Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-23 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó

Sagan bácsi a feleségével és unokájával Fű zsendül már a bokrok alján, a sírok között és az utakon is. A fejünk felett végtelen magasságokban szárnyal a tavaszi nap és irgalmatlan derűs égbolt feszül fölénk. Arnyéktalan, mindenütt felhőtlen kéklő égbolt. A zsendülő füvek alatt, mozdulatlan földben, mélységesen alvó évszázados csönd pihen. Köröttünk és fölöttünk is álmodó, feszülő csönd, s hirtelen beleénekel egy rejtező pici madár. A temető legszélére jutottunk már, s megállunk három egészen egyforma sír fölött. Három egészen egyforma sírkő előtt. Szürkeségükből fekete márványtáblák fényeskednek elő arany betűikkel. Itt nyugszik Turző István, mondja az első tábla, itt nyugszik Zsakba Sándor, mondja a második, itt Gyeváth János, mondja a harmadik. Turzó István született 1897ben, Zsabka Sándor 1907-ben, Gyeváth János 1915-ben. Mindhárom elhalálozási ideje 1931. május 25. Ekkor haltak meg, pünkösd hétfőjén. De a sírkövek, felirata nem árulja el az elhalálozás napját, sem azt, hogy épp pünkösd hétfője volt. A kőfaragó ugyanolyan betűkkel, ugyanazt a szöveget véste oda vésőjével s bearanyozta őket, mint a halottak nevét. Életed áldoztad boldogabb jövőnkért. Hálával adózunk. Ezt mondják az aranyozott betűk. — Tízéves voltam akkor — mondja Teplický Sándor, a nemzeti bizottság elnöke, aki ide kísért. Elnézem az arcát. Keresem benne a tízéves gyermeket. Négyven esztendő telt el azóta. Negývén év nevelte kemény, edzett emberré. Ráncokat vésett a homlokára, az arcára és a szeme alá. Megőszítette a halántékát. Nincs sehcl az a tízéves gyermek. Elnézek a falu felé. Nincs sehol az a régi falu. Piros háztetők, frissen festett falak eleven színe fényeskedik a tűző tavaszi napsugarakban. Az ember megöregszik, a falu megfiatalodik, gondolom magamban, amikor elindulunk a visszafelé vezető úton. Még mindig énekel az a rejtező pici madár. Valahol nagyon messze, vagy túlságosan közel és túlságosan gyönge hangon. o •a c -a co O Q. a> E-I Ott állunk már egy köves út kanyarulatában. Jól látni innen a temetőt, a föld alatt pihenő elnémult falut, és jól látni az ágaskodó napfényben tündöklő eleven falut is. Ez volna Kosút, mondom magamban és nézem a temető kerítése mellett elfutó árkot és az út köveit. Ezen az úton tért be annak idején Hegy községből Major István és forradalmi dalokat éneklő munkásserege. Itt, ebben az árokban lapult meg az utat figyelő két csendőr. Ballagunk ketten ugyanazon az úton s beérkezünk a falu kellős közepére. A főtéren a népművelési otthon közelében ott ágaskodik az emlékmű oszlopa, rajta Major István bronzba öntött arca. Emberfeletti magasságból tekint le ugyanarra a térre, ahol negyven évvel ezelőtt a porba roskadt a csendőrtiszt kardjának ütése alatt. A helyi nemzeti bizottság hivatali helyiségében jöttünk össze. Sagan Mihály, a falu legöregebb kommunistája a két háború után elrontott földreformokról beszél. Tizennyolcban két idegennek juttattak harminc hektárt, négy idevalósinak tizenhárom, tizenöt hektárt, a többi föld megmaradt az uraságok és a bérlők kezén. Negyvenhatban én tárgyaltam a földreform ügyében. Jött ide a faluba valaki, egy hatalmasság. Árva gyufaskatulyát vetett elém az asztalra, körbemutatott rajta az ujjával és azt mondta, a kosútiaknak enynyl föld se jár. És nem is juttattak nekik semmit. Volt a faluban néhány szegény parasztember, hat- nyolcholdas gazdák, egyébként csak földmunkások, meg eljáró ipari munkások éltek a faluban. A földművesszövetkezet elnöke Sušia István, egy harminchat éves fiatalnie. Szlovákiai viszonylatban mégis a legjobb magtermesztő gazdaságok közé tartozik. Ügy tudom, az ötödik helyet érte el. A beszélgetés közben felelevenedik bennem délutáni találkozásom Kugler elvtárssal, a Kosútí Állami Gazdaság igazgatójával, akit csaknem húsz évvel ezelőtt ismertem meg, mint a Szabad Földműves felelős szerkesztőjét, s aki Szlovákia Kommunista Párt-' Jának Központi Bizottságáról, a földművesosztályról jött ide Kosútra. S eszembe jut a délutáni beszélgetés egy mondata: — Földmunkásként dolgoztain itt ezen a birtokon, ahol most igazgató vagyok. Nem úgy mondta ezt, mint aki életeredményeivel dicsekedik, inkább csendesen, szerényen és talán egy kicsit szomorúan is, mint egy megfáradt, aki hosszú bolyongás után végre hazáérkezett. Hangja mélyén ezért ott bujkált az öröm és boldogság érzése, de ott rejlett benne valami megfoghatatlan szomorúság és fájdalom is, mert közben eltelt, elmúlt egy teljes élet. S eszembe jut másik fájdalmas mondata is: — Harmincegyben huszonegy éves voltam. Huszonegy éves volt, mikor a kosúti sortűz napján súlyosan sebesült bátyját vállára emelve menekítette