Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-06 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

EGRI VIKTOR: ANYÁM KÖNNYŰ ALMOT ÍGÉR Sütő András naplójegyzetei A

kót világháború közti húsz esztendő romániai magyar irodalom fontos eseményeiről iniiidenkor pontos és kimerítő értesüléseink voltak. Tudomásunk volt a Szépmíves Céhről, mely az Erdélyi Helikon Irodalmi Társasággal szorosan együttműködve 1928—1944 között másfélszáz kötetet adott ki. Ismertük a Helikon íróinak legjobb műveit mint a korán elhunyt Kuncz Aladár megrendítő Fekete kolostorát, Tamási Áron Ábel trilógiáját, olvashattuk Molter Károly Tibold Mártonját, Tabéri Géza Szarvasbikáját, Karácsony Benő Napos oldalát, Kős Károly Varjú nemzetségét és Budai Nagy Antal című elbeszélését, melyből nagysikerű történelmi tragédiáját Irta. De eljutottak hozzánk Bánffy Miklós, Berde Mária, Kacsó Sándor, Nyírő József, Sípos Domokos és Szántó György regényei is és ismertük Aprily Lajos, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő és Tompa László költészetét — a névsor korántsem teljes — és Franyó Zoltán sokoldalú iordítói munkásságát. Megismerhett

