Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

A szlovákiai képzőművészeti élet problémáiról A KÉPZŐMŰVÉSZET TEGNAP ÉS MA A szocialista Csehszlovákia több mint húszéves fejlődésében jelentős szerepet játszott a művészeti értelmiség, ezen belül a képzőművészek is. A többi művészeti ágazat képviselőihez hasonlóan hozzájárulnak a szlovák nemzeti kultúra arculatának formálásához és a zenével együtt fontos szerepet töltenek be kultúránk megismerésében határainkon túl is. Számos tény bizonyítja, hogy a művészek az 1968— 69-es évek megrázkódtatásai után egyre jobban tudatosítják társadalmi helyzetüket és küldetésüket. Szertefoszlanak bennük azok az illúziók, amelyeket az értelmiség, kiváltképp a művészek a hatvanas években alakítottak ki. Vonatkozik ez a szlovákiai képzőművészet képviselőire is, habár tények igazolják, hogy a művészeti szövetségek közül ez a szervezet igazodott legkevésbé olyan elképzelésekhez, miszerint a művészeti szövetségek erkölcsi és politikai - a pártot és az állami szerveket is bizonyos mértékben ellenőrző - erődökké válnának. A művészek önelemzése olyan vitákban bontakozik ki, melyeknek egy része szinte ösztönösen, saját elhatározásukból valósult meg, az értékelés és a felmérés többnyire azonban a párt és az állami irányító szervek bírálata után következett be. Maguk az alkotó szövetségek tagjai is egyre jobban tudatosítják, hogy a konszolidáció során csak az értelmes gondolkodású, tiszta lelkiismeretű emberekkel lehet tárgyalóasztalhoz ülni. Csak az ilyen emberek közreműködésével alakítható ki olyan program, amely megfelel a művészek és szervezeteik társadalmi küldetésének. A szervezet Általában helyes az a vélemény, miszerint a képzőművészek tudatában vannak, hogy milyen történelmi vívmányt jelent szövetségük szervezeti bázisa. A Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének volt vezetősége, beleértve a válságos évek vezetését is — minden bomlasztó próbálkozással szemben — szüntelenül védte az egységes szövetség elvét. A Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége húszéves fennállása alatt különböző szervezeti és szerkezeti változásokon ment keresztül. Erről sokkal beavatottabban lehetne írni, ha a szövetség vezetősége az elmúlt két évben nem utgsította volna vissza azt a javaslatot, hogy a meglévő dokumentumok alapján dolgozzák fel e szervezet történelmét. Igaz, a szövetség sokáig csak a Prágában működő Csehszlovák Képzőművészek Szövetségének szlovákiai szekciója volt, s habár ezen a helyzeten részben változtattak, az asszimetrikus elrendezés kereteit egyszer sem lépték túl. Az ötvenes években a képzőművészek szövetségéhez tartoztak a műépítészek is, ők azonban később — a képzőművészet egészének rovására — kiváltak a szövetségből s külön szervezetet létesítettek (amely szakmai szempontból nem tartozik a Művelődésügyi Minisztériumhoz, hanem a Fejlesztés- és Műszaki Minisztérium irányítja). Viszont továbbra is tagjai maradtak a Képzőművészeti Alapnak, az úgynevezett társadalmi megrendeléseknek tehát közösen tettek eleget. A Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének tagságát jelenleg szobrászok, festők, grafikusok, iparművészek s a képzőművészet elméleti szakemberei alkotják. A szövetség az előbbi felsorolás alapján különböző csoportokra oszlott. A művészeti szervezet tevékenységének megítélése szempontjából azonban e szerkezeti kérdések sohasem voltak mérvadók. Államunk föderatív elrendezése után a Csehszlovák Képzőművészek Szövetsége kettévált, s a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségével párhuzamosan megalakult a Cseh Képzőművészek Szövetsége is. Ilyen megoldás után feltételezhető volt egy közös koordináló szerv létrehozása, ez azonban a cseh képzőművészeti élet eltérő fejlődése miatt a mai napig nem jött létre. A szövetség küldetése és szerepe Bár a szövetség elvben eszmei és szakmai kritériumok alapján kiválasztott tagok szervezete volt, a gyakorlat során kiderült, hogy eszmei-alkotó küldetése mellett még