Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-13 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

/ EGRI VIKTOR: EGY ÚJ MAGYAR DOSZTOJEVSZKIJ MONOGRÁFIA „Minden népnek van egy irodalmi formája, melyben mondanivalói természetesen helyezkednek el, mert a forma megfelel a nép lelki tempójának és szerkezetének: a világosfejű és héroikus ízlésű francia formája a dráma, az érzelmes németeké a líra, az orosz számára az úgyszólván egyedül lehetséges forma a formátlan, össze-vissza, de az élet minden gazdagságát és önellentmondását befogadni tudó regény. Az orosz irodalom fénykora szükségképpen egybeesik a regény fénykorával." (Szerb Antal) G

oncsarovról, az Oblomov szerzőjéről írott monográfiája és Orosz századforduló című tanulmánykötete után a budapesti Gondolat a XIX. századi orosz irodalmat ismertető sorozatában megjelentette Bakcsi György eddigi esztétikai vizsgálódásainak alighanem legnagyobb eredményét, a F. M. Dosztojevszkij életét és munkásságát elemző monográfiáját. Már itt elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy az utolsó évtizedben igen kevés életrajz tett rám olyan hatást, mint ez az alapos forráskritikai búvárkodásra támaszkodó kötet, amely a múlt század orosz irodalmának legellentmondásosabb alkotóját hozza izgalmas emberközelségbe. Nem kis feladat ez, mert Dosztojevszkij emberlátása és eszmevilága annyira áttekinthetetlenül szövevényes, hogy életrajzának írói és műveinek elemzői a múltban többnyire saját ízlésük és világnézetük alapján próbálták megfejteni a vallásfilozófiái eszmék, szociálpolitikai problémák útvesztőiben tántorgó, démoni megszállottságú alko. tó ellentmondásait. Akadt munkásságának olyan lelkes hivője, aki meghajolva démonikus miszticizmusa előtt, apostolnak hitte, mint az egyedül üdvözítő szeretet meghirdetőjét — prófétának ugyanúgy, mint az aggkorában irodalomtól elpártolt Tolsztojt. Egy időben a marxista kritika maradinak, visszahúzó erejűnek bélyegezte életművét és elítélte a haladás útjáról letért írástudót, aki megtagadta a szellemet, a művészetet és azt hirdette, hogy a forradalom megrontja a világot. Ezt az egyoldalú, elfogult kritikát az újabb marxista értékelés szerencsésen helyesbítette, és a személyi kultusz évei után, halála 75. évfordulóján, amikor a Béke Világtanács besorolta az ünnepelteik közé, a világirodalomnak ez az űj formájú lélekelemző lángelméje elégtételt kapott. Az elégtételadás a moszkvai Pravda szerkesztőségi cikkével kezdődött, amely megállapította, hogy Dosztojevszkij a XIX. század legnagyobb művészei közé tartozik, aki könyveiben „nagy lelki fájdalommal és mély gyötrelemmel figyelte kora egyszerű embereireinek sorsát", és szenvedélyesen tiltakozott „az ember elnyomása, a pénz hatálma, a társadalmi egyenlőtlenség ellen". Irásművészete újraértékelöinesk sorában Lukács Györgyöt és Révai Józsefet találjuk. Révai Dosztojevszkij politikai és társadalmi feleletei közt sok hamisat, törekvései közt sok idejét múltat, már a maga korábaD maradinak mondható vonást talált, elítélte az irracionalizmus homályába merült misz. ticizmusát, a szenvedésekbe belenyugvó filozófiáját, ám ugyanakkor kijelentette: „Ennek ellenére Dosztojevszkij világraszóló nagy író, mert egy hazája, sőt az egész világ számára válságos korban kérdéseket tudctct felvetni költőileg döntő formában. Embereket alkotott, kiknek sorsában, lelkiéletében, a regény többi alakjaival váló összeütközéseikben (Á Karamazov-testvérekre vonatkozó megállapítás. — E. V.) és kölcsönhatásaikban. az emberek és gondolatok egymást vonzásában és taszításában a korszak nagy kérdései teljes mélységükben feltárulnak, hamarább örvénylőbben és átfogóbban, mint magában az átlag-életben." B

akcsi Györgyöt is érthetően leginkább Dosztojevszkij dinamikus világszemlélete, a műveiben megnyilvánuló ellentmondásosság izgatja, és nem utolsósorban az a kérdés, hogyan került válságba, forradalmi nézeteivel ellentétbe a Szegény emberek írója, akit Belinszkij és köre zseninek mondott? Néhány sikertelen kisebb regénykísérlet után, elkeseredve a rossz kritikától, Dosztojevszkij szakít Belinszkij körével és más barátok után néz. így jut el a Petrasevszkij-körbe, 1849 áprilisában letartóztatják, s mint a „főbűnösök" egyikét halálra ítélik. 