Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-06 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

A. RUMJANCEV AKADÉMIKUS: A TUDOMÁNYOS-TECHNIKAI HALADÁS KÉRDÉSEI Napjainkban a termelés gazdasági hatékonyságának fokozását egyre nagyobb mértékben a tudományos-technikai forradalom menete határozza meg. A tudományos kutatások szélessége és mélysége a társadalom gazdasági potenciáljának mércéjévé válik. N. Szemjonov akadémikus hasonlata szerint: a tudomány a termelés szolgálőlányából a termelés anyjává lett. Világszerte szakadatlanul és gyors ütemben nő a tudományos dolgozók száma. John Bernal adatai szerint a XX. század elején az egész világon mindössze 15 000 ember foglalkozott az ismeretek fejlesztésének közvetlen tudományos kutatótevékenységével. Az ötvenes évek közepén a tudományos kutatásokkal aktívan foglalkozó személyek száma 400 000 volt. A hatvanas évek közepén a tudományos dolgozók összlétszáma megközelítette a 2 milliót. A tudományos kutatásokra fordított kiadások háromszor olyan gyorsan növekedtek, mint a tudományos dolgozók száma, s az említett időszakra 400-szorosra emelkedtek. E fejlődés következtében egyre növekvő szükség van e befektetések eredményességének mérésére. Nem véletlenül foglalkozott ezzel a problémával az UNESCO európai gazdasági bizottságának 1969-es programja. Rendkívül időszerű ez a kérdés országunk számára is. 1950-ben 162 500 tudományos-dolgozó tevékenykedett a Szovjetunióban, 1968-ban viszont számuk már elérte a 822 900-at. A tudományos kiadások összege ezen idő alatt 1 milliárd rubelről 9 milliárdra emelkedett. Különösen gyorsan növekedett a kutatóintézetek tudományos dolgozóinak száma. E tekintetben az ötvenes évek közepe volt a fordulópont. 1950 és 1955 között a tudományos dolgozók száma mintegy 40 százalékkal emelkedett, 1955-től kezdve viszont ötévenként gyakorlatilag megkétszereződik. Csupán a műszaki tudományok területén a tudományos dolgozók száma ma körülbelül egyenlő a Szovjetunió népgazdaságában az ötvenes évek elején foglalkoztatott öszszes diplomás mérnökök számával. Ezek a számok valóban grandiózusak. De éppen ezért felvetődik a kérdés, milyen eredménnyel jár" ez a növekedés a népgazdaság számára? Nem rendelkezünk olyan átfogó, egyetemes mód. szerrel, amely lehetővé tenné a tudományos beruházások hatásfokának mérését. De ez korántsem jelenti azt, hogy a tudományos munka eredményessége nem mérhető. Bármennyire paradoxnak tűnik, az összes tudományos beruházások általános hatékonyságát sokkal határozottabban fel lehet mérni, mint sok részkutatás hatékonyságát, hiszen erre a célra van egy összesítő ismérvünk — a társadalmi munka termelékenységének emelkedése. A tudomány és a termelés a tudományos-technikai forradalom szempontjából egységes rendszer, amelynek kiindulópontja a kutatás, közbenső terméke a tudományos publikáció, a kísérleti modell stb., és eredménye a termelésben való meghonosítás. Nemcsak a szovjet közgazdászok, hanem sok külföldi szakértő is azt a véleményt vallja, hogy a kutató- és kísérletező munkára fordított kiadások hatékonyságát a „tudomány—termelés" egységes rendszere tevékenységének eredményein kell lemérni, amelynek végterméke a termelési újítás, a tudományos munkákat pedig csak közbenső terméknek tekintik. A tudományos-technikai haladás gazdasági eredménye végső soron a társadalmi munka termelékenységének fokozódása. A tudományos beruházások hatékonyságának felmérése azt mutatja, hogy ezen a téren még nem teljes mértékben használtuk ki a lehetőségeket. A „tudomány—termelés"-rendszer végterméke mindeddig kevesebb, mint amennyit a társadalom joggal elvárhat. A társadalmi munka termelékenységének növekedési üteme még elmarad a tudományos dolgozók növekedésének és különösen a tudományos beruházások növekedésének üteme mögött. Ez az egybevetés persze sok tudós szemében igazságtalannak tűnik. A tudományos beruházások jelentős része — jegyzik meg — olyan ágakban irányul, amelyek nem adnak és nem adhatnak közvetlen termelési eredményt. Itt egyrészt a természettudományos alapkutatásokra, másrészt a humántudományok egész területére gondolnak. Ez lényeges megjegyzés, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy a mai