további feladatok is hárulnak rá, amelyeket jobb szó híján szakszervezetinek nevezhetnénk. Arról van szó, hogy a többi művészeti ágazattól eltérően a képzőművészek túlnyomó többsége nincs állandó munkaviszonyban, s ez a helyzet bizonyos különlegességeket teremt e hivatásos réteg társadalmi léte, tudata, szociális érdekei, jogai és kötelességei szempontjából. Ilyen megvilágításban a képzőművészek társadalmi helyzete tehát hasonló az egyénileg gazdálkodó földműves helyzetéhez, s úgy véljük, a művészek túlnyomó többsége ezt tudatosítja. A szervezet fejlődésének különböző időszakában hol az egyik, hol a másik arculata mutatkozott meg, s nem volt ritkaság az sem, hogy az egyik a másik rovására történt. Ez a megállapítás nehezíti a képzőművészek szövetsége tevékenységének tárgyilagos megítélését. A művészek rendszerint arról panaszkodnak, hogy a szövetség kevés gondot fordít a tagság érdekképviseletére. Közismert, hogy a képzőművészek csaknem valamennyi tanácskozás - bármit is tűzött napirendjére - ilyenféle felhánytorgatássá fajult. A szövetség ténykedésének feltérképezésénél megállapíthatjuk, hogy váltakozó intenzitással ugyan, de helyes eszmei—politikai és nevelő befolyással volt a tagságra (időközönként szemináriumot és iskolázásokat rendezett), műtermek szerzésével, ösztöndíjak és különböző szociális segélyek juttatásával, díjak és egyéb jutalmak odaítélésével stb. kedvező feltételeket igyekezett teremteni a műalkotáshoz. A szövetség egy-két évenként kezdeményező lépéseket tett az állami irányító szervek felé, hogy különböző pályázatok meghirdetését tegye lehetővé. Nem a szövetség hibája, hogy a javaslat közül csak néhányat fogadtak el, mint például a Szlovák Nemzeti Felkelés 10. évfordulója, 15. évfordulója, az NOSZF 50. jubileuma tiszteletére kiírt pályázatot stb. A szövetség kezdeményezéseinek sikere teljes mértékben az állami szervektől függött, mivel a szövetség — költségvetésbői élő szervezet lévén — nem rendelkezett megfelelő eszközökkel az anyagilag igényes akciók fedezésére. A teljesség kedvéért nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szövetség a Képzőművészeti Alap segítségével, éveken keresztül Szlovákia szerte jórészt népművelési jellegű vándorkiállításokat dotált és rendezett, amivel olyan intézményeket helyettesített, melyeknek hatáskörébe tartozott az ilyen tevékenység. Véleményünk szerint ez nem róható fel hibának, hiszen a szövetség részben így tett eleget társadalmi és eszmei küldetésének, s lehetővé tette, hogy a műalkotások ne csak bizonyos kiválasztott réteg, hanem a széles tömegek (természetesen amennyiben érdeklődtek a képzőművészet iránt) közkincsévé váljanak. Megvitatásra váró, említésre érdemes probléma maradt még e területen, hiszen csak a művészet értelmének és küldetésének leglényegesebb kérdéseit érintettük. Kultúrpolitika és alkotó tevékenység A képzőművészet a nyilvánosság előtt sajátos formában kiállításokkal - tárulkozik ki. Ezek a kiállítások közvetlen kapcsolatot teremtenek a műalkotások és a nyilvánosság között, ám ugyanakkor a különböző próbálkozások és kísérletek felmérésének és hatásának.az eszközei is. A szövetség kultúrpolitikai célkitűzései a tárlatokon csak részben tükröződtek (néhány évfordulóhoz kapcsolódó kiállításon, országos méretben pedig főleg a prágai vár Lovardájában megrendezett tárlaton), "^öbb művész és művészcsoport kiállításán ugyanakkor azonban számos, különböző szempontból vitatható alkotás is szerepelt. Kultúrpolitikánk akkori vezetői, ezeknek különösen 1962 után kritikátlanul, szinte szabad folyást engedtek. A művészetben - sajátosságából eredően - rendszeresen felbukkannak új és vitatható kifejező eszközök és kísérletek is, melyek nemcsak a művészet fejlődésének, hanem a mai tudományos-műszaki civilizáció körében tapasztalható hatalmas változásoknak a következményei. Részben a jövő civilizációjának többé-kevésbé utópiaként ható totális esztétikájáról alkotott elképzelések, részben pedig a külföldi minták szemmel látható utánzásai okozták, hogy az ábrázolást illetően — az említett kiállításokon bemutatott műalkotások egy része — vitatható területre sodródott. A képzőművészetben — vizuális jellegéből adódóan - (az élmény mintegy 80 százalékát a szem közvetíti) minden új megoldás, kísérlet jóval szembetűnőbb, mint más művészeti ágazatban. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ezeket a törekvéseket részben az ötvenes évek, és a Novotný-rendszer kultúrpolitikai tévedései és voluntarizmusai váltották ki, amikor számos probléma felvetése (például a művészet sajátosságainak respektálása) időszerű volt. Látni kell azt is, hogy az említett irányzatok egy része törvényszerűen keletkezett, a képzőművészetnek az ember életkörülményeire ható új funkciója hozta létre. Ezt azonban csak a szocialista kultúra képes maradéktalanul megvalósítani. Nem hallgathatjuk el viszont, hogy több képzőművésznél — akik az 1968-as „sugallatokra" hallgattak —, elveszett a szocialista kultúra tartalma és formája. Elfeledték, hogy számukra nem a konvertibilitás, vagyis a hazai és az úgynevezett világkultúra teljesen azonos arculata a fontos, hanem a szocialista jellegű művészetek felvirágoztatásán kell munkálkodnunk, amely marxista gnozeológiai alapokra támaszkodik. Az értékelésből kitűnik, hogy a képzőművészek szövetsége a legsúlyosabb hibát akkor követte el, amikor nem tudott a különböző ideológiai, esztétikai és filozófiai problémák megvitatásának, s művészetünkre gyakorolt befolyásának érzékeny és életképzes fórumává válni. Ezekről a kérdésekről a szövetségben szinte alig esett szó. A jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy a zsdanovi művészeti koncepció elvetése után a szövetségben csupán szervezeti, hivatali, szociális és egyéb kampányszerű akciókról tárgyaltak és valóban csak kivételesen ritka esetekben érintették az alapvető kultúrpolitikai és művészeti kérdéseket. Ez a helyzetet a szövetség akkori pártcsoportja is eltűrte, s - az utolsó éveket kivéve - tudomásul vették az állami irányító szervek is. A történelmi igazság kedvéért le kell szögezni, hogy - különböző szektás elemek véleményével ellentétben — a művészek túlnyomó többsége megmaradt az eredeti program mellett, amely a nemzeti és a szocialista hagyományokon alapult. Amikor nálunk is csödött mondott a szocialista művészet zsdanovi ideálja, új formákat kerestek, melyek kifejezték volna az elkötelezett szocialista művészet alapjait és a szép kategóriájának új törvényeivel összhangban ábrázolták volna napjaink társadalmi és természeti jelenségeit. A kiút keresése közben, az ötvenes évek második felében így született meg az „alkotócsoportok" gondolata. Ez lényegében helyes lépés lett volna az akkori stagnálás felszámolására, ha ezek az alkotócsoportok a haladó, elkötelezett művészet kialakulását és a szövetség munkáját segítették volna, pozitív irányban haladva. Később, különösen a hatvanas évek második felében ezek az alkotócsoportok azonban különböző irányzatok és elképzelések uszályába kerültek, s talán sokak akarata ellenére hozzájárultak a szövetség egységének fellazításához. Elgondolkoztató az a tény is, hogy 1969 elején ezekben az alkotócsoportokban ténykedő egyéneknek csupán 14 százaléka volt tagja a szövetségnek. 1968-ban teljesen megbénult a szövetség tevékenysége. 1968 tavaszán a Barátság Házában tartott értekezleten olyan javaslat hangzott el, amely szerint a stagnáló, szétesőben levő szövetséget akcióbizottság váltaná fel. Néhány hónappal később a Dukla kávéházban tartott gyűlésen egyesek már teljesen nyíltan követelték a szövetség és a Képzőművészeti Alap feloszlatását. 