Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-13 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

Ardamica Ferenc: Mttivfyok A HETVENKILENCESBEN Kis híján elment a számtábla mellett, mert azt nem a ház falán, hanem az alacsony kerítésen, a kapu közvetlen közelében helyezték el. Alig vette észre. Ez volt a város leghosszabb utcája: száztizenegy, többnyire kertes ház... A járda és az úttest között keskeny, poros fűsáv. Sehol egy fa. Seho> árnyék, pedig árnyékra nagy szükség lett volna. Aszfaltos járdája, mely a jobb utcák közé emelte, forró volt. Az adóbeszedő megemelte a lábát. Előbb az egyiket, azután a másikat. Mintha tüzelnének a szandál vékony talpa alatt. .. Kifújta magát. Megigazította hosszú szíjon lógó bőrtáskáját, még egyszer megrándította a vállát és benyitott a hetvenkilences kapuján. Ez a ház nem tartozott a kertes házak közé. Tizenegy szoba-konyhás lakásból állt. A szappangyár tulajdonosa építette munkásainak. A gyárat néhány éve lebontották, helyén bérházak magasodtak. Azután a városi liázkezelőség kisajátította a hetvenkilencest. Később, mivel nem bírt a lakókkal, hogy megszabaduljon tőlük, eladta. így lett a hetvenkilencesnek tizenegy tulajdonosa. Az udvaron két, negyvenév körüli nő mosott. Testvérek leheltek, erősen hasonlítottak egymásra. Szájukban „annyi fog" volt, hogy be sem tudták csukni . . . Mongolos arcukat érdeklődve fordították a fiatalember felé. Formátlan lábakon mozogtak a kút körül. Külsejük megriasztotta. Elhatározta, nem áll velük szóba. Köszönt, de mielőtt tovább ment volna, meggondolta magát. Az udvaron a két nőszemélyen kívül nem tartózkodott senki. Megállt a kád fölölt. Kék farmernadrágja combjára tapadt. A víz zöld volt és csábító. Nem bírta róla levenni a tekintetét. Szerette volna megbotránkoztatni a két „mongolt", s lábát szandálostól beleáztatni a zöld vízbe. Hirtelen elfáradt. .. Ügy érezte, nem lesz ereje bekopogtatni a lakásokba és érdeklődni a keresettek után. Közel ment a kúthoz és megszólította a sokfogúakat. — Az udvar végén... A két utojsó lakás. Mit akár tőlük? A házadót szedi? Azoktól ugyan nem kap egy fillért sem. A csámpás Mara még döglik, reggel felé jött haza. Házasné meg nagyon beteg, a menye éppen a kórházban van, sziilt, csak holnapután érkezik haza, feltéve ha hazaengedik. De, ha hazajön, sem lesz pénze, soha sincs pénze... Az ura katona ... Nemsokára leszerel .. Hogy pontosan mikor, azt nem tudjuk. Ö majd kifizeti. Ezekkel kár kísérletezni. Különben, ahogy akarja ... — csattogták. Otthagyta őket, s az udvar végébe igyekezett Már újból sietett. Hátában szúrós szemekét érzett. — Brr! Néha igazán nehéz embertársainkat sze retni! — gondolta. A humanizmus most távol állt tőle. Az utolsó előtti ajtón bekopogtatott. Benn semmi sem moccant. Lenyomta a kilincset. Zárva volt. A két „mongol" azt mondta, „még döglik". Tovább kopogtatott. Csak az első nyögések után hagyta abba. — Mindjárt... Ki az? — szólalt rneg egy álmos női hang. — Gyurák Máriát keresem! — Jövök már! Eltartott, míg jött. Hosszas csoszogás után kinyitotta az ajtót. — De hiszen ezt a vén nőt ismerem! — az adóbeszedó majd hanyatt esett a meglepetéstől. — Lám csak, egészen tisztességes neve van. Gyurák Mária! Ki hitte volna. Hogy. mondta a két rnongolképű? Csámpás Mara! Mindenesetre lalálóbb. Előadta, mit jikaf. Közben állandóan a nőt nezte. Pecsétes, sárga shantung ruhája alul „cupfos" volt. Kócos hajának három színe közül egyik sem diadalmaskodott. Arcán szabálytalan távolságokban apró szőrcsoinók éktelenkedtek. Öreg volt és gyűrött. Gyűrött mosolyt küldött a fiatalember felé. — Jöjjön beljebb. .. Szerencséje van. Tegnap egy kis pénzhez jutottam. Ki tudom fizetni. • Sántítva félreállt az