Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-20 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

L. GÄLY OLGA: EGY ÜTTÖRÖ NVHVMÜVaŰ KÖNYVRŐL „Elvem: hogy a tudomány, s azon belül az elmélet, nemcsak a gyakorlatbál van, hanem egyben a gyakorlatért." A fenti gondolatot Deme László Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról című munkájából idézem, amely tavaly jelent meg a Madách Könyvkiadónál. A könyv mindenképpen figyelmet érdemel. Egyrész' azért, mert ez az első, kimondottan a mi gondjainkat érintő nyelvművelő munka, másrészt azért, mert a szlovákiai magyar nyelhasználatot a maga sajátos mivoltában fejtegeti. Mi ez a specifikus vonás? Nyelvünk, nyelvhasználatunk nem egyszerűen magyar és nem egyszerűen szlovákiai, hanem szlovákiai magyar — s ez egy sor sajátos, helyzetünkből fakadó problémát is jelent. Hogy mik ezek a problémák? Erre nézve hadd idézzem a szerzőnek a nemzetiségről szóló meghatározását: „ ... a jugoszláviai magyar nemzetiség nemzetiság a jugoszláv népközösségen belül, mert a gazdasági élei és terület mellett kulturálisan részben, nyelvében pedig teljesen elüt löle, de nemzetiség a magyar nemzet felöl tekintve is, mert a nyelvében való teljes és a kultúrájában való részleges egyezés mellett hiányzik a gazdasági élet es terület közössége mint nem kevésbé fontos kritérium. Ugyanez a helyzet a szlovákiai meg romániai magyar nemzetiséggel is." Nyelvi problémáink éppen az államalkotó nemzettől (nemzetektől) és a magyar nemzettől való részleges függőségből és ugyanakkor részleges függetlenségéből adódnak. A függőség felemás nyelvi tudatot (keveréknyelv szlovakizmusok) okoz, a függetlenség meg sajátos nyelvhasználatot: „Magyar szó az anya is, a szabadság is. Magyar összetételi szabályok szerint jöhet — és jött — létre az anyaszabadság. Csakhogy éppen a magyar nemzeti közösség nem él vele, ezt a fogalmat másképpen nevezi meg. A szlovákiai magyar nyelvhasználatban viszont ez járatos." A nemzetiség és a nemzetiségi nyelvhasználat fogalmát definiáló Általános kérdések című fejezet után a szerző A sajtó nyelvéről és Az iskola nyelvi neveld munkájáról értekezik. Mindkettőre fontos feladat hárul. Nyelvhasználatunk ugyanis csak két fokon aktív: a legalsón (családias, familiáris szint) meg a legfelsőn (az irodalmi nyelv síkján). A közbülső réteg (az államigazgatás, a termelés, a jogi élet nyelye) hiányzik, illetve sajátos keveredést mutat. A szlovakizmusok (predseda, výbor, tajomník, jéerdé, vlečka, podnik stb) ezen a szinten a legerősebbek A közélet összes jelenségét fedő helyes magyar " terminológia megteremtése elsősorban a sajtó feladata. Az Idevágó kifejezéskészlet terjesztésében és rögzítésében lapjainkra hárul a munka oroszlánrésze. A nemzetiségi nyelvhasználat többletfeladataiból sokat vállalhat magára az iskola is. Valamilyen formában el kellene érnünk, hogy a nyelvvédelem ne csak a tanítási órák anyaga legyen, hanem nyelvművelő érdekkörök, tájszógyüjtő csoportok stb. munkájában állandóan jelenlevő hatóerővé váljék. A könyv negyedik, nagyobb fejezetében a szerzőnek a funkcionális stílusesztétikáról írott tanulmányai találhatók. Érdekességüket az is növeli, hogy csehszlovákiai magyar írók — Mács József, Duba Gyula, Rácz Olivér — műveinek stilisztikai elemzését adják. Értékesek ezek az Írások, mert arra nevelnek, hogy beszéljünk szépen, kifejezően, gondolatainkat a legadekvátabb nyelvi formába öntve. Csak csendesen, tón