tudományos-technikai haladás egyik törvényszerűsége; növekszik az alkalmazott tudomány részaránya, s különösen gyorsan növekedik a tervezési-szerkesztési munkálatokkal foglalkozó személyek száma. Jelenleg a tudományos dolgozók zöme mind a Szovjetunióban, mind a többi iparilag fejlett országban nem alapkutatásokkal, hanem alkalmazott kutatásokkal és tervezési-szerkesztési munkákkal foglalkozik. A Szovjetunió Központi Statisztikai Intézetének adatai szerint a műszaki területen, azaz alkalmazott tudományokban munkálkodó tudományos dolgozók száma országunkban az 1959-es 107 ezer főről 1968 végére 363 ezer főre, vagyis 3,4-szeresére növekedett. Ugyanakkor az egy ipari dolgozóra jutó óránkénti teljesítmény ebben az időszakban csak 1,7-szeresépe emelkedett. Emellett figyelembe kell venni, hogy a munka termelékenysége növekedésének jelentős része a munkaszervezés megjavításának, a technika és a technológia gyáron belüli tökéletesítésének köszönhető, amelyet az üzemi műszaki szolgálat és az ésszerűsítők tevékenysége révén 'értek el. Ezért túlzás nélkül feltételezhető, hogy a műszaki tudományokra fordított összegek növekedési üteme 1959 és 1968 között 3—4-szeresen meghaladta az ipari termelésnek a tudományos vívmányok bevezetése eredményeképpen elért növekedési ütemet. Véleményünk szerint tezt az arányt a tudományos beruházások növekedésének és a munka termelékenysége növekedésének üteme között nem lehet normálisnak és törvényszerűnek tekinteni. A tapasztalatok szerint egy tudományos gondolat műszaki kivitelezése és a termelésbe való meghonosodása között 5 év telik el. 1953 és 1958 között a műszaki-tudományos dolgozók száma a Szovjetunióban mintegy 75 százalékkal növekedett, az ipari munka termelékenysége a következő ötéves időszakban pedig 47 százalékkal nőtt. 1958 és 1963 között a műszaki-tudományos dolgozók száma 166 százalékkal, az ipari munka termelékenysége pedig a következő ötéves időszakban pedig csupán 28 százalékkal növekedett. Kétségtelen, hogy a ma alkalmazott statisztikai mutatók nem tökéletesen fejezik ki a munka termelékenységét, és javításra szorulnak. De minden hibájuk és viszonylagosságuk ellenére eléggé világosan tükrözik a végbemenő folyamatok tendenciáját, irányát. Magától értetődik, hogy a „tudomány—termelés"-rendszer hatékonyságát mindenekelőtt az határozza meg, milyen sikeresen oldják meg a tudományos kutatóintézetek a kitűzött feladatokat. Az adatok szerint e téren még vannak tartalékok a tudományos beruházások hatékonyságának fokozására. Éveken át nem teljesítették a tudományos kutatási és kísérleti munkák tervét: 1966-ban 12 százalék, 1967-ben 9 százalék, 1968-ban J.1 százalék volt a lemaradás. Természetesen, a tudományos alkotómunkában is van bizonyos kockázat, és naiv dolog lenne azt hinni, hogy minden kutatás feltétlenül optimális hatással jár, mégpedig pontosan az előre megszabott időben. De az e munkákat irányítók tudományos képzettsége, hozzáértése, állampolgári érettsége éppen abban nyilvánul meg, hogy tudják helyesen beosztani az erőket, józanul felmérni a lehetőségeket, idejében lemondani a kilátástalan módszerekről és konstrukciókról, s új kutatásokba kezdjenék. Közismert, hogy a tudományos-technikai haladás rendszerében a leggyengébb láncszem jelenleg a tudományos eredmények gyakorlati hasznosítása. A termelésbe való bevezetés problémáját rendszerint csak önmagában vizsgálják, a tudományos-technikai átalakulások egész rendszerének elemzése nélkül, anélkül, hogy számításba vennék a termelésbe való bevezetés folyamatának bonyolult összefüggését az egész társadalom tudományos-technikai haladásának megelőző és ezután következő láncszemeivel és fázisaival. Gyakran kiderül, hogy az, ami látszólag csak a termelésbe való bevezetés zökkenője, valójában a tudományos kutatómunka fogyatékosságaiból fakad. Arról van szó, hogy a tudományos kutatóintézetek a legutóbbi időkig anyagilag nem voltak felelősek javaslataikért, konstrukcióikért. Ezért igen fontos az önálló elszámolás rendszerének meghonosítása a kutató- és tervezőintézetek munkájában. De nemcsak technikai hibák gátolják a műszaki haladást. Az új technika bevezetése sok kiadással jár. Egyes közgazdászok szerint az űj gépek ármegállapításának