útból. Az ajtónak tántorodott, mire az nekiütődött odabenn valaminek. Az adóbeszedő belépett, de rögvest megbánta. Zsúfolt szűk lomtár volt a konyha. — Ne haragudjon ... Egy kis rendetlenség van még. Paradicsomot akarok befőzni. Elaludtam. Későn feküdtem le. Törülgetni kezdte az asztal csücskét, majd megtisztított egy széket. — Mennyivel tartozom? — Nyolcvan koronával... — mondta a fiatalember habozva. Az ötszázalékos büntetést a késésért elengedte. Amíg a nő szobájában a pénz után kutatott, az adóbeszédő a kosárban lévő paradicsomot nézte, mely megünva a poshadást, éppen rothadni készült. Mindenhol üres üvegek sorakoztak, különböző nagyságban, színben és formában. — Hová is tettem? — hangzott a szobából. A pénzbeszedő néhány héttel ezelőtt az Orava-kávéházban szórakozott egy lánnyal. Ott látta először a sánta nót a kávéház bejárata előtt. Akkor is sárga ruha volt rajta, de nem ez, melyet most visel. A hajában virág volt. Virágot árult. Megszólította őket. Aliogy visszaemlékezett, mintha a virág is sárga lett volna. Úgy látszik kedvenc színe a sárga. Másodszor a város tó'só végén akadt rá. Hosszú körútján megszomjazott, s betért egy kocsmába, sört inni. A sörről le kellett mondania, mert kifogyott. Málnaszörpöt ivott. A kocsmában a csaposon kívül még ketten tartózkodtak: egy piszkos öregember s ez a nő. Akkor még nem tudta, hogy hívják. Mindketten részegek voltak. Csámpás Mara bárgyú képet vágott. Az öregember félig az asztalra dőlt, egyik kezével a fejét támasztotta, másik kezét a sánta nő láha közé ékelte. Szájából bagóié s nyál csurgott. Szunnyadt. A csapos sem az aprópénzzel, melyet besepert, sem velük nem törődött... Az adóbeszedő nézte a rothadó paradicsomot, s úgy érezte, ebben a lakásban már minden, a nő is, rothadásnak indult. A rothadó vén „virágáruslány" kisántikált. Közben megfésülködött. — Nem találom a pénzt! Közelebb jött, elmosolyodott, s bizalmasan folytatta .. — Mondja, fiatalember, nem lehelne ezt az • adóügyet másképpen elintézni? Nem találom a pénzt. Fizesse be helyettem .. . — Hogy képzeli? Jól néznék ki, ha mindenki helyett, akinek nincs pénze, én fizetném ki az adóját. Nem vagyok milliomos! — Nem muszáj most mindjárt. . . Majd ha lesz pénze, kifizeti helyetlem... Lekvittel jiik, szép fiatalember! Már a karját szorongatta. Egy pillanatra felébredt benne a férfi, azután heves undort érzett. — Menjen vissza, és keresse meg a pénztl Sietek .. — szólt rá erélyesen. — Megpróbálhatom — sóhajlolta a nő csalódottan, és kisvártatva hozta a pénzt. Gyűrött tiAz embernek sok olyan buraija van. akikkel csak futólag találkozott. Valahogyan belekeveredtek az életébe. egy rövid jelenetet játszottak benne, s aztán eltűntek a színről. Vagy azt mondták „A qrój űr megsebesült a párbajban". vagy pedig: „Alenka szívélyesen üdvözli önt. de többe*, nem szabad közölnöm". Közben beavatrf.tan mosolyogtak rád, vagy sóhajtottak egyet titokban, vagy egyszerűen ildomosán távoztak, méltósággal és megértéssel. Minden életnek megvannak a maga hősei és s'.atisztái. Nem adatott meq nekünk, hogy felismerjük igazi szerepüket a játékban. Akit hősnek hiszünk, sokszor csak statiszta; az egyszavas szerep meg néha sorsdöntővé válik az életünkben. Volt egyszer egy ember, névszerint, mondjuk, PQksteflí. A háború előfi; gimnáziumba járt, méghozzá klasszikusba, ugyanis azon a véleményen volt; hogy az 'élet értelmét az a bizonyos és nevezetes carpe diem, — liasználjj ki a pillanatot, — teszi. Más latin közmondás nem jiAolt az eszébe, hanem a-napot kihasználta, ahogy csak lehetett. Könnyen és mohón szórakozott mások számlájára; kedvenc mulatsága az volt, hogy idegen embereket hivő?; fel telefonon, és a bolondját járatta velük. Mint a távbeszélő