Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-27 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

P f E R R E CAMES PÄRÍZSI LEVELE A londoni diplomacia egyik elsőszámú problémája — immár hosszú évek óta — kétségkívül a közös piaci tagsággal kapcsolatos. Nos, a belpolitikai erőviszonyok hullámzása következtében végül is a tory-kormányra hárul a végrehajtó szerepe, bár a „boldogító igerí'-t meg Wilson kabinetje mondta ki. Vitathatatlan, hogy Heath kellő eréllyel és aktivitással látott hozzá a belépés módozatainak kialakításához. Viszont annak ellenére, hogy a tanácskozások ilöntő szakaszukhoz érkeztek, hátra van még a „fekete leves", hiszen a társulás előnyeit aránylag hosszú időre beárnyékolják az átmeneti jellegű hátrányok. Mind a mai napig felvetődik termeszetesen a kérdés, vajon London hosszú éveken át miért idegenkedett a nyugat-európai gazdasági integráció ilyen mérvű megvalósításától, miért nem ragadta meg az alkalmat mindjárt a kezdet-kezdetén? Tény, hogy a „hatok" megalakulása idején csalódást, sőt pesszimizmust váltott ki a szigetország tartózkodása. Persze, ekkor még „más szelek fújtak", a Downing Streetben hallani sem akartak a brit impérium bukásáról, a hamis világbirodalmi illúziók elködösítették a társulás távoli perspektíváiba vesző előnyöket. Annál keserűbb volt az ébredés, arról nem is szólva, hogy De Gaulle vétója kilátástalanná tette Anglia helyzetét. Nos, a társulás ára, időről időre borsosabbá vált. A nyugat-európai piacok fokozatosan leszűkültek, az angol termékek értékesítése mindinkább a vámunió támasztotta akadályokba ütközött. Köztudomású, hogy a Közös Piac végeredményben az amerikai töke mértéktelen beáramlását hivatott megakadályozni Nyugat-Európába. Ezzel van összefüggésben alapjában véve a francia magatartás is. De Gaulle álláspontja, amelyet politikai megfigyelők sok esetben merevnek, sőt érthetetlennek minősítettek, tulajdonképpen szigorúan az Európai Gazdasági Közösség érdekeit szolgálta. Hiszen vitathatatlan, hogy Anglia csatlakozásával a ,hatok" ismét teliefejlett, fő ereje a tudományos-műszaki potenciáljában rejlik. Tény, hogy Anglia szinte erején felül végez tudományos kutatásokat, kísérleti intézetei és általában tudományos munkahelyei valóban megütik a világszínvonalat. A múltban ebből a legtöbb hasznot éppen az Egyesült Államok húzta, kiválóan képzett szakemberek, tudományos dolgozók tömegét szipkázta el a szigetországból. Ennek az oka abban keresendő, hogy Anglia képtelen volt „foglalkoztatni", pontosabban fogalmazva, hatékonyan kihasználni a tudományos-műszaki forradalom keretei között, tudósgárdáját. Nyilvánvaló, hogy a közös piaci társulást követően változik a helyzet ebben a tekintetben is, más kérdés, vajon ez Egyesült Államok nem veszi-e zokon az „agy export" leállítását. Anglia belépésének tán legkényesebb pontja a Közös Piac mezőgazdasági politikájával függ össze. Mint említettük, ebben a tekintetben éppen Franciaország — a hagyományos rivális — játssza az első hegedűt. A probléma nyitja azonban inkább abban rejlik, hogy Anglia pillanatnyilag sokkal olcsóbban jut a mezőgazdasági termékekhez — éppen a Coinmonwealth tagországai révén — mint majd a társulást követően. Az alapvető élelmiszerek árúnak megdrágulása viszont túlontúl érzékenyen érintheti majd az ország lakosságát, ez viszont kétségkívül a munkáspárti ellenzék malmára hajtja a vizet. Mindebből kiderül, hogy Heath akarva-akaratlan egész sor népszerűtlen intézkedést kénytelen bevezetni. Ezt a jelenlegi helyzetben csupán Ígérgetésekkel tudja a tory-kormány ellensúlyozni. Más kérdés, vajon a közvéleményt menynyire nyugtatják meg az ígéretek, a ködös távlatok. Mert ugyebár az angol közvélemény tisztában van azzal is, hogy Heath pedánsan rendben tartott államháztartást