyik végét, s minden napjukat rendben hagyták maguk mögött. Árva Borbála néha korholta, ő néha visszadugta, máskor nem. Most visszanézett, intette, hogy jól van, s mentében a tehenek előtt visszadugta. Nem nagyon szeretett szekerezni, legtöbbször a tehenek előtt ment. Néha lelemaradoztak tőle a tehenek, máskor megböködték az orrukkal, hogy jobban is léphet. — No, szántani-e, Mihály? jókor keltél. — Hát az ember meg-megtoldja, ha rövid. — A miénk lassacskán egészen megrövidül. — Hát addig még eltaszigáljuk Valamikor, erős fiatalember korában, csinált volt egy hosszú, kecskelábú asztalt. Majdnem mindig oda volt az asztal, az egész alszeg használta, hozták-vitték lakodalomba, keresztelőbe, halotti torba; szükség esetén, szorulva, harminc személyt is le lehetett ültetni melléje. Utoljára — vagy két hete — a komaasszony halotti torából hozta vissza a komája. — Hova tesszük, koma? vissza a csűr polcára? — Messze ne tegyük, Mózes koma. Most már, úgy lehet, nem kell más vigye, nekem is szükségem lesz rá. Eleget használta más, mióta megcsináltam. Ment, le-lemaradoztak a tehenek, türelmetlenül szólt rájuk, ha észrevette, hogy nem szuszognak a hátába: — Hl, hamarább, nem a vágóhídra megyünk! „Jámbor egy kicsit sajnálja a lábát, igen kerülgeti a köveket. Be kéne nézzünk a kovácshoz, nehogy lesántuljon. Telik az idö véle, de muszáj megcsinálni ezt is." Nyugtalanabb lelt, hogy veszlegetni kell erre az időt, ami így közbejött, de belért a kovácshoz. — Meg kéne nézd a Jámbor jobb hátulsó lábát hamarjában . . . egy kicsi szorgos szántásom volna, s mintha sajnálná egy kicsit a lábát. Hamar ment, csak egy szeget kellett kicserélni, beletaposódott. érte a hegye az elevent. Elégedetten nézdegélt vissza a tehénre, ahogy mentek ki a tag felé: — No, jól van. . . látom, nem sért a topánka. Végignézett a tagon, mielőtt az ekét beleakasztotta a földbe. A tehenek farát nézte, de felfelé mondta: — No. Isten segíts még a mai napon, hogy haladjunk! Olyan volt ez a kérés, mint az öregember szava, aki felvenné egyedül is a búzászsákot a hátára, de ha ott áll egy fiatal, akkor már joggal elvárhat egy annyi segítséget: légy olyan jó, emelintsd meg a végét. Elégedettség volt a szemében, hogy ilyen jó idejében indulhatnak: épp bukkant fel a nap, egyszerre hasítoft az eke a fénybe és a földbe. És olyan is volt az egész szántás, mint az első hasítás: gyűlt' a föld fekete hulláma, s szinte tükrösen csillogott rajta a napfény. Olykor megrángatta az eke karját: kőben csikordult, szikrát vetett, füstpamacsot pukkantott az ekevas. Sohasem értette, hogy van ez: annyi esztendeje szántja ezt a földet, s mióta szántja, mindig összeszedte s hazahordta a kiszántott követ, az egész udvar ilyen szántásból hazahordott terméskővel van kirakva, s mégis mindig van kő, egyik szántástól a másikig, ugyanazokon az ekenyomokon, ugyanabból a ki tudja hányszor forgatott földből mindig kikerül egy-két teknőnyi kő. „Ú«y kell legyen, hogy a kő is terem, mint a hernyó — próbálta megfejteni. Hernyó is van minden szántáskor, felszedegetik a varjak, mint mi a követ. Az hát, így kell legyen, azért is mondjuk termés-kőnek. Éppen követ ne teremne a föld, amiben minden áldott esztendőben benne a vetés s az aratás, a születés s a halál?" örült, hogy rájött erre, bár közben restellte magát, hogy ma annyit motyog. „Nem kellene annyit mondjak" — korholta magát. de azért jó érzés volt tudni, hogy a kö terem is, nemcsak porlad. Eszébe jutott a sógora, akit ő temetett el a háborúban, nem messze innen, a hegyek között. Hadi fakeresztet faragott neki, tintaceruzával a nevét is ráírta. Tavalyelőtt arra volt útja-dolga, megnézte, inegvan-e még a sír. Megvolt, meg is volt kapálva, de a régi kereszt helyett új kereszt virított — ki tudja, hányadik —, nem volt név rajta, név helyett ez volt — ugyanolyan ákombákomul — odaírva, hogy „Ismeretlen Hős katona", és lábnál volt a kereszt, nem fejnél, iie megvolt minden. „S