1849. december 22-én a vádlottakat zárt hintókban kiviszik a Szemjonovszkij térre, sorba állítják őket, felolvassák a halálos ítéleteket, és megkezdik az előkészületeket a kivégzéshez. Ám a halálos ítéleteket nem hajtják végre. „Ezt a szadista, vadállati színjátékot maga Miklós cár eszelte ki — írja Bakcsi ->-, és a katonai bürokrácia a leh&ő legnagyobb pontossággal hajtotta végre a kimondott, majd megmásított halálos ítéletek komédiáját. Nem mintha Miklós nem ítélte volna valóban szívesen halálra a Petrasevszkijkör vezetőit. Ha már nem vonulhatott be fegyveresen Franciaországba, hogy a forradalmat elfojtsa, és meg kellett elégednie a magyar szabadságharc eltiprásával, legalább azt akarta megmutatni, hogy odahaza korlátlan úr." Mesteri ez a fejezet és a továbbiak is, amelyekben Bakcsi a szibériai száműzetésnek, a katorgának négy infernális esztendejét ecseteli, torokszorítóan izgalmasak. Stefap Zweiget, a legszebb német Dosztojevszkij-monografiájának íróját idézi, aki leírja, hogyan omlott össze Oscar Wildeareadingi fegyház két éve alatt, melléje állítva Dosztojevszkijt: „Wilde, akiben a lord túléli az embert, szenved a fegyencek közt a félelemtől, hogy maguk közé tartozónak tekintik őt, de Dosztojevszkij csak addig szenved, amíg a tolvajok és gyilkosok megtagadják tőle a testvériséget..." Dosztojevszkij tantaluszi kínokat szenved el az omszki büntetőtáborban, megbilincselve téglát hord, fegyenctársai az őrület határáig felingerlik, mégis mély, erős, szépséges jellemeket talál köztük, és „csodálatosnak" mondja a népet. Amikor a fegyenctelepről kikerülve újra levelet írhat, újjászületést emleget. Elismeri, hogy jogosan ítélték el, és forradalmiságát álomnak, utópiának nevezd, a forradalomban való részvételét viszont véletlennek, de ugyanakkor hangsúlyozza, ho&y egykori hite őszinte és tiszta volt. Azt hiszem, hogy Dosztojevszkij világnézeti váltásának okait Anna Seghers fogalmazta meg a legjelesebben: „Arról, amiért ifjú korában harcolt, amiért halálra ítélték és haláláig rendőri megfigyelés alá. t állt — mindenről lemondott, hogy ne pusztuljon el mint író. Ezeket a gondolatokat nem merte többé tisztelni, nem is mert rájuk gondolni — hogy ne pusztuljon el mint író." A bőséges dokumentációs anyag lehetővé tette Bakcslnak, hogy nyomon követhesse, milyen hatással volt Dosztojevszkij életére és alkotó munkásságára a túlfeszített munkától, a bebörtönzéstől és a kivégzési komédiától kiváltott epilepszia, a „szibériai száműzetés rettentő ajándéka". Szerelmi életét, két szerencsétlen házasságát, játékszenvedélyét és azt a szörnyű nyomást, hogy epilepsziás rohamai közt szinte a szíveszakadtáig —( fél lábbal mirnlig az adósok börtönében érezte magát — dolgoznia kellett, Bakcsi, túllépve az életrajzírók hagyományos módszerén, izgalmas analízisnek veti alá. Külön kritikai méltatást érdemelnének azok az elemzések, amelyek Dosztojevszkij kimagasló művei (Szegény emberek, Feljegyzések a holtak házából, Megalázottak és megszomorítottak. Bűn és bűnhődés, A jfcékos, A félkegyelmű, Ördögök és utolsó regénye, A Karamazov testvérekl keletkezésének körülményeit megvilágítják, és a művekben megrajzolt alakok fejlődéstörténetét kísérik figyelemmel. Akad itt nem egy remek rész és páratlan jellemfestés, mint Raszkolnyikov, Szonya, Porfirij, Szvidrigajlov a Bűn és bűnhődésben Ivan, Dimitrij és Aljosa A Karamazov testvérekben, s a főhősök, epizódfigurák tucatjai, akiknek a dús tenyészetű nagy lélekismerő páratlanul jellegzetes életet adott. , lylonográfiái első fejezeteiben Bakcsi Doszto• * jevszkij olvasmányainak vizsgálata kapcsán kitűnő tájékozottsággal elemzi azokat a hatásokat, amelyeket legnagyobb kortársaitól, Balzactól Dickensig és Vietor Hugóig magába szívott, s regényeinek egyes fejezeteit és alakjait, mint kölcsön vett anyagot, ugyanúgy felhasznált, ahogy Shakespeare forrásmunkaként felhasználta a renaissance-kor olasz novelláit és gyarlóbb tehetségű elődeinek drámáit. Dosztojevszkij is a maga képére formálta az ismert alaphelyzeteket és új gondolatokkal gazdagította a kölcsönbe vett anyagot. Könyve utolsó fejezeteiben viszont Bakcsi azt a hatást figyeli és méri le, amelyet Dosztojevszkij hazájában, Oroszországban, majd a Szovjetunióban az írástudókra gyakorolt. Gorkij ellenállása Dosztojevszkijjel szemben közismert, de a kritika köny-i nyen mutatja ki, mennyi figurája ellenpárja egy közismert dosztojevszkiji figurának. Az Éjjeli menedékhely utcalány Nasztyája, a Bűn és bűnhődés Szonyájának, a csavargó, papos beszédű Luka pedig „Dosztojevszkij monumentális sztarec-figurátnak pejoratív változata, Gorkij kártékony vigasztalónak szánja, akt bölcseleti közhelyekből éľ', (Bakcsi György.