fogyatékosságai gátolják meghonosításukat. Ezek a fogyatékosságok valóban fennállnak. De nemcsak erről van szó. Az ár legalsó határa az önköltség. Az árképzés semmiféle tökéletesítése nem javíthatja meg a helyzetet, ha az új gépek alkotói olyan szerkesztési és technológiai megoldásokat javasolnak, amelyek következtében az új gépek bevezetése növeli a termékek önköltségét, s ha ezt nem ellensúlyozza a termelékenység növekedése, a kevésbé gyakori és kevésbé költséges javítás stb. Az új gépek gazdasági hatásfokára vonatkozó számításokat rendszerint akkor végzik el, amikor ezeket a gépeket már elkészítették; tehát a számítások rendszerint a már eszközölt kiadások igazolására szolgálnak. Ezenkívül e számítások realitása igen kétséges. Az új gépek és műszerek technikai paramétereit nem a felhasználás során ténylegesen lehetséges, hanem az' elméletileg maximálisan elérhető nagyságok alapján állapítják meg. A gazdasági megalapozásnak a kutató-szerkesztő munka befejező szakasza heyett a kiindulópontnak kell lennie. A gyakorlat továbbá azt mutatja, hogy az üzemeknek javasolt termelési újítások, még ha elvben gazdaságilag előnyösek is, nem mindig felelnek meg a termelés legégetőbb szükségleteinek, így például egész sor gépgyártási ágazatban — különösen a mezőgazdasági gépgyártásban — uralkodó tendencia volt a gépek kapacitásának növelése. Pedig a fogyasztó gyakran nem annyira nagyobb kapacitású, mint inkább megbízhatóbb, mozgékonyabb, könnyebben javítható gépet vár. A fogyasztói kereslet tanulmányozása is elősegíthetné az új technika meghonosítását. Azonkívül szükség van arra. hogy a majdani fogyasztókat tájékoztassák a tudományos kutatóintézetek és tervezőintézetek terveiről. Ma a vállalatok olyan intézkedéseket foglalnak távlati terveikbe, amelyek már kidolgozott technikán alapulnak. Ezen a technikán alapulnak az új üzemek tervei is. De az építkezés befejezésekor vagy a műszaki fejlesztési tervek realizálásakor ez a technika gyakran már erkölcsileg elavlilt. Természetesen olyan újítások tervbe foglalása és megrendelése, amelyek még nem is készültek el, bizonyos kockázatot jelent a vállalatok számára. Ezt a kockázatot azonban a minimumra lehet csökkenteni, ha önálló elszámoláson alapuló szerződéses kapcsolatok létesülnek az új technika fogyasztói és készítői között. Ha a tudományos kutató- és tervezőintézetek önálló elszámolássá] dolgozó cégekké válnak, amelyek anyagilag felelősek a megrendelőknek kötelezettségeik elmulasztásáért, akkor gondosabban fogják mérlegelni lehetőségeiket, józanabbul látnak hozzá a tervek kialakításához. Figyelembe kell venni a technikai újítások társadalmi következményeit is. A gyökeres változások bonyolult és ellentmondásos jelenségeket idéznek elő; számos olyan probléma is adódik, amelyeket az egyes vállalat önmagában nem képes megoldani. Áz új technika bevezetése következtében sok szakma elavul, s a dolgozók átképzésére van szükség. Nem mindig van mód arra, hogy ezeket a munkásokat átképzésük után ugyanazon üzem foglalkoztassa, s a műszaki színvonal emelkedése sokszor a munkások iránti kereslet viszonylagos, esetleg abszolút csökkenéséhez vezet. Ilyen körülmények között a vállalat nem érdekelt azon dolgozók átképzésében, akikre nincs is szüksége. Ezért a munkaerő átképzésének, más vállalatokhoz, más helyre való irányításának költségeit az egész társadalomnak kell vállalnia s az átképzés szükségességét időben fel kell ismerni, hogy a munkaerő-tartalékoknak ez az újraelosztása a munkások számára a lehető legkevésbé legyen fájdalmas. Ezért véleményem szerint létre kellene hozni egy állami központot a munkaerő ésszerű felhasználására. Azok az összegek, amelyeket e központ számára a vállalatok befizetnének, a termelékenység növekedése következtében munkabéralapjukban elért megtakarításból bőven fedeznék nemcsak az átképzés költségeit, hanem két-három hónapra folyósítani lehetne belőle az átirányított munkásoknak előző átlagbérüket. A gazdasági tervezés mellett a szociális tervezésnek a szükséglete a napirendre került, hiszen az ilyen tervezés lehetővé teszi a tudományostechnikai haladás bizonyos szociális kiadásainak elkerülését és, ha szabad így mondani, szociális nyereség elérését, azáltal, hogy