ük ugy

anígy a romániai magyar irodalom alakulását és a szocialista k

ultúra kibontakozását befolyásoló Korunk című folyóiratuk szerepét, két főszerkesztőjének, Dienes Lászlónak és Gaál Gábornak elévülhetetlen érdemeit. Tudomásunk volt róla, hogy a Korunkban otthonla találtak a munkásosztály oldalán síkra szálló írók, költők és publicisták, köztük Nagy István, Szilágyi András, Asztalos István, Salamon Ernő, Méliusz József és a tőlünk elszármazott Balogh Edgár. Amilyen szélesek és kimerítőek a romániai magyar irodalom demokratikus és forradalmi hagyományaira vonatkozó ismereteink, olyan kevéssé Ismert előttünk a fordulatot követő gyökeres átalakulásnak, a felszabadulásnak a mai romániai magyar irodalomra tett hatása. Irodalmi lapjaikat csak a szerkesztőségek asztalain láthatjuk, s a könyvekből csak azokat olvashatjuk, amelyeket a véletlen juttat kezünkbe. Érzékenyen érint bennünket mindez, mert a szocialista humánum számos művéről van sző, amelyek a forradalmi eszmeiség és pártosság jegyében fogantak, a román néppel együtt élő nemzetiségek egységét és testvériségét hirdetik, s ezért megérdemelnék, hogy okulásul olvashassuk őket. Romániába elvetődő kultúrmunkásaink hoznak olykor erről az irodalomról híradást, de kevés az útbaigazító beszámoló, lényegesen többet kellene tudnunk Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Hajdú Zoltán, Szilágyi Domokos, Márki Zoltán, Majtényi Erik, Székely János, Szász Imre költészetéről; a könyvespolcokon a szocialista próza legnagyobbjának, Nagy Istvánnak új müveit. Asztalos Sándor és Kovács György új, a felszabadulás után írott •köteteit is látnunk kellene —, hogy csak a legnevesebbeket említsem. Minderre volna már lehetőség, hiszen újabban könyvek egy része — bizonyára a java — a Magyar Népköztársasággal kötött közös könyvkiadási megállapodás keretében kerülnek kiadásra, és hasonló megegyezés folytán nálunk is megjelenhetnének. C ütő Andrásnak eddig mindössze egyetlen ** művét, a Félrejáró Salamont, a „háromnegyedeszű" ember történetét olvashattam, amelyben félreérthetetlenül megmutatkozik, hogy Mikszáth és Móricz voltak a tanítómesterei — ahogy maga is vallja —, de Tamási Áron, Illyés Gyula és Veres Péter is nagy hatással voltak írásművészetére, szerencsésen oly formában, hogy stílusa és mondandója megőrizte egyéni Jellegét, azt a sajátos ízt, amelyet erdélyinek nevezünk. Tisztára a véletlennek köszönhetem, hogy legújabb munkája a közös könyvkiadási egyezmény keretében tavaly Budapesten is mejelent Anyám könnyű álmot ígér című könyve, az utolsó évek egyik legmélyebb olvasói élményével gazdagított. Nemrég lapunk hasábjain Nikosz Kazantzakisz önéletrajzi regénynek nevezhető vallomásait ismertettem (jelentés Grecónak), s azzal kezdtem és azzal is fejeztem be írásomat, hogy varázslatos, elbűvölő a görög regényíró könyve. Most ugyanúgy varázsosnak mondom Sütő András szerényen naplójegyzeteknek jelzett kötetét. Nem vonok semmiféle értékelő párhuzamot a két könyv között, csupán a bennem kiváltott rokoni hatásra szeretnék utalni. A világirodalmi rangú görög írástudó, évei alkonyán, egész élete konfesszióját foglalta terjedelemben is nagyarányú könyvébe, a pusztakamarás! születésű, negyvenhárom esztendős Sütő András lényegesen kisebb kötetébe mindössze néhány hónap eseményeit jegyzi fel — beléjük sűrítve a családjára, falujára vonatkozó múltat és a ma történéseit. A Kemény bárók egykori jobbágyfalujában új élet indul, ám ez az élet, a háborúból a békébe, a félfeudális világból a jellegzetesen romániai szocializmusba való átmenet korántsem játszódik le zökkenők, szivszorongatóan szomorú események, súlyos konfliktusok nélkül, amelyekben sok a hasonlatosság a mi falvaink nehéz küzdelmei, eszmélkedése között, a közösségi életforma vállalása útján. Ez a hasonlatosság — a kötet varázsossága, nyelvi kiválósága mellett — mélyebb eszmei értéket ad Sütő vallomásainak. em nehéz eldönteni, hogy a felidézett hol tragákusan szomorkás, hol tragikomikusán groteszk emlékek élővé tételében elsősorban Sütő András nyelvezetét illeti meg a legnagyobb érdem. SUTOANDRAS KÖNNY! Sőni Pál A romániai magyar irodalom története című 1969-ben megjelent monográfiájában kiemeli, hogy Sütő stílusa olyan könnyen és észrevétlenül vált színt a tragikustól a bohóig, a groteszktől a fennköltig, az irómkustól a líráig, hogy írásművészete szerves egységbe olvasztja a heterogén elemeket". De Sőninek van még egy találó megállapítása, amelyet fel kell Itt jegyeznem: „Hogy mennyire a felölelt életanyaghoz tapad ez a stílus, az kitűnik abból ís, hogy a társadalmi valóság továbbfejlődésével napirendre került Sütőnél is az új írói eljárások és megoldások keresése. Maga az író veti fel a kérdést a provincializmus és az »anekdóta aranyoizében* való elmerülés veszélye ellen hadakozó irodalmi publicisztikájában." Az elbűvölően tündéri szavakat, ízes szófűzéseket ós eredeti szólás-mondásokat kezdetben Arany Toldijából tanulja Sütő, de közeli és távoli rokonoknál is új szavakat „eprészik". „Degenyes, fazekas vándorszékelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss felzőt, igét, ikerszót dugdostam a nyelvem alá, s rohantam színvdobogva, mintha kancsót loptam volna: iafia, iafia! Anyám nevetett: pap lesz belőlem." „Ojra meg újra visszatértem Toldihoz — vallja. — Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat, és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséival összemértem, azzal kötött le tízed szer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított. A lehetetlen sajgó kísértéseit éreztem: fölszippantani szavanként az egészet, utolsó jelzőjét is eltárolni az üres kamrában." Nincs semmi öncélúság az „eprészett" szavakban, úgy simulnak az emlékhez, mint a jól szabott köntös a deli termethez. A szavak, szólások javát nem csupán Balassitól, Csokonaitól, Aranytól, Károli Gáspártól, hanem szülőfaluja néhány száz főnyi közösségének élő beszédéből, és a „kultusz" idején írott önéletrajzok, kérvények, könyörgések halmából szemelgeti, úgy lapozgat bennük, miht egy újfajta zsoltáros könyvben. „Nagypénteki hangulatban íródtak, keresztre feszített hétköznapokon. Sűrű és apró betűk, központozás nélküli, szordinos mondatok; a kétségbeesésnek sehol seminő egyensúlyvesztése vagy kiáltásba fúló kisiklása. Az a fajta próza, melynek drámai erejét nem jelzők, hanem tények hordozzák." Az anyjáról, aki könnyű álmot ígérve arra buzdítja a látogatóba hazatérőt, hogy írjon könyvet róluk, a fiúi szeretet megindító hangján emlékezik meg. Ormótlan bakancsára pillantva az a gondolata támad, hogy a lábára csizma Illenék; miértéket is vesz, a tiszta papirosra körülrajzolja a lábformáját, susztermódra „billegeti" magát előtte, és tárgyszerűen megbeszélik, hogy tőben a szóra ne legyen szűk, „a sarka ne legyen magos, ha nyiszorog nem baj, jól áll a csizmának, amikor egy kicsit beszédes a természete". Gyermekkorunk ismerős emlékeit buktatja ki ez a suszterkodás: a Járkálással csapott zajokat, a meztelen talpak puha lappogását, az ujjak közt bugyborékoló sárié neszezését és a tavasztól őszig naponta százszor felhangzó anyai parancsot: mosd meg a lábad! Ám amikor Marosvásárhelyről megjő az új csizma, a szép sarkú, ropogós remeklés, kiderül, hogy az anyja hiába huzakodik neki a próbának, a szára szűk, nyakbői is szorít, olyan nagyon vlszeres, bogos, törődött a lába. A gépeket javítgató, ezermester apját egy nap kulákllstára teszik, mert kétszobás kis háza, egy hektár és hatvan ár földje mellett van egy hajtómotor nélküli, használhatatlan cséplőszekrénye. Hiába kérvényezi, hogy a masinát, amit tizenöt év alatt „tajkolt" mindenféle ócska Ságból, vegyék állami tulajdonba, kiteszik a házából és tiszta csoda, hogy feleségével átéli a vesszőfutás korszakát, a rajonból jött rendelkezések tucatjait, melyek gyümölcsösöket pusztítanak el, mert a szövetkezeti parasztnak nem lehet a megengedettnél nagyobb kertje, ebek harmincadjára jut a falu virágzó j uh tenyészete, mert a rajbeli nagyokosok úgy találják, hogy disznókat kell hizlalni. A hibákért senkit sem lehet felelősségre vonni, a kultusz korszakában különben sem akadt lélek, aki ujjat mert volna húzni a kontárkodó felettesekkel, s mikor véget ér a vesszőfutás, névtelen embereknek tulajdonítják az okozott bajokat. Egy megindítóan költői hangú fejezetben — Világítunk a címe — a falu kis temetőjébe látogat el. A falu kárpitosa az apjára emlékezik, aiki ezt mondja neki: „Jertek majd kí a síromhoz világítani, nem azért, hogy engem lássatok, vagy én lássak valamit, mivel a föld betömi a szemem, hanem hogy a saját arcotokra hulljon a gyertya világa". A naturalista parasztirodalom és a nyomor romantika ellenképei nyugosznak a hantok alatt, akikről „illik tudni, hogy a szegénységüknél csak az emberségük volt nagyobb". A Félszárnyú asszonyok négy „suttogásában" a lányanyák sorsát panaszolja el, akik „karjukon a váratlan-hívatlan gyerekkel, oldalukon egy hült férfi emlékével állnak a pap elé mindenkor, hogy az néhány csöpp vízzel — kortyintásnyi égi vigasszal — hitelesítse a szerelem súlymértékeit". Sorra vehetnem így az egyes fejezeteket, amelyek összefonódva, egymásba ölelkezve valami szétszakíthatatlan egésznek érzését keltik, a falun túl a tágabb világról, az egész népközösség életéről adnak híradást — egy közösségről, amely nemzeti elfogultság nélkül verekszik egy magasabbrendű életformáért és madáchi eltökéltséggel néz szembe abba a jövőbe, ahol a magyar Jánosok és román Juonok békésen megférnek egymással. Könyve utolsó fejezetében a mezőről a faluba költöztetett nagyapja utolsó napjait írja le, aki nyolcvankét esztendőt élt, kihagyó emlékezetével a korsót összetörő unokáját látja benne, s szemében felváltva átok és megértés villan: „Ügy néz rám, mint saját elrontott művére. Ha tehetné, öszszecsapna, mint egy marék agyagot, újabb kísérlet végett". Az esztendő végével a könyv is befejezéséhez ér. Az Epilógus már csak a táviratról tudat, amely Sütőt a fővárosba szólítja. Könyvével az otthoniak gondjaiban akart osztozni, frja, de minden jel szerint csak a magáét sikerült velük megosztani. Szerény kijelentés ez, illő az egész vallomáshoz, ám az igazság az, hogy Sütőnek sikerült mélységekbe pillantva és magasságokba szállva megszámlálhatatlan sokakhoz szólania, akár Illyés Gyulának a Puszták népével. Veres Péternek a Számadással. A kritika a legjobb romániai könyvnek mondja Sütő András naplójegyzetelt és alighanem igaza van. Nem él benne semmiféle formabontó fogással és újítással, mégis korezerűen mal, s időtlenül megfellebbezhetetlen, mint minden konfesszió, amelyet az igazmondás költészete hat át.