j Gorkij a megalázkodást és a tfr relmet kórosnak tartja. Mélyebbre kíván szállni, magasabbra is szeretne szárnyalni, mint Dosztojevszkij, írja Bakcsi. A türelem helyett a legradikálisabb változás szükségességét tartja fontosnak, tüneti kezelés helyett sürgős műtétet. A szovjet kritikusok egy csoportja (rappisták, naposztovisták) — mint fentebb említettem —• össztüzet indítottak Dosztojevszkij ellen, nem törődve Lenin figyelmeztetésével, hogy differenciált elemzéssel kell megközelíteni a nagy írót. EzekneTC a túlzóknak nagy hibája, hogy Dosztojevszkij kon« zervatív-reakciós politikai nézeteinek ürügyén művészi teljesítményeit, problémafelvetéseit is elutasították, jegyzi meg helyesen Bakcsi. Szejfulina például 1924-ben így nyilatkozott: „Tisztelem Tolsztojt... és határozottan elutasítom Dosztojevszkij alkef.ásait Számomra Tolsztoj és Dosztojevszkij két végpont az orosz irodalomban. Ami Tolsztojtól van — megeleveníti az életet, ami Dosztojevszkif.ől — az hullaméreg." Szejfulinával szemben Majakovszkij, Leonov, P51nyak, Furmanov, Paszternak, Olesa, Bugakov meghajolnak Dosztojevszkij nagysága előtt; Pausztovszficij csak annyiba kivétel, hogy elismeri Dosztojevszkij zsenialitását, de túl sötétnek, leverőnek találja. Nyugat-Európában Dosztojevszkijt — Tolsztojjal és Turgenyevvel ellentétben — kevéssé ismerték. Diadalútját a Hot.ak /lázának és a Bűn és bűnhődésnek fordításai készítették elő. Dosztojevszkij hatása észlelhető Schnitzler elemző módszerén, Hauptmann késői drámáinak moralitásán, Wassermann pszichopatológikus elemzésein, állapítja meg Bakcsi. Dehmel és Kellermann, valamint Thomas Mann sem vonhatta ki magát hatása alól, és Hugó von Hoffmannsthal 1921-ben megállapítja: ,,Ha korunknak van egyáltalán szellemi uralkodója, úgy Dosztojevszkij az. Az ifjúság lelkére gyakorolt hatása úgyszólván kiszámíthatatlan ... a fiatalemberek az egész világon úgy vélik, hogy az ő figuráikban megtalálják saját belső világukat...' Franz Kafka egész életműve Dosztojevszkij nélkül elképzelhetetlen. (Bakcsi Kafka-elemzése kis műremek.) A franciák közt Charles Louis Philippe, Bourget, Barrés, Gide, Roger Martin du Gard műveiben kimutatható Dosztojevszkij hatása, de beleszól Kierkegaard, Heidegger bölcseleti munkáiba, az egzisztencialisták, Sartre, Camus művészetébe is. És végül Dosztojevszkij magyar elterjedésének törvényszerűségét érinti Bakcsi futólagosan, és néhány sorban megnevezi kritikusait, műveinek ismertetőit. Érzéiem szérint ez az utolsó négy oldal csupán adatszerűségével érdemel figyelmet. Feltétlenül a monográfia hasznára vált volna, ha Bakcsi itt jobban elmélyed vizsgálódásaiba. Bár a Jegyzetek közt találunk sok érdekes adatot, Dosztojevszkij magyar hatásának lemérése feltétlenül nagyobb tanulmányt érdemelne. Az anyagban oly gazdag és elemzéseiben magas szintű monográfia ezzel adósunk maradt.