Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-20 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

ADY ENDRE tudtam uralkodni magamon: magamhoz húztam és szájon csókoltam. Csak nézett rám csodálatosan szép szemével, de nem szólt. Azt hittem, haragszik. Lelkiismeretfurdalást éreztem, hiszen Kue harcostársam volt, s én gyalázatosan viselkedtem. Dühömben és szégyenemben sírva fakadtam ... — Te sírsz? — nézett rám a lány — Huu, te sírsz? Miért? Hiszen... — Szájon csókolt, s gyorsan kiugrott a fedezékből. Azóta sem tudom elfelejteni sera a csókját, sem az én könnyeimet. De azt az érzést sem, ami akkor éledt fel bennem. Huu piegállt az elbeszéléssel, s rám nézett vizsgálódva: — És te mit gondolsz most erről a lányról? — Szereted? — kérdeztem válasz helyett. — Szeretem, és szeretném mielőtt feleségül venni. — Fiatal még. Nagyon fiatal — mondtam. — Fiatal? Mivel mérjük az életet? Mennyit harcolt a mozgalomban, mennyit szenvedett a mi igazságunkért? Ha ezzel, akkor már régen felnőtt. Ha azzal mérjük az időt, hogy mióta nem láttam ... Öt hónapja már, hogy nem találkoztunk. — Szeretném megismerni — fordultam Huu-hoz. — Legközelebb, ha találkozunk, bemutatom neked. Huu megkérdezte, hány óra van. Mondtam, hogy pontosan kettő. — Aludj még egy keveset! Szükség lesz a pihent emberre — mondta, s elfordult tőlem. Szót fogadtam Huu-nak, de sehogyan sem tudtam lehunyni a szemem. Gondolataim Kue-nál jártak. Szerettem volna az elbeszélés alapján megalkotni magamnak az arcát, alakját, hangját. De sehogyan sem sikerült. Akárcsak az alvás. Hiszen én is tudtam, hogy a tétlenségnek hamarosan vége szakad. A szél lomha mozgással kergetőzött a mezőn. A csillagok ékszerfényesen tündököltek felettünk. De ez a nyugalom nem volt hosszú életű. A Hiep Thanh-i őrhely ágyúi hirtelen felugattak. Néhány géppuska kelepelése keveredett a tarackok bömbölésébe. Huu magyarázni kezdett: — Ez az első számú ébresztő. Nem mondom, goromba táncra kérjük fel az igen tisztelt jenki urakat, de mit tegyünk, ha ez a mi népi táncunk? — nevetett hozzá. Nekünk kell megnyernünk az ütközetet. Ez most a fontos. Ehhez kötszerekre és gyógyszerekre is szükség lesz. Felkelt és kiosztotta a sebkötözőcsomagokat. Volt rá ideje, mert a tá- • madás mintegy fél óráig tartott. Mire hajnalodott, már Ismét elhallgattak az ágyúk mindkét oldalon. Huu kabátja szélével megtisztította a géppuskacsövet, mielőtt felkapcsolta, majd ellenőrizte amerikai gyártmányú pisztolyát is. — Most figyelü — intett Huu, s hallgatóztunk. A távolból néhány korai madár füttyszavát lehetett hallani csupán, amelyeket felriasztott fészkükről a tüzérség. De kisvártatva tompa morgás ébredt a távolban, s egyre erősödött. — A helikopterek! — mondta Huu. — Régen várt madarak érkeznek, pajtás. Csak türelem ... Türelemben nem volt hiány. Az egység olyan mozdulatlanul feküdt, hogy még a lélegzetünket sem lehetett hallani. Huu és én kis rést nyitottunk az álcázó növénykötegen, láttuk, amint óriási kört írnak le a gépek a mező felett, A vaktába kilőtt rakéták lángcsóvái szinte megperzselték arcunkat. — Felgyújtják az eget is — súgtam Huu-nak, de ő csak mosolygott. — Meg kell szokni, hogy ők így fűtenek. Az a fontos, hogy elkerülte az egységet a rakétatűz. Alighogy elhúztak a vadászbombázók, monoton morgással telítődött a levegő: — Helikopterek! — kiáltotta valaki, s szinte végigsöpört a kiáltás az egységen: — HelikopterekI Helikopterek! Azután egyetlen kérdés járt láncszerűen végig a fedezékeken: — Sebesült? — Nincs, nincs, Itt sincs ... Nemsokára újabb parancsot kaptunk. Ennek értelmében tilos az első helikopteren érkező