Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-02 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

HM HIDAS ANTAL: Atarfiák az elítélteket Megszólaltok a börtönhorongok. Mindenütt vér, csupa-csupa vér. Két csók között a sodrás kidobott. Fölszállott oz országút pora. Alkonyodott. Erdők füstölögtek. Felhő-barmok megitták o nopot, s nem lohad az elszorított ér. Mindegy, ugye: melled vagy az ég, fulladt testek, sárga homlokok, a két karom, az élet, ember, én te . mindegy, ugye? Megálltom. A sodrás kidobott. Mindenütt vér, csupa vér. FORBATH IMRE: JÓZSEF ATTILA: Utcaseprők dala Söpörj, seprő, söpörj, seprők söpörjetek, por födi az utcát, el kell söpörnetek; fekete aszfaltra hull a sár, hull a hó, söpörj, fáradt seprő, kaparj hókaparó: söpörj, seprő, söpörj, seprők, söpörjetek, szolgák, vagyunk, szürkék, mint téli verebek, söprünk inszakadtig, míg a csuklónk reped, száz év óta söprünk, söpörtünk eleget, söpörj tovább, seprő, seprők, söpörjetek, öreg világ piszkát kell elsöpörnetek! JAN KOSTRA: Sirató-ének VILÉM ZA VADA: Bányászok Mint a vadászok köves erdő mélyén, bányászok fejtés közben, munka éjén lesik a csüggő kö apró zaját, a faállványt, a sűrű roppanást, s a fal mögött, amint a víz locsog, a csendet, Ha a szél már nem morog és kezüket a fal érverésén tartják, érzik a szenet, hallják, tapinjták a széneret, csákányokkal, és vágó ekékkel, harcolnak, küzdenek a szénnel, ós fent a sötét kövekre fújnak, s a kokszolóban lángragyólnak a szivárvány minden színével. Azért lobog a lang: a földet ne érje (agy, s ne hozzon sötétet ránk. Mi is bányászunk lenti mélyből, napfényes akna meredélyből, a mély tárnákból, fejünkből, szánkból, a töretekből, szívünkből ásunk Most melegít a föld, most illatozik tán először. Mig minden szív magában tárnát tár fel, vagy lávát önt ki, meleget. S okkor, az éjszaka ragyogni kezd, Kladné és Ostrava felett. TAKÁCS TIBOR fordítása Invokáció Énekelni oly nehéz, hol kíváncsi szemek figyelnek, mégis, elfogódvo bár, fújd el dalod, ?engd a munkások dalát. Föl vagy húzva az életre s végül minden óramű lejár. Nyisd meg szíved, a világ alázatosan ül a kapunál. Ez Itt körül mind ellenség, gondold meg jól, az nyugalmat ád. Énekelni oly nehéz itt, énekeld a munkások dalát! Tekints körül e tört síkon, melyre kövér falkában épp betör a homály. Nincs ideje vigadásnak, ládd, a nap is feldöntött pohár. Mi mór nyugtalan álmunkhoz készülődünk - drága a világ, ciripelni kezd a fáradtság; énekeld a munkások dalát! . Óh hogy fetreng a nagy este! Erdős öléből sötéten dől a vér. Az orvos szerint százhúsz milliónak nem jut egy falót kenyér. Ama százhúsz millióban, mely a hold-zsupp födte ólban rongyaiba váj, megszületett az a Gyermek, kit nem véd sem Isten, sem Király Egész világ ege alatt emeld föl műszered, szavadat, — ismered a modern pszichológiát, szíved elől nincs menekvés. Énekeld a munkások dolát! Rebbentsd meg a kíváncsiak gúnyos csapatát. Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint ba rát. Rójuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást ablakon át. - Csörrenjen meg az az üveg! Énekeld a munkások dalát! Nem térnek vissza már, kiket agyongyötörtek; a vértanúk sora körülfonja a Földet. Ó, hányan vannok, kik estétől reggelig hallgatják: hogy zokognak holt szeretteik! S bezárni nem lehet e szörnyű álmoskönyvet: a lapok börtönéből a holtak kiszöknek; öklét rázza a férfi, szeme holt parázs, a gyermek karja csüng, a teste vézna váz, az asszony megrándul, vádló kezének árnya ráhull