elhárítja a sorompókat e haladás kibontakozásának útjából. Az új tudományos vívmányok mielőbbi hasznosításának fő feltétele az, hogy maguk a gyárak, építkezések, mezőgazdasági és közlekedési vállalatok fokozottabban érdekelve legyenek gazdaságilag az új technika bevezetésében. A jelenlegi rendszerben az ösztönzési alapok képzésének ismérve a jövedelmezőség és a realizálás, illetve a nyereség növekedése. Ez a gyakorlat nem hat kedvezően az új technika bevezetésére, sem az igen jövedelmező, sem a kevésbé jövedelmező vállalatoknál. A jól jövedelmező vállalatok kimagasló eredményei nem magas műszaki színvonaluknak tulajdoníthatók, hanem a már régóta és zökkenőmentesen kibocsátott termékek túl magas árainak. Ha a vállalat a régi technikával 21 százalék nyereséget ér el, számára már nincs értelme új technika bevezetésének, hiszen ezzel mutatói rosszabbodnak, kevesebb jut a kollektíva anyagi ösztönzésére. A kevéssé jövedelmező vállalatok viszont szívesebben vásárolnak erkölcsileg elavult gépeket, mert olcsóbbak a korszerűeknél. A gépgyártási ágak többségének túl magas jövedelmezősége nemcsak magának a gépgyártásnak műszaki korszerűsítését akadályozza meg, hanem azt is, hogy új gépeket gyártson a többi gazdasági ág számára. Ha a megszokott termék 20 százalékot meghaladó jövedelmezőséget biztosít, akkor az új termékre való áttérés csak 25—30 százalékos jövedelmezőséget biztosító ár mellett előnyös. De az ilyen árszínvonal gyakran előnytelenné teszi a terméket a fogyasztó számára. Hogy a tudományos-technikai haladásnak ezt az akadályát leküzdjük, a további árrendezés mellett a vállalatok anyagi ösztönzését nem a ténylegesen elért jövedelmezőség emelkedésétől, hanem az elszámolási nyereség tömegétől kell függővé tenni. A műszaki haladás meggyorsítása érclekében át kell térni a tartós ösztönzési normákra, amelyek stabilak lennének, mint ahogy stabilaknak kell lenniük a vállalatok tervfeladatainak — mind a pénzügyileg nehéz, mind az igen nyereséges időszakokban. Természetesen sző sincs arról, hogy elvileg elvessük a visszatérítési kötelezettség nélküli újraelosztást. Ez valóban szükséges például tudományos alapmunkálatok fejlesztésénél, geológiai feltárásoknál, az ország régebben elmaradott vidékeinek segítésére, elvileg új technika fontos fajtáinak finanszírozására. De a technikai haladás ügye szenved kárt, ha túl sok kedvezményt alkalmazunk és a kivétel szabállyá válik. A gazdasági ösztönzés egész rendszerének nem egyszerűen új technika, hanem a legmagasabb világszínvonalon álló technika bevezetésére kell irányulnia. Ehhez széles körű tájékoztatást kell kapniuk mind az új technika alkotóinak, mind fogyasztóinak a világszínvonalon elért eredményekről, a tudományos-technikai és kísérleti-tervezési munka fejlődésének prognózisairól hazánkban és külföldön. Engels rámutatott arra, hogy a tudomány az előző nemzedékek által reá hagyományozott ismeretek tömegével arányosan halad előre, tehát mértani haladványban növekszik. A tudományos-technikai forradalom kezdeti szakaszaiban a tudomány e növekedése jelentős mértékben extenzív jellegű; az ismeretek gyarapodását általában a tudományos dolgozók számának és a tudományra fordított anyagi erőforrások összegének megfelelő növelésével érik el. A világ vezető országaiban a tudósok száma az utóbbi fél évszázadban átlag 10 évenként megkétszereződött. Ma azonban a tudomány extenzív fejlődését mindinkább intenzív fejlődés váltja fel. Ez a tendencia már megmutatkozik például az Egyesült Államokban, ahol 1965 óta a tudományos beruházások növekedésének üteme szemlátomást lassul, s a meglevő beruházások gazdasági teljesítményének fokozására törekednek. Ami országunkat illeti, a tudományos beruházások abszolút mértékét és növekedésüket tekintve még elmaradunk az Egyesült Államok mögött, s ma nálunk még nem időszerű a tudományos kutatásokra fordított öszszegek növekedési ütemének csökkentése. De helytelen lenne csupán az extenzív fejlődéstől várni a tudományos teljesítmények növekedését. Az extenzív növekedés még ki nem merített lehetőségei korántsem zárják ki a tudományos munka intenzívabbá tételének feladatait. Megjelent A Voproszi Ekonomiki clinií szovjet társadalmi folyóiratban.)