Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-27 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

írók esztetikai vallomása Szitási Ferenc: Tavaszi éjszaka A Ion y ok szoknyójo olott alszanak o fők o szeleknek nincs füle Torkomban felgyülemlett a hallgatás Az utak kövekkel harapnak az égbe Csillagpiltájú kutyák hunyorognak Nyelvük alatt o Hold csontja ropog A bezárt levelekben remegnek a földek o zöld folyók lomb-óceánt sírnak A fájdalom füvei sípolnak o táj összezárt fogai között Fekete homokon nyújtóznak o házak A kéményeket összemossák o füstök Hamuarcú holtak nyitnak ojtót Markukban megkövesedett kilincsek Minden kibékül harangoznak Felébredtek bennem az álmok, kormos volt az éj, álnok. Szűk lett a tegnapi szoba, fogasomnak kihullt a foga. Eldobott ingen ráncos bőre rácsavarodott sárga öklömre: Nem élünk mi mór egymás nélkül reggelre minden kibékül. (Elkenem szememben o Holdat, huncutul leköp egy csillag, mert friss tüzét kimondtad.) Nincs menkevés, ami moi, homlokod mögül ki kell bontoni, így tán elég lesz könnyed folyónak, hogy a könnyebb tárgyak ússzanak benne, hogy megtarthasd őket testközelben. Tavaszi idill Gondolatok esőben A fák kibékülnek az esőben. Leveleik csónakká válnak, s eveznek a szemem tengere felé. Eső - tűsarkak kopognak ablakomon. Beengedem szobámba a mozdulatokat, mert testvére vagyok a könyörgő cseppeknek. Fölém hajol az ég. Eláraszt puha imával: o szürke ölelésben felszökik a lázam. Égnek a kertek. Füstvermekben nyílnak oz ágak Kiömlött nedveket nyelnek a lángbokrok. A rügypillantások lombot rajzolnak az égre. A holnapi vesszők menedéket kérnek: ropogósuk ujjam összezáró ének. Repülni kell a madarakkal Este lett, hogy hazaértünk. Ott hagytuk csókjaink a tájon. S hogy a szerelem jobban fájjon, összekoccant csontos térdünk. Időt lopok a feltörő szára, nyelvem alatt ketyeg az óra: repülni kell a madarakkal. Velünk jöttek a fôľdek. Két vállad közt arany-boglyák arcom lágy markukba fogják, velünk könyörögnek. Más lesz bennünk holpan a táj, ujjunkon a harmat égő fűre vár, s piros tüzet álmodik a hajnal. ALEKSZEJ NYIKOLAJEVICS TOLSZTOJ: (1892 - 1945) AZ IRODALOM FELADATAI (RÉSZLETEK) A cím nem te'ijesen pontos. Az irodalomnak (a szép irodalomnak) tulajdonképpen nem lehet feladata. Feladat a logikus gondolkodás cselekményeinél lehetséges. A művészi alkotás folyamata azonban nem logikus gon dolkodásből, hanem az önkívület lázából fakad. A művész az élet elszórt darabkáit gyűjtögeti (így szedte össze ízlsz a nílusi nádasokban Ozirisz széthányt tagjait). A művész figyelőcsápjai temérdek, szinte értelmetlenül szanaszét szórt tárgyhoz nyúlnak. Azután, a lélekbe markoló izgalom valamelyik percében, felrémlik tekintete előtt az egységes egész: az alkotó eszme; minden megfigyelt tárgy rendkívüli értelemre tesz szert: akarata fellobbanásával e tárgyakat egységes testté forrasztja, szenvedélye nedvével tapasztja össze, egyénisége tüzével élénkíti. Az alkotó fantázia nyers tömbje elkészült. Most máiszavak kellenek, hogy valósággá váljék. Ehhez nyújt segítséget a logika, a tapasztalat, az iskoía, a kötelesség és a lelkiismeret. .. A művészet — művészi alkotás — villámsebesen támad, akár az álom. Nincs helye benne a logikának, mivel célja nem az, hogy okot keressen valamilyen következtetéshez, hanem az, hogy a kozmosz egy élő darabkáját a maga teljességében ábrázolja. A művészetben minden a megfigyelő művész jelentőségétől, személyiségének súlyától, szenvedélyeitől és érzéseitől függ. Iskola, tapasztalat, a művészet ügyeiben való jártasság, módszerek — mindez csupán segítőtárs. Néha le is lehet mondani róluk. Hiszen törlőronggyal is lehet írni, csak valóban legyen miről és kirő'i írni. Vannak idők (a forradalmak), amikor talán segítségül is kell hívni a „Nagy Törlőrongyot" ... A