örökölt Wilson kabinetjétől. Az egyensúly felbillenése, a gazdasági stabilitás megingása természetszerűleg az ellenzék táborába hajtja a választókat. Nem lenne tehát meglepetés, ha a Konzervatív Párt épBRIT BELÉPŐ sen a aollar bűvkörébe kerültek volna. Lehet, hogy De Gaulle feltételei az adott időszakban merevnek, túl keménynek tűntek. Viszont helyességüket éppen az idő bizonyította. S bár Pompidou több megértést tanúsított Londonnal szemben, tény, hogy alapjaiban semmi sem változott, a szigetország társulásának feltételeként ma is érvényes a néhai tábornok elmélete. Nem kis gondot okoz Heath miniszterelnöknek azonban az Egyesült Államokkal és a Commonwealth-országokkal szemben tanúsított eddigi magatartás módosítása. Persze a teljesség kedvéért rá kell mutatnunk arra is, hogy a Közös Piacon belül szintén módosult a brit belépővel összefüggő magatartás. Amíg az első korszakot London, a másodikat a „hatok" tartózkodása jellemezte, úgy ma elmondhatjuk, hogy az Európai Gazdasági Közösségnek is érdeke a brit társulás. Kétségtelen, hogy a ma is jelentős gazdasági erőt képviselő Közös Piac Anglia belépésével még számottevőbb bázissal rendelkezik majd, ipari és mezőgazdasági kapacitása rohamosan emelkedhet. Ez viszont már nem csupán gazdasági, hanem politikai probléma is. Gyakorta felmerül a kérdés, vajon a szocialista társadalomközösség vonatkozásában milyen hatása lesz Anglia közös piaci belépésének? Tény, hogy kapcsolataink a Közös Piac tagországaival mind a mai napig távolról sem érik el az optimális szintet. Viszont az is tény, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa tagállamai számára a Közös Piac esetleges megerősödése semmi esetre sem jelent „végzetes" Veszélyt, mint ahogyan azt egyes nyugat-európai közgazdászok állítják. A KGST-be tömörülő országok immár több ízben tanújelét adták annak, hogy hajlandók együttműködni — természetesen kölcsönös előnyök alapján — az EGK tagállamaival. Ennek az együttműködésnek a politikai lecsapódása kétségkívül a kontinensen uralkodó feszültség további enyhülésében nyilvánulna meg. Kétségtelen azonban, hogy a szocialista országok folyamatos árucsereforgalmát, ipari potenciáljuk fejlődését — az elmúlt negyedszázad is ezt bizonyítja — még a hidegháborús gazdasági blokáddal sem lehet komolyabban megzavarni. Amennyiben a Közös Piac a jövőben valóban európai érdekeket tart szem előtt, hozzájárul a kontinens országainak békés együttműködéséhez, kapcsolataik továbbfejlesztéséhez, úgy a KGST országok természetesen nem zárkóznak el, hanem egyenlő partnerként részt vesznek Európa gazdasági életének további fellendítésében. Visszatérve az eredeti problémához, fel kell villantanunk, mennyiben változtatja meg a gazdasági közösségen belüli erőviszonyokat Anglia társulása. Köztudomású, hogy eddig Franciaország, illetve a Német Szövetségi Köztársaság töltötte be az Európai Gazdasági Közösségben a hangadó szerepét. Nem vitás azonban, hogy a „hatok" gazdaságilag legerősebb országa a Német Szövetségi Köztársaság. Ez utóbbi az elmúlt esztendőkben egyre komolyabb szerepet töltött be Nyugat-Európa gazdasági életében, ipara tán a legversenyképesebb a világpiacokon. A mezőgazdasági termelés súlypontja Franciaországban van. Kérdés tehát, hogy a Közös Piac mintegy „dualisztikus" irányítása hol biztosít soraiban helyet nagyhatalmi rangját oly büszkén viselő Nagy-Britanniának. A szigetország ipara bár pen a közös piaci buktatón nem tudna átjutni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy esetleges munkáspárti vezetés más alternatívát választhatna. Ez viszont aligha változtat a belpolitikai képleten. Ebből következik, hogy Anglia tarsulása az Európai Gazdasági Közösséghez törvényszerű és elkerülhetetlen. Az egyedüli alternatíva. Kiváltképp akkor, ha