csoportot megtámadni. Tovább adtuk a parancsot, majd Huu felszerelte gépfegyverét. A csövet gondosan megtisztította, s megmozgatta a závárzatot. Az égbolton már kihunylak a csillagok. A napkorong sápadtan bújt elő a ködfátyolból. Az ébredő nappali fényben jól meg lehetett számlálni a tizenhárom helikoptert, amelyek lomhán közeledtek a mező fölé. Közöttük hat „Hernyó" típusú volt két légcsavarral, hat „Keresztes" típus egy légcsavaros, és végül a parancsnokokat szállította az „Égi banán" elnevezésű. — Az első csoport földet ért — súgta Huu, és töltényfüzért kapcsolt a gépfegyverhez. Az első helikopter tőlünk balra ért földet. Nem sokkal utána földre ereszkedtek a többiek is. Legvégül az „Égi banán" ért talajt. Az oldalajtókon egymás után ugráltak ki a nehéz felszerelést cipelő katonák. Utoljára két amerikai tiszt lépett ki, az egyiken vastag, feketekeretes napszemüveg volt. A legközelebbi katona mintegy tíz méternyire lehetett fedezékünktől. Láthatóan gondtalanul beszélgettek. Néhány flegmán kiköpte rágógumiját, szinte az arcunk elé. Huut figyeltem. Szerettem volna ki. találni a gondolatait. Gondol-e arra, hogy akkor is ilyen veszedelmesen közel voltak az ellenséghez? De töprengésre nem volt idő, mert Huu elkiáltotta magát: — Tűz! Ebben a pillanatban elképzelhetetlenül erős fegyverropogás járta át a mezőt. Az amerikaiak, mint a rongybábuk, úgy hullottak a földre. Néhány helikopter gyorsan felszállt. Az első néhány zakatoló, recsegő hang után leállította légcsavarjait, és mintegy húsz méter magasból a földre zuhant. Egy másik már a földön gyulladt ki. Eszeveszetten próbáltak menekülni a földön maradtak. De egységünk vasmarokkal szorította össze és morzsolta fel a légidesszantot. Az egyik tiszt magasra tartotta a kezét. Példáját követték a többiek is. Ebben a pillanatban mindannyian kiugráltunk a fedezékből, és körülfogtuk őket. — Gyorsan, gyorsan! — hallottuk a százados parancsát. Gyors mozdulatokkal tereltük össze a foglyokat. A politikai tiszt a két amerikaihoz fordult, és tökéletes angolsággal mondta: — Mozogjanak, uraim. Vagy nem tudják, mi az a parancs?! A két tiszt állt a menet élére, őket követték a közlegények és tiszthelyettesek. Mi közrekaptuk a csoportot, s elindultunk a távoli kiserdő felé. Erőltetett menetben haladtunk, s alig tíz perc múlva már feltűntek ismét az amerikai vadászbombázók. A parancsnok feküdjöt vezényelt, de erre már alig volt szükség, mert a mező túlsó szélén, éppen szélirányban, időközben rettenetes füstokádó tüzek gyúltak, s elért bennünket a fojtogató fedezék első hulláma. — Tovább! Tovább! — kiáltotta Huu. Futva folytattuk utunkat a lejtőnek. A mező mögöttünk volt már, teljesen füstbe fulladva. Csak olykor lobbant fel egy-egy láng a lelőtt helikopterek benzintartályából, vagy az ellenség rakétáinak becsapódását jelezve. — Sikerült — mondta futtában Huu. — Teljes tüzérségi erejüket a mezőre összpontosítják. Felszántják a puszta földet rakétáikkal. További húszperces futás után elértük az erdőt. Foglyaink fuldokolva a füsttől, bukdácsolva értek a fák közé. Itt már friss volt a levegő, a szél elkergette tőlünk a füstöt. Alig fújtuk ki magunkat, a füstből kiáltást hallottunk. — Huu elvtárs! Huu! Mindketten a hang irányába futottunk. Néhány száz méterrel az egységtől fiatal lányok álltak a zöld lombú pálmák alatt. Arcukar, hajúkat, egész testüket szürke pernye fedte. — Az égő mezőről jöttök? — kérdezte Huu, de láthatóan másról akart beszélni. Az egyik lány gyorsan válaszolt is a kimondatlan kérdésre: — Kue jön legutoljára — kiáltotta, kicsit évődve, kicsit irigykedve. Mindannyian a jelzett irányba néztünk, s