művészi alkotásban nincs semmi különös. Csupán magasabb rendű. Nagyszerű. A nagyszerűség tudatának meg heH lennie minden alkotó emberben. A művésznek nemcsak Ivánt vagy Szidort kell megértenie, hanem a sok mll'iió Ivánból vagv Szid árból egy közös valakit — típust kell teremtenie. Shakespeare, Lev Tolsztoj, Gogol Mám erőfeszítéssel nemcsak embertípusokat, hanem kortlpusokat is elkötött. A művészt egy hatalmas eszmének kell eltöltenie. Nem elfogulatlan: egyoldalú és félszemű. Benne él a tökéletlenség elleni harc akarata. Egyedül ö ismeri a boldogság titkát. Ostoroz, magasztal, a tökéletesség példáit mutatja A művész szeme, figyelő fénykévéje keskeny és éles — csak azt látja, amit látnia kell, és látja azt, amit mások nem látnak. Eífogult. A művészben az alkotás törhetetlen akarata ég. Ezek a megszállottak — drámaírók, regényírók, költők — padlásszDbákban éheznek, a kritika köveivel dobáltatnak meg, eleven elégnek a félreismerés máglyáin, de semmi sem rendíti meg bennük az alkotás akaratát, semmi sem képes kioltani fantáziájuk lángját. A művész feladata nem módszereiben, nem az iskolákban és irányzatokban refiik, hanem ügye nagyszerűségének tudatában. ... Hirdessük meg az esztétizmus elleni harc hetétl Az esztétizmus: tetszetősség, de nem szépség, gyönyörködés, de nem gyönyörűség, bosszankodás, de nem harag — az esztétizmusban hideg vér csordogál. Statikus. Szemlélődik, de nem él át veled együtt. Azt mondja: ez vagyok én, ez meg a világ, amelyet szemlélek. De sosem mondja: én ízig-vérig ebben a világban vagyok, én — maga a világ vagyok. Az esztétizmus művészete: szórakoztatás. Mindig felvetődik benne a végzetes kérdés: van-e a művészetnek értelme? Az esztétizmus nem ad rá választ. Szembeállítom az esztétizmust a monumentális realizmus irodalmával. Ennek feladata: az emberteremtés. Módszere: a típusalkotás. Pátosza: az egész emberiség boldogsága, tökéletesség. Hite: az ember nagysága. Otja egyenest a legfőbb cél felé vezet: szenvedélyek által, hatalmas erőfeszítéssel megteremteni a nagy ember típusát. ... A századok homályából ha'ihatatlan típusok kerülnek elé. Az örök csavargó Odüsszeusz, kereskedő és katona; a pajzsával a szülőhazába vezető utat oltalmazó hős; a légiók vezére, a világ meghódítója: a néptribun; a lakoma pamlagán méregpoharat ivó patrlcus; az öj hitnek a sivatagban oszlopon álló fanatikusa; a bősz ábrándkergető keresztes vitéz; a félelem és gáncs nélküli íovag; a becsületes bibliaolvasó polgár; az Eldorádó keresése közben ismeretlen földeket felfedező kőnk visztádor; a vad tekintetű mezítlábas jakobinus, trónusok ledöntője; a léha vagdalkozó, szoknyabolond huszár; a köpenye alatt vihart és mennykövet rejtő romantikus; az üzletember, a huszadik század építője; az igazság bajnoka, a börtönök törzsvendége, a burzsoá világ szétrobbantója; a törékeny, bonyolult, akaratnélküli értelmiségi ... satöbbi, satöbbi... és végül az 1914-nen mozgósított, egyéniség néíküli, karján rézszámtáblát viselő ember. Ez az utolsó határ. Itt elválik az orosz és az európai Irodalom útja. ... Hős! Nekünk a mi korunk hőse kell. Hősi regény. Nem szabad félnünk a széles taglejtésektől és a nagy szavaktól. Az élet nagy lendülettel hadonászik, és metsző, kegyetlen szavakat mond. Nem szabad félnünk a nehézkes leírásoktói, sem a terjengősségtől, sem a fárasztó jellemrajzoktól: monumentális realizmus kell! Rakjuk rá az Összára a Feliont. Az orosz művészetnek világosnak és kristálytisztának kell lennie, amilyenek Puskin versei. Húsezagú legyen, és még érzékelhetőbb, mint a mindennapi élet. Becsületes, tárgyilagos és nemes szellemű. Felépítése nagyszabású, szigorú és egyszerű legyen, akár a végtelen sztyepp fölé boruló égbolt. Az irodalom új házunk egyik sarokköve. 1924 (GELLERT GYÖRGY FORDÍTÁSA) Dezider Milly: Háború után