feltérképezzük, vajon melyek lesznek a Közös Piac további tagállamai. A következő várományos feltétlenül Dánia. Nyugati megfigyelők rámutatnak, hogy amíg London mindenképpen időt akar nyerni, egy bizonyos, aránylag hosszú átmeneti időszakot követel, addig Koppenhágában sokkal egyszerűbben képzelik el a „rehabilitációt", az átmeneti időszakot mellőzve hajlandók társulni. Nos, jóllehet Dánia esetében egyszerűbb, kevésbé problematikus a Közös Piachoz való csatlakozás kérdése, a csatornán túl valóban megköveteli a gazdasági élet struktúrájának lényeges, és nem éppen fájdalommentes átalakítását. Itt tartjuk többek között szükségesnek megjegyezni a font sterling körül felmerülő problémákat is. A Közös Piac tagországai ugyanis ragaszkodnak ahhoz, hogy a font sterling nemzetközi tartalékvaluta szerepét szüntessék meg. Anglia ebben a tekintetben is halogató taktikát alkalmaz. A csatlakozással összefüggő tárgyalásokon nem volt mindeddig hajlandó konkrét ígéretet tenni, „fokozott, rendezett" leépítésről beszél. Pedig erre a lépésre is el kell szánnia magát Heath miniszterelnöknek, hiszen elképzelhetetlen, hogy a font sterlinget ne hozzák közös nevezőre az Európai Gazdasági Közösség többi tagállamának valutájával. A tory-kormány társulási alkudozására jellemző azonban egy további, a nemzetközi politika szempontjából végképp nem elhanyagolandó momentum. Heath egyik ütőkártyája az angol atomütőerő is, amely londoni vélemény szerint szintén gazdagítaná a Közös Piacot. Ebből a tényből is kitűnik, hogy nem csupán gazdasági integrációról van szó, a kereskedelmi-termelési érdekek szorosan fonódnak össze a katonapolitika célkitűzéseivel is. Köztudomású, hogy Anglia belépésével Franciaországon kivül még egy nukleáris hatalma lesz az Európai Gazdasági Közösségnek. Ez többek között azt is jelenti, hogy Bonn egy lépéssel ismét közelebb kerül a nukleáris fegyverek ravaszához, ami a kontinens biztonsága szempontjából végképp nem elhanyagolandó momentum. Mert ugyebár sohasem lehet tudni, vajon Heath mit ígért Brandt kancellárnak, ha támogatja Anglia közös piaci társulását, illetve ha segítséget nyújt a brit feltételek elfogadásához. összegezésképpen tán elmondhatjuk, hogy Anglia csatlakozása az Európai Gazdasági Közösséghez a nyugat-európai politikai, katonai és gazdasági integráció szerves részét alkotja, így azután London — éppen abból kifolyólag, hogy rendkívül szoros katonai és politikai szálak fűzik a kontinens burzsoá kormányaihoz — kénytelen-kelletlen bizonyos gazdasági kérdésekben is fejet hajt. Egyébként aligha tudna szabadulni a „hatok" ökonómiai egérfogójából; a Commonwealth viszont ebben a tekintetben, figyelembe véve a legutóbbi fejleményeket, a tory-kormány számára nem jelenthet hátországot. BALOGH P. IMRE A szociális követelések politikai változásokat jeleznek? Chaban-Delmas' miniszterelnök áprilisban ostorozta a többségi párt bizonyos tagjainak „rosszalását". Ezek a képviselők ugyanis hangot adtak csalódottságuknak. Tény az, hogy hazánkban bizonyos aggodalom tapasztalható. A legkisebb okból is szociális konfliktus tör ki, amelynek a hatása szinte beláthatatlan. Például a Renault művek 81 szakmunkása nagyöbb bért követelt. Az igazgatóság é követelést elutasította. Hamarosan az egész üzem szolidaritást vállalt a sztrájkolókkal. A mansi üzemből hamarosan átterjedt a sztrájk a Billan Court-i Renault-művekre is, s végül 100 ezer munkás beszüntette a munkát. És ez csak egy példa. A sztrájk óriási anyagi veszteséget okozott az áHami vállalatnak. Az igazgatóság azonban, mivel maga mögött érezM a kormány támogatását sokáig ellenállt a dolgozók Igazságos követeléseinek. Minden foglalkozási ágban Május 21-én több százezer fémmunkás vonult ki <ri utcákra Franciaország-szerte. Ötvenezren Párizs