néhány perc múlva már feltűnt Kue, kezében égő fáklyát tartott, arca, ruhája csupa szürke pernye. — Kuel Kicsi Kue — futott a lányhoz Huu, s átölelték egymást. Kue arcán piros rózsák gyúltak az örömtől, de szemét a földre szegezte zavartan. Majd hajfonatával babrált, s váratlanul megszólalt: — Hozok friss kókuszt, jó? Választ sem várva elfutott. Néhány perc múlva ölében friss gyümölcsökkel tért vissza. Huu bemutatott bennünket egymásnak, Kue huncut mosollyal nézett rám: — Alaposan kifüstöltük magukatl De azért nem haragszanak, ugye? Kitört belőlem a nevetés. — Hát, szó, ami szó, barátnőivel együtt igazi pokolbéli hangulatot idézett elő. De ha ez a füst nincs... Nem fejeztem be. Csak néztem ezt a lányt, amint itt áll előttünk, kormosán, mégis tündéri bájjal. S arra gondoltam, hogy talán még most is fáj, nagyon fáj a válla. Fordította: Kátay Antal Wiesner Rudolf elváltozása Wiesner Rudolf Poroszország valamelyik tájáról került ide hozzánk ezelőtt tiz évvel. Nagy, szőke, jámbor, derék német ember volt. Ide vágyott egyesen közénk. Előbb banküzletet akart csinálni. Volt egy kis pénze. Aztán hirtelen megszállta egy új vágyakozás. Miként jókai, Ankerschmidtje, beleszeretett a földbe s a magyarságba. Egy szép, síkos birtokból akkoriban licitáltak ki egy régi nevű magyar urat. Wiesner Rudolf vette meg a szép darab földet, s nagyon boldog volt. Csak éppen az ő dominiuma volt síkság. A birtokot hegyek kerítették be. A kastély már egy hatalmas, sűrű, nagy erdős dombhoz simult. Az első hónapokban áradozott és legendákat terníett a Wiesner Rudolf szíve. Ügy vélte néha, hogy ő visszasiklotť az időben, középkori várúr ő, akinek nem parancsol senki. Havas, kemény, téli időben történt a birtokfoglalás. Olyan volt a síkság, mint egy kis fehér álomország, melyet vad, csillogó, fehér hegyóriások őriznek. Wiesner Rudolf lelke kész prédája lehetett itt a romantikának. Egészen március végéig. Egy szép napon ijedt arccal lohoit be a kastélyba Wiesner Rudolf ispánja. — Nagyságos uram, a borgyesi románok agyon akarnak bennünket verni. Azt mondják, hogy nekünk nincs jogunk föltöretni a saját legelő rétünket, mert a legelő közös föld, s azt nem szabad szántóföldnek fogni. Vasvilla, kapa van a kezükben. A béresek nem mernek szántani. Wiesner Rudolf lóra ült, s belovagolt abba a kis városkába, ahol ' a szolgabíróság székelt. A főszolgabíró rossz kedvvel hallgatta végig Wiesner Rudolfot. — Nagyon bajos ügy ez, kedves Wiesner úr. Veszedelmes nép ez, s nem lehet vele boldogulni. A legtöbb birtokos úr kénytelen eltűrni a legelőjén. Ezek az oláhok azt vallják, hogy az erdő és a legelő közös jószág ... Wiesner Rudolf kissé megütődött. Másnap kocsin bevágtatott a székvárosba. Az alispánhoz ment. Az alispán köhögött, akadozott, mikor megadta a választ: — Ne tessék feltöretni a legelőt. Jobb dolog, ha az ember békességben él a néppel. Azután, hogy lecsillapítsa az álmélkodó Wiesner Rudolfot, fontoskodva, csöndes hangon tette hozzá: — Politikai okok miatt is kényes dolog a hatóságnak az ilyen ügyekbe avatkozni, kedves Wiesner úr. Ebben a vármegyében paktum van a románokkal, akik szinte többségben vannak. Óvatosan kell hát velük bánni. Talán a pápájukkal próbáljon beszélni, kedves Wiesner úr. Wiesner Rudolf hazament. Puskát adott az ispán, a gazda s a béresek kezébe. Feltörette az egész legelöt. A birtokhoz tartozott egy kis erdő is. Ott falopáson értek néhány oláh atyafit. Wiesner Rudolf megzálogolta a tolvajokat. Némelyiknek a szekerét vette el. Hiába átkozódtak és fenyegetőztek az oláhok. Wiesner úr elhatározta, hogy ő kultúrállapotot teremt' ebben a vad