még meg is volt kapálva — motyogta. — Az már mindegy, hogy fejnél vane a kereszt, vagy lábnál, de megvolt minden, s meg is volt kapálva, ahogy kell." Akkor érzett utoljára olyan megnyugvást, mint most, ahogy rájött a terméskőre. „Tud az ember bánni a földdel, akármilyen kicsi legény, amikor odakerül." Máskor csákányt is hozott magával, hogy amit az eke nem vet ki, csak megkarcol, azt is kipiszKanovits György: KÉK, SÁRGA, FEKETE, FEHÉR PIROS A sarkon túl utcai lámpa " csiszolta ezüstösre az aszfaltú., ugyanez a fény ült az utca másik oldalán húzódó bokrok ágain, a bokorsáv végénél kezdődő járdát is messzire bevilágította. A járdát szegélyező vaskorlát felső és középső karján vízcseppek sorakoztak, lepotyogtak. helyükre máris gyűltek a következők, a kémények és tetők között lámpák bukdácsoltak. fényük itt-ott szabadon csorgott le a falakon, máshol mértani alakzatokba verődött. vagy teljesen elveszett az uiivarok mélyén ... n Az állomás felöl jöttek, a fiú utazótáskát cipelt, nagyokat lépett. mellette aprózott a lány, szaporán, járása minden harmadik lépésében egyezett a fiúénál. hóna alatt lapos csomagot szorongatott, jobb kezét csípő magasságban hátranyújtotta. Vastag selyemzsinór remegett a kinyújtott kézben, a zsinór másik ^végén. a járdán, színes játékkacsa gurult, kirakatokból ismert, f aalkatr eszekből összeállított, tarka kacsa, piros kerekeken. kék alváz, teste sárga. feje farka fekete, csőre f e hér . . Megálltak. A lány még egyet rántott a zsinegen, úgy, hogy a kacsa pontosan a lába elé guruljon. A fiú műanyag lepe döt szedett elő. leterítette, rá helyezte a táskát, a táska fülei közé beszorította a lány csomagiát. felemelkedett, mosolygott. bal kezét szó nélkül a zsiór lA'án nyújtotta, a lány is mosolygott, átadta, félreállt. A fiú egészen a bokorsáv végéig vonult, hangosan hümmögött, torkát közsörúlte és hápogni kezdett, visszafelé jövet már totyogbtt. utánozni próbálta a kacsa iárását is. Nevetett a lány. Nem hangosan, a nyelvén forgatta a hangokat, éleseket sikkantott és a fiú ismét eltotyogott a bokrok végéig. Fordulás után majdnem tökéletesen, valódi kacsa módjára hápogott. megváltozott a lány nevetése. elnyújtva hümmögött. elismerve a javuló teljesítményt és amikor a fiú visszaért, emelte a kezét, kérte a zsineget. .. Ellenkező irányba indult, eltipegett néhány méternyire, óvatosan megfordította a kacsát, ugyanúgy kacarászott, mint az előbb, de nem hápogott, mint a fiú, a mozgása is egészen más volt, tiem rogyott meg anynyira. rugalmasan lépegetett, lábát mintha ütemre emelgette volna, először a sarok, aztán a talp, sarok, talp, sarok, talp, halkan topogva dobbantva, kétszer, oda-vissza. A fiú lelépett a járdáról, az úton állva kérte a kacsát, megemelte, leugrasztotta, a játék félrebillent, de idejében megrántotta. körülnézett, egy nagyobb pocsolyát megkerülve, lassan áthúzta az utca másik oldalára. A lány ittmaradt, abbahagyta a kacarászást, must egy ismert slágert dúdolgatott, közben sziszegett, cincogott, szürcsölve szívta a levegőt, fütyült, sistergett, prüszkölt, lágyan búgott, trillázott, recsegő basszus hangon böfögött, de ellenőrizte, végig megtartotta a dallamot, tisztán, érthetően ... Egy villanyoszlopnál állt meg a fiú, a másik oldalon, rövidre fogta a zsinórt, nekitámaszkodott az oszlopnak, hátát a sima betonoszlopon csúsztatva, három kört irt le a kacsával, aztán ellépett, kieresztette a zsineget és ismét elindult az oszlop körül. Nem figyelt hátra. A zsineg hosszú volt, rácsavarodott az oszlopra, egyre feszült a húzásban, lent, az oszlop tö vében megszorult, orra bukott á kiskacsa. A fiú néhányat csavart visszafelé, felemelte a játékot, közelebb a fényhez, örült, mert látta, hogy nem történt baja ... A közelgő teherkocsi dübörgése hirtelen csapott az utcába, hullámzott a zaj, mintha ott gyűlt volna össze a torkolatánál, az állomás és a park között, ahol az országút betonját macskakövek váltották