központ ellenőre mutatkozott be és a vapasztalatlan nagymamákat, akik. egyedül voltak otthon, arra kérte. keressék é]ő a . szabóméiért és mérjék le a teléfonzsinórt a; faltól a kŕ szülékig. .: De ha rossz, napja volt, ákkor mint temffikézési vállalat jelentkezett és bejelentette egy faragott koporsó szállítását azon halandó, számára, aki a hallgatót felvefi;e. Bejelentette: — Már szállítjük önnek azt a koporsót, vegye magára a halotti leplet. És várjon ránk kiterítve. Vagy pedig utasítást adóit: — Szíveskedjék holnap reggel hétkor jelentkezni az állatkertben a papagájával, a mindkettőjükre kötelező védőoltásra. Köszönöm. Különösen eqy bizonyos számú telefonkészülék tulajdonosára telepedett rá ez a legény. Ahogy akkor mondták, magánzó volt. és Kokaska Edvárdnak hívták. Hé';ről-hétre, pénteken három órakor a következő telefonbeszélaetés ismétlődött: az ifjú. Bizonyára leves kapcsolás. Visszaakasztotta a hallgatót és aztán egész héten annak örült, hogy péntek délután ismét felhívja Kokaska ura,, hogy Tyukodi urat keresse nála. Kokaska úr hangja mindig egyforma barátsággal és mélyen zengett. Nem mondta el se taknyosnak, se csibésznek, sem — ami még rosszabb — fiutálúrnak. A hallgatót illedelmesen tefi.e le. LUDVÍK AŠKENAZY: — jó napot! — Jó napot! — Ol\hon van kérem Tyukodi úr? — Óh, semmiképp! — válaszolta, rövid hallgatás után, egy kultúrált hang. — A telefonnál Kokaska Eduard. — Oh, hát a tyúkqcska nincs otthon? — mondogatta mindig friss rökönyödéssel a diák. — És l'ojt tegnap tójáét? — Semmiképp, nem tojt — válaszolt a nyugodt, udvarias hang. Szereti a tóját,, ifjú barátom? — Szívből utálom a tojást, mondta A diák éldegélV, vagyis öregedett. Sikeresen átvészelte a pubertást, a serdülő kort és végül az érettségit, majd a felvételit a fakultásra. A hangja eqy telt. mondhatni behízelgő baritonnál állapodott meq.. Minden reqqel borc/.'válkozott. A világ, amely ismeretlen céljaira részben vele is számolt; haladt a maga önálló útján. . Lehullottak az első bombák, ott Lengyelországban. , Aztán j&.t 1938. november 17-e, és Kokgsda Edvárď hiába várt vénteken három órakor. Röviden szólva, a koncentrációs táborból nem lehetett telefonálni. így tehát a fiatalember, legalább ebben az irányban, megjavul

1.. Hogy mi minden történt vele, az egy másik elbeszélés vagy regény. Kicsit szerencséje volt, valamennyire kitanulta a dörgést, szóval olyan igazi mákvirág volt. Túlélte. És amikor visszaérkezett Prágába, május 'tizenegyedike, péntek, és tíz perc múlva három volt. Így szólt magában: — Hiába is találgatnám, mihez kezdjek újból... úgyse sütök ki semmit ... semhogy ezen törjem a fejem, azzal kezdem, hogy felhívom Kokaska urat. Ez az egyetlen telefonszám, amire még emlékszem. Belépett a ma. gányos kis fülkébe, még rafta volt a háborús csukaszürke máz. A keze reszketős lett, ezen már nem volt mit változtatni. Az arcára kiült a vérbeli sunyiság és rosszmájú öröm kifejezése. Kitárcsázta a számot. — Jó napa; — szólalt meq. — Jó napot. — Otthon van kérem Tyukodi úr? — szólt, és majdnem elsírta magát. A drót másik végén valaki sokáig hallgatott. Majd megszólalt: — Hát '.e élsz. te csirkefoqó? Hát ez pompás! — Élek, Kokaska úr — mondta a diák. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy vajában visszatér belé az élet. A gyorsuló érverésén és a szinte fojtogató örömön át érezte ezt. Hallotta, hogyan ujjong a teste. — Kell, hogy legyen ott egy tyúkocska is — mondta. — Nem tojt tegnap a reqqelihez egy tojást? — De bizony tojt, tojt —felette az öreg Kokaska úr. — Tegnap már tojt az ebadta. Egy gyönyörű fehér tojást. . Megfőzöm láqytojásnak. Magának. Jöjjön hamar, amíq meleg, csibész úr! És ez tulajdonképpen minden — de ki tudja?