legszebb negyedeiben tüntettek a heti 40 munkaóráért, valamint azért, hogy a nyűg díjkorhatárt szállítsák le 60 évre. Május 27-én valamennyi foglalkozási ág dolgozói részt vet tek azon a tüntetésen, ahol szintén a nyugdíj-korhatár leszállításáért szálltak síkra. június 4-én az összes közalkalmazottak (tisztségviselők, pedagógusok, postások, a kommunális vállalatok, az egészségügyi szolgálat dolgozói] 24 órás sztrájkkal követelték bérük emelését és a jobb munkafeltételeket. Azóta is jóformán nincs olyan nap, hogy ne kerülne sor hosszabb-rövidebb munkabeszüntetésre, különféle tüntetésekre és béremelési követelésekre. A sztrájkot nemegyszer az üzem megszállása követi. 19f>8 előtt a gyár, vagy az üzem megszállását a magántulajdon elleni támadásnak minősítették, és a törvény szigorúan büntette. A munkások általában nem szállták meg a gyárakat, nem akartak összeütközésbe kerülni a törvénnyel. Most azonban egyre csökken a munkáltatók tulajdonának tiszteletijei! tartása. A szociális elégedetlenség egyre inkább kiterjed valamennyi foglalkozási ágra, a dolgozók összes kategóriájára. Legutóbb például a kereskedelmi tengerésztisztek szüntették be 72 órára a munkát. A legfőbb követelések és egyben a konflikusokat Kiváltó okok: a magasabb bérek, jobb munkafeltételek, rövidebb mim kahét. a nyugdíjkorhatár leszállítása és a szakszervezeti iognk védelmének követelése. Drágán megfizetett életszínvonal Első tekintetre úgy tűnhet, hogy a francia munkásnak előnyös a helyzete, életszínvonala magas. De ez nagyon is viszonylagos, hisz drágán fizet érte. Hosszú ideig kell dolgoznia és gyorsan. A munkába való szállítás nem kielégítő, ä a munkások azt is látják, hogy a munkáltató nagy nyereségéhez viszoíiyilva ők csak egy kis részét kapják annak, ami megilletné őket. Bizonyos dolgozók (technikusok, szakmunkások stb.) viszonvlag jól meg vannak fizetve, de a kétkezi munkások tömege keveset keres. Ezek az ellentmondások túl érzékeny, feszült szociális légkört teremtenek. A szociális követelésektől a politikai követelésekig A többségi párt vezetőit aggasztja, vajon a szociális követeléseknek nem lesznek-e politikai következményeik. Már most sok szó esik az 1973. évi parlamenti választások ról. A politikusok már most igyekeznek jól „helyezkedni". Sajnos, igen érezhető, még nem érett meg az idő arra, hogy a baloldal vegye át a kormánykereket. A kommunisták és a szocialisták közeledése kissé „elaludt" abbamaradt, de bizonyos idő múltán pozitívan fejlődhet. A többségi párt minden eszközzel a baloldali összefogás meghiúsítására törekszik. Egyesek arra számítanak, hogy a Jbérkövetelési mozgalmak során a munkásság olyan akciókra ragadtatja magát, amelyek — tekintve a jelenlegi erőviszonyokat — csupán vereséggel végződhetnek. Szociális vereséggel — amelynek következtében fokozódik az elnyomás —, valamint politikai vereséggel is. A szélső baloldal, amely 1968-ban élesen fellépett a kormányzat ellen, nagy szerepet játszik a dolgozók követeléseinek elnyomására Irányuló tervekben. A szélső baloldali csoportok nem népesek, főként az üzemekben van kevés belőlük, de a legkisebb megmozdulásukat is mérhetetlenül felnagyítja és eltúlozza a hivatalos propagandagépezet. A burzsoá sajtó garázdálkodásukat felnagyítja és igyekszik a szakszervezetek, főként a CGT terhére írni. Mindez még bonyolultabbá teszi a jelenlegi küzdelmet. A francia munkásmozgalom azonban, amelyet erőssé tesz a 16zanul mérlegelő CGT és a kommunista párt, amely nem tegnap született, megtanulta, hogyan kell a szirtek között hajózni. Nyilvánvaló, hogyha a munkásság őrizkedik a veszélyes kalandoktól, akkor a monopolista burzsoázia elleni küzdelmei csupán meggyorsíthatják az azonos célokért küzdő baloldali erők kölcsönös közeledését. Tüntetnek a Renault-művek dolgozói