a legközelebb eső házba, hogy megmentse a csendőrök dühe elől. S hirtelen eszembe jut egy öt, vagy hat évvel ezelőtt Irt önéletrajzi részlete, mely szerencsés véletlen során a kezembe került: „Boldog vagyok, hogy harminc év eltelte után visszatérhettem ebbe a járásba, ahol részt veszek a pártéletben. Itt élek és itt dolgozom, ahol gyermekkoromban a legtöbbet szenvedtem, ahonnan elindultam a szabadság felé vezető út keresésére. Meg vagyok győződve arról, hogy a marxizmus—leninizmus és a Szovjetunió ismerete nélkül, melynek segítségéember azt mondja: — A kosúti nép megmutatta, milyen rendkívüli eredményeket és milyen életszínvonalat tudott elérni azon a földterületen, amelynek Jövedelmét a volt uraságok lelkiismeretlenül elpazarolták. A harminchat éves fiatalember csak március óta elnöke a szövetkezetnek. Édesapja ugyan már húsz évvel ezelőtt lépett be, s ő maga tizenhárom éve dolgozik benne. Közben elvégezte a komáromi mezőgazdasági iskolát, s beiratkozott egy újonnan létesülő mezőgazdasági főiskolára. A mezőgazdaság szakosítását, gépesítését és racionalizálását választotta tanulmányi szakjának. A szövetkezeti elnök meggyőző szavat után szerényen elhallgat, majd Sagan Mihályra mutatva azt mondja: — Ű beszélhetne a legtöbbet szövetkezetünkről. Ű írta alá elsőként a belépési nyilatkozatot és ő volt a szövetkezet első elnöke. Sagan Mihály elmosolyodik: — Hát igaz, voltam három éven át szövetkezeti elnök, hat éven át nemzeti bizottsági elnök is. Két éven át pártelnök. Dehát az régen volt. Én nemigen tudok mondani új dolgokat, se pontos adatokat. Jó lett volna, ha elbeszélget Kugler elvtárssal, az állami gazdaság igazgatójával. — Beszélgettem vele, és rendkívül dicsérte a szövetkezet gazdálkodását. Azt mondta, hogy egy helctár földről tizennyolc, húszezer korona értékű terményt takarít be. — Pontosan csak tizenkilenc ezer korona értékűt — mondja a szövetkezet elnöke. — Ez hat és fél ezer koronával több, mint az állami gazdaságban. — Ne felejtse el, hogy az állami gazdaság nem ötszáz hektár, de ötször-hatszor annyi és magtermesztő gazdaság létére nem engedheti meg magának azt a szakosítást, mint a szövetkezet. Sőt, rendkívül ki nem fizetődő terményeket kell termeszteluban; a régi házak arculata is teljesen újjá változott. Van a faluban harmincöt autó, százhetvenöt motorkerékpár, háromszázötven tv-készülék és annyi rádió, ahány ház. Van új hangszórónk, utcáinkot éjszaka neonfények világítanak, épült új tűzoltószertár és járdákat készítettünk. Az iskolaépületet vízvezetékkel látjuk el, hetvenötig új hidat építünk a Dudvágon; és felépítjük a helyi nemzeti bizottság új épületét; ugyanebben helyezzük el a postahivatalt is. Teplický Sándor egy év óta elnöke a nemzeti bizottságnak. • — Es ki volt azelőtt az elnök? — .kérdeztem egészen véletlenül felötlő kíváncsisággal. Nem nevezik meg, de mondanak valami egészen lesújtó tényt: —- Kanadába szökött. A beálló hirtelen csendet Sagan bácsi hangja töri meg: — Nagyon sajnálom, hogy a mai fiatalsággal a viszonylagos jólét elfelejteti az egykori földmunkások sanyarú sorsát. Elbúcsúzunk egymástól. c: -a vei lehetővé vált a kapitalizmus megdöntése és a szocialista rendszer megalapítása, amely társadalmunk legnagyobb erejére, a munkásságra és a szegényparasztságra támaszkodik, nem lett volna lehetséges a szabadulás útját megtalálni. Ez a felismerés és az a valóság, hogy a szocializmus elérhető minden nép és nemzet számára a világon, ad erőt a további önkéntes pártmunkához". Teplický Sándor konkrét adatokat soroló hangja térített magamhoz tűnődésemből. — Százhetvenöt ház és tizenöt munkáslakás épült negyvennyolc óta a faOdakünu még mindig süt a délutáni nap. Irgalmatlanul derűs égbolt feszül a falu fölött, a temető fölött, a példásan művelt, kultúrált határ fölött. A Dudvág partján megpillantom a gyönyörűen virágzó gyümölcsöst. A szövetkezet gyümölcsösét. Az elnök azt mondta róla, hogy huszonöt hektár. A szőlejük összesen tizenkét hektár. Elballagok a kacsatenyésztő és kacsahizlaló telep mellett. A modern istállóépületek mellett, ahol a monodietás etetéssel kísérleteznek, hogy nagyobb tejhomazot érjenek el. Üjra visszatérek a faluba, hirtelen az iskolából kitóduló gyermektömeget pillantom meg. Minden ok és kényszer nélkül eszembe Jut a három sírkő aranyozott felirata. Az a három név. Az a három születési adat és az elhalálozás idejét jelző évszám. S végül a márványtáblák legaljára vésett azonos szöveg: Életed áldoztad boldogabb jövőnkért. Hálával adózunk. Végül eszembe jut valaki, akiről az új Kosút sorsát gondozó kemény emberek csak annyit mondtak, hogy ma Kanadában él. S hirtelen fölviharzik bennem az elmúlt két esztendő válsága miatti harag és keserűség. BABI TIBOR A Főtér a népművelési otthonnal