a házak vérben fürdetett falóra. Nincs béke már, - a sir él s dobban és hörög, s amerre elvonult az ártatlan csapat: nyomukból, mint örök nyílt sebből, vér csöpög lelkünkben nem csitul a bánat és harag. Hallom a hangjukat: „Kínok tüzében égünk, hóhérainkat adjátok ki nékünk . . ." A forró könnyfolyók nem, nem apadtak el, az elfulladt sikoltás még visszhangra lel. A roppant katlanba milliók teste dőlt s élnek, hiába csapták rájuk a fedőt. Körülöttük a föld reszket és dübörög, sírnak, sikonganak, - a gyötrtrlmük örök „Töviskoszorúnak széttépi csontkezünk s a gyáva gyilkosok felett Ítélkezünk . . ." Ki tartja számon a megkínzottak hadát? Vájjon ki hallja meg a vértanúk szavát? Nem térnek vissza már többé, kiket megöltek, véres koszorúként fonják körül a földet. Valóság volt mindez, vagy borzadalmas álom? Valóság volt! - De új nap int a láthatáron a téboly és a szenny fölöttünk elviharzott, szabad ember, a tiszta fényben mosd meg arcod! KÉPES GÉZA fordítása JOZEF HORA: Én vagyok, lásd, a szárba szökkent, ifjú szabadság piros virága. Tudod-e, ki táplált? Félelmes, füstös városok nyomorúsága. A mezők s egy ezredéves gyötrelem vérét itta sötétben fakodt gyökerem. Fa vagyok, vihar tördelte törzsem, ágam, lombot, virágot hajtok a napsugárban. Ezreknek szeme rám ragyog, a hitük, emberségük vagyok én, a jövőbe lendülő kor vagyok, álom és jó remény. A gyárak örvénylő éneke, dal vagyok, jönnek majd gondtalan, szebb napok, s én álmaitok szövögetve e gyárakban - a boldogságot szövöm a szövetekbe. A szabadság éneke Kalászos rónaság vagyok, megérlelt már a nap, a paraszt végigjár a dűlőn, földeken, körötte érett mag pereg, suttogás kél a rög alatt, meghallja-e titokzatos, halk énekem. Én vagyok a biztonságos híd, összekötöm a múlt s jövendő partjait S egy új világot emel karom, a pöröly gyanánt szorgos forradalom, egy lesz a jog, s egyértelmű Szolgáld e mozduló, száguldó időt! Föl, sorakozz, gyújts vidám, vörös dalra! Fiad, lányod hadd nőjön szépre, nagyra! Áldozz, ho kell, vért, velőt, s ha kell, hát mindened! A sírban nyugvók porának békesség. A tudók által igazság tétessék. Ó, május elseje, reményeink s a beteljesülések napja, te egyesíts a harcra! BABI TIBOR fordítása JAN SMREK: BABI TIBOR Munkanélküliek indulója Dülöngve, éhesen vonulnak át a téren látszatra emberek, de lelkük kiszakadt s pokoli mélybe hullt, összeszorult öklében horpadt gyomrát viszi fenyegetőn e had. Az utat verdesi éhségük, szomjuk szárnya, mint tőr, tekintetük szíveket járna át, míg mennek s a nyomor keresztjeinek száza megroppantja pihent karjuk izomzatát. Egy-pár stájeri ló halad mellettük el, pofájukból vígan, bőven csorog a nyál, tekintetük nyugodt. Az ember irigyel tőlük egy kis szecskát, oly mélyre hullt le már. RUBIN SZILÁRD fordítása Vasolvasztók dala Vakít, mint alkonyatban izzó szűz havas; folyékony, fürge, mint a víz s a láva, nyíló virág: az érc s a tűz csodája, ó, énekel, zuhog, dalolgat már a vas! Szemünkef háló, testünk azbesztöltöny óvja, ha ujjal érint, elfonnyadsz mégis, mint a lomb, s örökre elfelejted, hogy a vas mit dalolt. Lásd, elnyújtózott már, mint Mózes rézkígyója, folyik, ő, folydogál — leölt, vad sárkány vére -, mégis szelíd, akár a kecskenyáj, mert hűs, konok nyugalmát kényszeríti rá a lágy homok, mint édesanyja elvadult rossz gyermekére. Fut, folydogál a napot szégyenítő fénnyel, s mint üldözött, bukdácsoló aranyhalak, úszkálgat, fut színén a bujdosó salak. Ússzon is, fusson is: nekünk a tiszta fém kell! m—m <o N in "-9 s 12