Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

anyját és húgát kell eltartania. Nem is nélkülöznek ők — folytatta hetykén — naponta legalább 4000 lírát keres. — Hogyan? — kérdeztem ámulva. — Hát Nápolyban én viszem a turisták bőröndjeit — volt a fölényes válasz, és tovább pöfékelt, fújta a füstöt, mint egy felnőtt. — Íme — gondoltam magamban, — egy előkelő hordárcsemete. Csak az a kár, hogy még Fellini nem fedezte fel a film számára, mert hangja, arcmimikája, mosolya felvillanó, élénk tekintete olyan, mintha egyenesen a film számára teremtették volna. Az idősebb olasz le nem vette égő, csillogó tekintetét a görög hölgyről, aki igen szép volt, és ha mosolygott, úgy tetszett, mintha a fülkébe besütött volna a nap. És kellett, nagyon kellett mindannyiunknak ez a mosoly, mert kint felhős és ólomszürke volt az ég. Amikor Róma kibontakozott a távoli kékes ködből, már alkonyodott. Élményeim itt is — még mielőtt láttam volna a várost — azzal kezdődtek, hogy a két csomagért, amit a ruhatárba vitettem, egy fél dollárt, illetve 300 lírát fizettem, utána egy szállodában állapodtunk meg. A szoba ára naponta 5000 líra volt. Aznap igen rosszul éreztem magam, a fejem fájt, kóválygott, nem volt étvágyam, mintha valami nyomta volna a gyomromat is. Csak egy levest ettem az állomás mellett egy putikban, de ezért is egy fél dollárt kellett fizetnem. Az egyetlen dolog, ami aznap lelkesedést váltott ki belőlem, az volt, hogy az állomás mellett felültünk a 84-es buszra, amely a Szent Péter templomig vitt. Záráis ideje volt. öt percnyi időnk volt csupán, hogy egy pildes római utcán, itt is rengeteg a cukrászda és a kis kávézó. Nem messze innen van a Triton tér, a Triton szökőkúttal, Bernini híres művével. Persze csak az autóbusz ablakán keresztül láthatom ... Néhány perc és áthaladunk a Tiberis folyón, amely a prágai Vltavára emlékeztet, csak még kevesebb a vize és olyan nevezetes hídja sincs, mint a Károly-hid. Ezután felbukkan a Vatikán óriási fala és nemsokára átlépjük a Vatikán küszöbét. Itt a tolmács felhívja a csoportunk figyelmét arra, hogy a Vatikán múzeum hossza több kilométert tesz ki, ezért csak a legfontosabb látnivalókat fogjuk megtekinteni. Egy sor termen megyünk keresztül, ahol szebbnél szebb görög szobrok sorakoznak. A tolmácsnő a legtöbbre azt állítja, hogy ezek igen értékes másolatok. Ezután a Relvedere udvarra érünk, amelynek az árkádok alatti egyik fülkéjében felfedeztem a híres, görög Laokoon-szoborcsoportot, amely az apa és két fia viaskodását ábrázolja Apolló kígyóinak halálos szorításában. A szobor csonka, de az életrehalálra menő küzdelem így is hibátlanul érvényre jut, az izmok feszülő ellenállása, a kétségbeesett arcok drámai feszültsége, szemléltetően azt juttatja kifejezésre, hogy a harcot az életért, az igazságért a legsúlyosabb, a legkilátástalanabb helyzetben sem szabad feladni. Forgolódom a szobor körül, semmi kedvem elszakadni tőle. Ekkor a német nyelvű tolmácsnő kedvemért hoszszabb ideig elidőz a szobornál és a következőket mondja el róla. — Közel ötszáz esztendeje annak, hogy a szobrot az ásatások során több darabban megtalálták. Ezeket a darabokat összeillesztették, így jött létre H

étfőn reggel 197Ü. november 16-án, amikor a nedves Nápolyban a fetnegő, trombitáló autók lármája felébresztett mély álmomból, már tudtam, hogy itt nem maradok, hanem tovább utazom Rómába. Pedig nagyon szerettem volna megnézni Pompeit, az eltemetett város feltárt hamvait, látni szerettem volna a Vezúvot és persze Capri szigetét, ahol Gorkij élt egykor. De ez a tervem elázott a nápolyi esőben, ezenkívül annyi pénzt kellett kiadnom Nápolyig, hogy megmaradt vagyonom roncsaival már csak Rómát, Firenzét nézhettem meg. Ezeket a városokat Michelangelo miatt kell látnom. Nem tudom elhiszik-e vagy nem, de szívem átforrósodik, ha arra gondolok, hogy holnap Rómában szemtől-szembe állok majd a Szent Péter templomban a Pietával, Michelangelo ifjúkori művével. Gondjaim is, szinte összezsugorodnak .. . Persze csak látszatra, mert az igazság az, hogy gondjaim éppen most megnövekednek. Útitársam ugyanis, aki tud olaszul, itt Nápolyban elválik tőlem és hajóval az Egyesült Államokba utazik fiát, leányát és unokáit meglátogatni. Eddig a kávéházban, vendéglőben ő tudott rendelni, a hordárokkal tárgyalni, a szállodákban pedig nagyszerűen tudott alkudozni, különösen ha bíztattam, ha bátorítottam. Most elmegy... és egyedül maradok ebben a gyönyörű Olaszországban, amelynek lakói arról nevezetesek, hogy