éppen olszik, vagy azt figyeli, amit én: kis szíve titkos dobogóját tapintom ujjaim hegyén. Csak csendesen, most éppen mozdult börtönfalát veri vadul, amelynek íve lógy-merészen a szívem felé domborul Boldog és büszke vagyok egyben: új élet gazdag sátora. Csak csendesen, figyeljük, mit üzen szerelmünk drága záloga. Könözsi felvétele Bajnafi őrségen Langypuna nojnai az ágy, fészke ölel marasztalón. Fény ostorozza a félhomályt, birckra kelnek, leleplezve a kusza rendet az asztalon. Ott áll egy váza, benne barkó, bársony bimbain megrebben az első fénysugár. A kis cipők a váza mellett, parányi kelyhek, bennük egy piciny ember menetelget — eszmélkedő vitág. Ahogy teret hódít a fény, úgy ébred a szoba. Valószerű lesz minden s elárvul a csoda, a sejtelmes és vaksi árnyak beszédes, élő testté válnok. Hangos a hajnal friss szava, a poicon a könyvek sora és a falon a kép' A sarokban a gyermekágy, a mélyén puha szuszogás, a párnán szöszke, buksi fej, csücsöri ajkán már a tej varázsos látomása él. ( A megvert árnyék menekül. Az éj a hajnalba merül, fütyül a fürge szél, a széllel versenyt katonák hasogiák századuk dalát s a szomszédéknál rádió zenél. Megszületett a mai nap. Arannyá olvadt ég alatt dús harmat záporoz. Bimbós reményfák gyökerébe, dolgos otthonok életébe új életnedv buzog. Én őrt állok a hajnalon, szivemben forró tartalom a biztató tudat: minden bölcső és gyermekágy mellett így állnak az anyák, e fegyvertelen, s mégis erős, legelszántabb katonák. Ksöca szeme Kékesbe játszó feher tóban hó hattyúk úsznok tán ily szépen, fenségesen, zajtalan tisztán, mint két fekete szembogarad fürdik kristályos íriszében. Ha kérdezel, kerekre nyílnak, szomjas madárként esdekelnek: „Anyácskám, szólj, lásd, tudni vágyom!" És bár a válasz új kérdést szül ki áll ellent két gyermekszemnek? Ha bánotoá van, selymes pillák barno árnyéka irigy -nádon rejti kincsét, csillagos fényét o szemednek, talán, hogy mindig csak-az övé, övé maradjon. S ha puhán megbújsz a koromban, hogy almaarcod hamvát érzem, szemed sugárzó tátükrében huncut kis ördögök kacagnak s benne ring kicsinyített képem. Csak csendesen • „ „|, „ | Jt.. n Lepranc Ma megérintett az elmúlás gondolata. Oly furcsán tört rám. A Duna-parton siettem éppen előttem ugrándozott egy kislány. Barna copfjában piros szalag lepkézett, fél zoknija kissé lecsúszott... Mellette szőke kisfiú vékony zsinegen sárkányt húzott. A levegőben pára s napfény ülte egymásba oldódó nászát, a csillogó Dunában lelve mindkettő ringó sírját és nászi ágyát Hová sietsz? - szóltam magamhoz. Nem vagy te víz, se hold, se felhő. Lásd, a kislány a barna copfba piros pántlikát fon, míg felnő. Egy évig még? Kettőig? Húszig? S akkor majd itt, a Duna partján, sétálva boldogságban úszik: Szeretsz? Szeretlek. Meddig? örökké! Nem látja, hogy egy pillangópár végső táncát lejti o légben, s a piros szalag vércsíkként úszik a Duna egykedvű vizében. A tengernyi problémát érintő, rengeteg ötletet, javaslatot felvető Deme-könyv — bármennyire is alapos és hasznos — önmagában még nem szünteti meg nyelvi és nyelvhasználati gondjainkat. A feladatok zöme még hátra van, megoldásuk nyelvművelőinkre, írástudóinkra vár. És nemcsak rájuk. Tudatosítsuk végre mindannyian, hogy „ .. .tennivaló van a nyelv körül bőven ... Ideje hát. hogy igények és lehetőségek egymásra találjanak, f egy nagy folyamba torkolljanak össze." Deme Lászlóval együtt mi is azt valljuk: ideje már. ZALABAI ZSIGMOND