világban. Eközben egyre és egyre több keserűséget érzett Wiesner Rudolf. Az oláh cselédjei elszökdöstek. A csendőrökért hiába üzent. Néha visszahozták a dezentorokat, de négyszemközt azt tanácsolták az új földesúrnak, jobb, ha nem tartja itt kényszerrel őket. Helyes, gondolta Wiesner Rudolf. Magyar cselédeket szegődtetett ezután. Ö maga már mindig magyarul, beszélt, s úgyszólván magyar fájdalmak hasogatták a lelkét, mikor ezeket a rettenetes ősállapotokat látta. Bezárkózott egyszer a szobájába, s hosszú írásba kezdett. A miniszterhez szólott az írás. Okos, német módon alapos, de lelkes magyar írás volt. Megírta benne minden keserűségét Wiesner Ru dolf. Bebizonyítgatta, hogy ezt a vad, ellenséges népet nem úgy kell kormányozni, mint most teszik. Nevelni kell őket. Be kell közéjük vinni a szelídítő és nevelő magyar kultúrát. A pápákat rendbe kell szedni, nem pedig paktálni velük a követválasztások érdekében. Főként azt kell éreztetni ezzel a néppel s vezetőivel, hogy itt a magyarság az úr. Ilyeneket és hasonlókat írt össze a derék Wiesner Rudolf. Három hónap múlva visszakapta az írását az alispán levelével, mely barátságosan figyelmezteti, hogy férjen meg a bőrében békében Wiesner úr. A belügyminiszter tudniillik leküldte az írást a tekintetes vármegyéhez. Augusztus elején csépeltetni akart Wiesner Rudolf. Hatalmas termést adott a birtok. Vagy tíz hatalmas búzaašztag várt cséplésre. Egy éjszaka piros fény ömlött végig a síkon, s szállott a hegyek csúcsáig. Elhamvadt az egész termése Wiesner Rudolfnak. A csendőrök összefogtak egy sereg oláhot. Veszettül tagadott mindegyik. Pedig kettőnek hangyabolyba is beledugták a fejét. Egy hét múlva kigyulladt a kastély. A tüzet alig lehetett elfojtani. Wiesner Rudolf tehetetlen dühvel, összetörten járt-kelt. Elhatározta, hogy eladja a birtokot minden áron, s menekül ebből a barbár világból. Az ispán került ekkor elébe, s nagy titokban súgta oda Wiesner Rudolfnak: — Nagyságos uram, van nekem egy félig oláh, félig magyar béresem. Kerekes Juonnak hívják. Az azt mondja, hogy tudná ő, mit kellene csinálni a nagyságos úr helyén. Este Wiesner Rudolf sokáig tárgyalt Kerekes Juonnal. Az ötödik nap éjszakáján pedig négy helyen támadt tűz Borgyes községben. A szalmafedeles viskókból alig tudtak a lakók kimenekülni. Csaknem az egész falu leégett. Egy hét múlva a másik szomszédos oláh falu gyulladt ki néhány helyen. Két hét múlva a két falu bírója beállított Wiesner Rudolfhoz, s nagyon alázatosan adta elő, hogy a két falu népe békességben az erdőben és a földeken, olcsón jön el napszámba, s ha a jövő választáson esetleg követ akarna lenni, ők rászavaznak a nagyságos úrra. Mikor egy hónap múlva valami ügyes-bajos dologban behajtott a székvárosba az alispánhoz Wiesner Rudolf, az alispán kitörő jókedvvel s nagy barátsággal fogadta. Szorongatta a Wiesner Rudolf kezét az alispán úr, s nagyokat kacagott: — Na, végre-végre, kedves Wiesner úr. Remélem, kibékült már az oláhokkall... Azóta Wiesner úr mindent elfelejtett, amivel idejött közénk új földesúrnak. Megtanult oláhul. Durván, zsarnokosan használja ki a népet, s emiatt iszonyú nagy a tekintélye. A pápákkal jó viszonyban él. A múltkor, mikor Borgyes községben állami iskolát akartak állítani, Wiesner Rudolf járta ki az alispánnál, hogy elejtették ezt a lehetetlen tervet. — Még csak az kellene, hogy fölnyissák a szemüket ezeknek a barmoknak — mondotta Wiesner Rudolf méltatlankodva. És egyelőre semmi újabb evolúció nem fenyegeti azt a tájat, ahol Wiesner Rudolf birtokát befogják a hegyek. A dolgok kizökkentett rendje visszaállott, s minden a régi rendben folyik tovább ...