Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-13 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

zesekben nyolcvan koronát leszámolt az asztalra - l'egiiap egy kis szerencsém volt — mondta lemondóan. Az adóbeszedö írta a blokkot. Közben a nö szerencséjére gondolt. El tudta képzelni! A sánta nö néhányszor borszagot böffentett rá. Ez megzavarta. Kétszer is tévedett. — Ma nincs olyan szerencséd, mint tegnap — gondolta, de nem szólt semmit. Minek még jobban megbántani a sántát. Tulajdonképpen nem erőszakoskodott. Csak ajánlatot tett. Megsajnálta. Odaadta neki a cédulát, s hogy kiengesztelje, megkérdezte: — Házasékat hol találom? — Itt mindjárt, az utolsó ajtó. Nincs otthon cs*ik az öregasszony. Nagybeteg. A fia katona, a menye a szülészeten van, mióta bement a kórházba, én kosztolom az öregasszonyt. Nincs annak pénze! Elkísérem. Kimentek az udvarra, s beléptek a másik lakásba. Sokkal tágasabbnak tűnt. A konyha és a szoba közti ajtó nyitva volt, látta az ízléses berendezést és az új falfestést. Az öregasszony a konyhában feküdt egy díványon, mellette szék, rajta ételmaradékok, víz. Az öregasszony, akármit kérdeztek tőle, csak a fejét ingatta és nyögött. Sovány kezével ideoda csapkodott. Felhúzott, szétvetett lábakkal feküdt, látszott rajta, hogy irtózatosan szenved. A pénzbeszedő hirtelen szomorú lett. Itt nem kap pénzt, annyi bizonyos. Arcáról elhesegette a legyeket. Pillantása megakadt az éjjeli edényen. Elfordította fejét, de ismét elkapta. Belátott az öregasszony paplanja alá. Kihátrált a konyhából. — Hát akkor... Néhány nap múlva eljövök. Addigra biztosan itthon lesz a fiatalasszony.. Ennek mi baja? — kérdezte s a lakás felé biccentett *• — En nem értek hozzá. Alulról operálták ... Azután valami sugárral megégették ... Feketére! Azt beszélik, az urától kapta, aki zenész volt. Kávéházakban zenélt... Mindenféle rossz nőkkel érintkezett. Hazahozta a bajt a feleségének. Szegény asszony, most kínlódhat! Tudta, hogy az orvosok a rák terjedéséről egészen másként vélekednek, a sánta nő képtelenségeket beszél, de nem volt ereje megcáfolni. Kinn rekkenő hőség volt. — Viszontlátásra! — mondta, holott irtózott a viszontlátás gondolatától. Elindult a baloldali lakások s a jobb oldali fáskamrák és árnyékszékek közti keskeny udvaron. — Viszontlátásra! — szólt a nő, és sietve utána lépett. Ügy látszik, ki akarta kísérni a kapuig. Aztán lemondott róla. — Ha legközelebb eljön, szép fiatalember, ne felejtsen el benézni hozzám! — rimánkodott, s szinte kiabálva megkockáztatott egy újabb szerelmi-üzleti ajánlatot. — Jól Majd ha szifiliszre lesz szükségem! — gondolta az adóbeszedö. Visszanézett. A nő ott állt az udvar végében. A szó szoros értelmében lemaradt. Igyekezett kedvesen, hívogatóan és mindent ígérően mosolyogni. Ezen nevetnie kellett. A kapunál a „mongolok" várták. Érdeklődtek az eredmény felől. Csodálkoztak azon, hogy a „sánta dög" kifizette az adóját. Hogy Házasné nem fizet, előre tudták, s ez a tény kárörvendő mosolyt csalogatott ajkukra.-A mosolyok kilökték a fogakat. Az adóbeszedő megborzongott a látványtól. Lehajtotta a fejét. A kádban lévfl" szép zöld víz időközben szennyes, szappanhabos lett. ígéretét nein tartotta be. jó néhány nap elmúlt, mire a hetvenkilencesbe újból ellátogatott. Talán másfél hónap, talán több. Már nem volt oiyan rekkenő hőség. Talpa alatt nem olvadt az aszfalt, nedves combjához nem tapadt fakókék farmernadrág. A számtáblat mindjárt észrevette, jo einieke zötehetsége volt. A „mongolok" nem mutatkoztak. Szívből örült. Fejét nyaka közé húzva sietett végig a hosszú udvaron Csak a végén állt meg. A „Csámpás" ajtaján lakat fityegett. Megkönynyebbült. Bekopogott az öregasszonynál, s a fe leletet meg sem várva benyitott. Az öregasszony (pontosabban ami ottjárta óra megmaradt belőle) erőtlenül hevert a díványon Még a válaszköszönést sem bírta kicsikarni belő le. — Nézzük a menyecskét! — határozta el magát, s minden további nélkül benyitott a szobába Először nehezen tájékozódott. A szobát elsötétítették. A levegő fülledt volt. Gyermekkocsiban csecsemő aludt. Oldalt fordította fejét, s akkor megpillantotta a fiatalasszonyt. Mezítelenül .. Volt mit néznie? Nagyon fiatal volt, hibátlan alakú, jóformán maga is gyermek. Tömött hajfonatát feltűzve viselte. Nem kapkodott ruhadarabok után. — Ne haragudjon . .. Elfelejtettem kopogni... Nem számítottam rá .. . A házadóért