1969 elején is még hallhattunk ilyen hangokat. A szlovákiai képzőművészeti élet e jelenségeit a cseh országrészekben már jóval előbb tapasztalták, de ezeket most nem részletezzük. A szlovák képzőművészek vezetőségének többsége tiltakozott az ilyen megnyilvánulások ellen, habár nem mindig megfelelő eréllyel és következetességgel. Végül azonban mégis bekövetkezett az úgynevezett „ostromállapot", amikor a vezetők egy része különböző ürügyeket felhozva nem teljesítette kötelességét, s ez mint említettük, a szövetség munkájának megbénulásához vezetett. Szocialista elkötelezettséggel A fent említett negatív jelenségek már a hatvanas évek közepén talajra leltek képzőművészeti életünkben. A CSKP XIII. kongresszusa foglalkozott ezekkel a kérdésekkel és dokumentumot fogadott el a szocialista kultúra további fejlődésének időszerű kérdéseiről. Ez a dokumentum hangsúlyozza a művészet sajátosságának és szocialista elkötelezettségének fontosságát, figyelmeztet az alkotó párbeszédek fontosságára ós kizárja valamilyen esztétikai irányzat egyeduralmát. Egyúttal megállapította, hogy az alkotás egyetlen politikai kritériuma csupán az, hogy minden nálunk észlelhető művészi irányzat a szocialista humanizmus eszméit vallja magáénak. Pártunk ezzel jelentős erkölcsi megértést tanúsított művészeink korszerű törekvései iránt. A párt XIII. kongresszusának határozata lezárta művészetünk éveken át tartó érlelődési folyamatát, s lehetőséget teremtett a társadalmi helyzetüket és küldetésüket tudatosító művészeknek arra, hogy magukévá tegyék a szocialista kultúra eszméit. Ennek a jelentős dokumentumnak s a szlovákiai képzőművészek elkötelezettségének köszönhető, hogy a Szlovák Képzőművészek Szövetségében, az említett negatív jelenségek ellenére, nem engedték meg a szervezet feloszlatását és a szövetség tevékenysége nem volt ellentétben pártunk és állami szerveink célkitűzéseivel még az 1968-as válságos esztendőben sem. Ezt a tényt elhallgatni méltánytalanság lenne, annál is inkább, mert kevés olyan művészeti ágazat van nálunk, amelyre Szlovákia szocialista fejlődése olyan hatással lett volna, mint éppen a képzőművészekre! A Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének 1969ben megtartott kongresszusa - amely következetlen volt a globális fejlődés értékelésében — kidolgozta a szövetség új alapszabályzatát, melybe új elemeket is beiktatott, azzal a céllal, hogy elősegítse a szervezet tevékenységének javítását. Éppen ezért ezt az alapvető dokumentumot újra kell értékelni, mert néhány küldött nyomására az alapszabályzatba olyan elvek is kerültek, melyeket eredetileg nem javasoltak, s nincsenek teljesen átgondolva. A közeljövőben nagy figyelmet kell szentelni a képzőművészeti szövetség egyéb tevékenységének. A képzőművészet a kultúra egyik legbonyolultabb összetevője. A szövetség tevékenysége különböző tervező, kereskedő, közvetítő, gyártó intézményekkel és szervezetekkel fonódik össze. Különösen érzékeny pont a művész és a társadalmi megrendelés közötti kapcsolat, hiszen ez a művész keresetének a fő forrása. Ezt a kapcsolatot is sürgősen felül kell vizsgálni. Azzal, hogy a társadalmi megrendelések esetében a szövetség feladta a nyilvános pályázatok elvét (ahol természetesen előzőleg még nem voltak ismertek a győztesek), táptalajt adott annak a gyanúnak, miszerint bizonyos irányzatokat, ezáltal csoportokat előnyben részesít. Ez természetesen így értelmezve helytelen, mert ez a szövetség beleegyezése nélkül alakult ki. Aktivitást a szövetség munkájába A legfontosabb feladat jelenleg az, hogy a tagságot aktivizáljuk, bekapcsoljuk a szövetség munkájába, amely belsőleg osztott, de külső megnyilvánulásaiban egységesnek kell lennie. Elsősorban azt kell elérni, hogy a szövetség a művész alkotó tevékenységének fórumává váljon, legyen lehetősége megvédeni szakmai és művészeti elképzeléseit és a szövetség segítségéve! léphessen a nyilvánosság elé. Habár bizonyos értelemben a jelenlegi körülmények között reálisan számolni kell a művészeti élet irányított medrű folyásával, a szövetségnek elő kell segítenie a képzőművészeti élet szerves fejlődését, s harcolni kell a szektás megnyilvánulások ellen. Mi nem harcolunk semmilyen kifejező eszköz ellen, nem is hirdettünk semmiféle visszatérést, de bizonyos tartalmi értékekért szállunk síkra, éspedig társadalmunk és művészetünk szocialista jövőjéért.