jöttem. Én... Abbahagyta. Csendben álltak. A gyermekaszszony némán mosolygott. Nehezen lehetett félreérteni. A fiatalember mégis tétován ácsorgott. Mellkasa sebesen emelkedett, agyába vér tódult, és zakatolt. Sután valami bizonyítékra várt arra vonatkozóan, hogy nem téved, s hogy a moso:y tulajdonosa ls akarja ... Bár magában az a tény, hogy még mindeddig nem öltözött föl, elegendő bizonyítéknak számított, a többiről nem is beszélve. A nö lassan a heverőig hátrált. Megvolt a végső bizonyíték, a bizonyíték, melyhez nem fér kétség. Mozdulatai hívták, csalogatták a férfit. Hirtelen elhatározással megfordult, hogy bezárja az ajtót, de meglepetéssel tapasztalta: a zárban nincs kulcs! — Nem tud felkelni! Először szólalt meg. Megnyugtatásképpen. Nem tétovázott tovább, vállalta a kockázatot. Közben elképzelte, mi lenne, ha az öregasszony mégis felkelne ... Vagy váratlanul berontanának a „mongolok", esetleg a „Csámpás", és mindenfélét kiabálnának. De idegen is bejöhet, éppúgy mint ő, és akkor ... Hirtelen nem bírta tovább... A nő házassági képe, az alvó csecsemő, az odakint fekvő magatehetetlen öregasszony, de még az ajtó, mely nem volt kulcsra zárva, sem tudták visszatartani. Rávetette magát, s már azt sem tudta megkülönböztetni, a heverő nyögött-e fel, vagy a konyhában fekvő nagybeteg. Rövid szeretkezés volt. A férfit módfelett felizgatta a szokatlan helyzet és saját embertelen embersége. A nő régen ölelhetett. Utólag megsajnálta. Önmaga és lelkiismerete előtt a megmentő szerepében tetszelgett. Segített rajta, megakadályozta, hogy az utcára jusson. Mert oda jutott volna. Nehéz egy férjre két évig várni ilyen körülmények között. Még akkor is, ha hébe-hóba hazalátogat. — Rég beteg? Hogy bírod? — célzott a kint fekvőre. Igen! De ne beszéljünk róla. Kapkodó öltözködését elégedett mosollyal figyelte a heverőről. A konyhában nem mert az öregasszonyra nézni. Amikor elköszönt, mégis hátra fordult. Először azt hitte, alszik. Azután észrevette, hogy mosolyog. Gúnyosan és halálosan. A kifizetetlen házadó csak az utcán jutott eszébe. Néhány napig vegyes érzelmek között hánykolódott. Kalandjának nem tudott úgy örülni, mint az előzőknek. Aljas volt-e, vagy ami történt, természetes? Amikor arra a meggyőződésre jutott, hogy természetes, léptei a hetvenkilences felé vitték. — Az ura csak megköszönheti. Nélkülem... Marhaság! Mi lett volna nélkülem? Semmil És egyik férj sem köszöni meg! Bolond volnál Különben mit tudom én, előttem hányan mentették meg? Ez talán mégsem, hiszen érezhettem.. A „megmentési szándék" egyre erősödött benne. Katona férj, beteg anyós, síró gyermek.. Micsoda élet ez? Igenis, segíteni kell az ilyen életet elviselni! De érezte, hogy nézete egyoldalú, és utálta önmagát, amiért belép majd a konyhába, ahol az öregasszony felhúzott lábakkal... Az öregasszony nem volt sehol. A díványt sem látta. Mindezt csak akkor tudatosította, mikor már benn volt a szobában, s jóformán mindketten vetkőztek . .. — Hol van? — kérdezte csodálkozva. — Kórházban? — s cipőfűzőjével bíbelődött. — Nem! Dehogy ... Felakasztotta magát ... A vécében... Pedig azt hittem, fel sem tud kelni. A fiatalasszony arcán ártatlan, angyali és megelégedett mosoly játszadozott. Az adóbeszedő felnézett. Meghökkenve és megrendülten. Megpróbálta megérteni ezt a mosolyt. Maga sem tudta, miért nem sikerült. Pedig olyan egyszerű lett volna! — Azóta félek kimenni... Még |ó, hogy holnapután hazajön a férjein. Végleg. A mosoly még mindig ugyanaz volt, nem változott. Szótlanul megfordult, és elhagyta a lakást. Kint belebotlott a „Csámpás"-ba, aki meglepő örvendezéssel rút, szőrcsomós mosolyt küldött feléje. A „mongolok" egy terítőt ráztak ki. Az erőlködéstől foguk, ínyük kilátszott. Abbahagyták, rámosolyogtak, érdeklődtek: — Szerencsével járt? Ezekkel sem állt szóba. Az utcájukat ís elkerülte. Egyszer csak beérkezett a Házasék adója. Elmélázott. Nézte a gyöngybetüket. Sokáig. Végül már csak elmosódva látta a postautalványon szereplő csekély összeget. Helyette kínos mosolyokra emlékezett: mongolos, sokfogú, vicsorgó ínyű mosolyokra, halálosan gúnyos mosolyokra, szörcsomós, sánta, sokat ígérő, gyűrött mosolyokra. S a legszörnyűbbre, legkegyetlenebbre, leggonoszabbra: egy ártatlan, angyali, megelégedett mosolyra ... Mosolyokra a hetvenkilencesből. Borsózott a háta. Igyekezett őket elfelejteni. Könözsi felvétele a Gyermekek című ciklusból