igen szeretik a dollárt. Még együtt reggelizünk, aztán én balra, ő jobbra. Ettől egy kissé elszomorodom, bár untam már a panaszait, amelyek mindig akörül forogtak, hogy fogynak a dollárjai, holott sem mulatóban, sőt még színházban sem voltunk. Mégis, ezt a morgást és zúgolődást már megszoktam, és úgy látszik ő is így lehetett velem, mert reggelizés közben, amikor én szóvá tettem, hogy közeledik a búcsú, hirtelen azt válaszolta, hogy meggondolta magát. Hajója szerdán, 18-án indul, tehát még egy napja van. Ezt a napot pedig arra akarja felhasználni, hogy lássa Rómát és a Vatikánt. Tehát úgy döntött, hogy velem utazik Rómába. A hírnek örültem. — Nagyon jó — válaszoltam — csak ezután ne panaszkodjék nekem, hogy dollárjai fogynak. Ne féljen, magától nem kérek. — De kérhet, ezt senki nem tilthatja meg. — Az igaz válaszolta, —, majd kis szünet után így folytatta. — Azt hiszem maga engem egy nagyon fukar embernek tart. — Az igaz, sőt arról is meg vagyok győződve, hogy csak azért utazik velem, mert tudja, hogy én magától soha egy centet sem fogok kérni. — Ne csodálkozzék rajta — válaszolta lehangoltan — de tőlem mindenki csak pénzt akar, mintha az égvilágon mindenkinek tartoznék. — Értem ... <izt hiszem fizethetünk ... és indulhatunk. — Igen, én is gondollam rá. Idejekorán foglaljunk helyet a vonaton, neSZABÓ BÉLA; IIJIimiíK hogy újra kénytelenek legyünk állva utazni. így történt, hogy tél órával indulás előtt mi az egyik fülkében helyet foglaltunk. Amint később kiderült, előrelátásunk helyénvalónak bizonyult, mert tíz perc múlva a vonat zsúfolva volt. A későbbi tülekedést mi már páholyból nézhettük. Akkor már megismerkedtünk két olasz fiatalemberrel és egy görög hölggyel, aki látogatóban volt itt és mint tanárnő felvilágosít tást adott arról, hogy Michelangelo műveit Firenzében hol láthatom. Ez a beszélgetés társam révén jött létre, aki a kérdéseimet tolmácsolta a hölgynek. Egyes kérdések megválaszolásába a két olasz is beleszólt. Mindkettő igen rokonszenves fiatalembernek bizonyult, az idősebb sötét hajú, harmincéves, a fiatalabb, a vörös hajú tizenöt esztendős lehetett. A fiatalabb úgy nézett fel az idősebbre, mintha nagybácsija volna. Vidám és igen jó pofának bizonyult, sokat beszélt és sokat dohányzott. Nos ez a vörös hajú ifjú, amikor meghallotta, hogy társammal németül beszélek, az idősebbhez fordult, és megvetéssel ránk mutatott, hogy fasiszták vagyunk. Társam erre azonnal reagált, megnyugtatta a fiatalembert, hogy semmi közöm a fasisztákhoz, csehszlovák vagyok, és mert sem angolul, sem olaszul nem tudok, németül beszélek. A válasz, mindkét olaszt megnyugtatta, a görög hölgy is megértéssel mosolygott, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, de nagy érdeklődéssel meghallgatott, amikor az olaszok kérdésére, hogyan élünk Csehszlovákiában, azt válaszoltam, hogy nálunk nincs ugyan olyan luxus mint náluk, de olyan szegénységet sem látni, amilyen itt van. Az idősebb olasznak válaszom tetszett, azt mondta: helyesebb ez így, mert náluk bizony kirivóak az ellentétek a dúsgazdag, és a szegény között. Megjegyezte még, hogy náluk Olaszországban sokat számít a vidék is. így például Miláno népe öntudatos és jobban él, mint Nápoly népe .. . Róma középen foglal helyet, Miláno és Nápoly között és a Vatikánnak óriási befolyása van lakóira. Az ifjú vörös hajútól társam útján megkérdeztem, vajon tanul-e még? Az ifjú kivette erre szájából a füstölgő cigarettát, utána kényelmesen kifújta a füstöt és egy felnőtt magatartásával azt válaszolta, hogyan képzelem én azt, hogy még tanul, amikor neki az lantást vessünk Michelangelo Pietájára a világ legszebb és legnagyobb templomában. A félhomályos óriási templomban a fehér márványszobor meg volt világítva. Asszonyok, férfiak, lányok, fiúk sorakoztak a kis kápolna előtt. Közéjük álltam és a csöndben, összeszorult szívvel néztem a többiekkel együtt ezt a, megrendítő alkotást, amelyhez hasonlót még nem láttam. A Pietán nemcsak a halott fiút láthatta az ember, ahogy mozdulatlan teste anyja ölére nehezedik, hanem az anya megrázó, néma fájdalma is drámaian kifejezésre jutott. Mindenki, aki ott volt, tudta, ő szülte, ő táplálta egykor a halott fiút. Ez a mű, amely kőbe véset fájdalom, szenvedés volt, rendet, összhangot teremtett bennem. Nem gondoltam a pénzre, a dollárra, és nem sajnáltam az utat, a fáradtságot, amin eddig keresztül mentem. Útitársam mindebből mit sem értett. Azt azonban tudta, jót tett velem, amikor lehetővé tette számomra, hogy ezt a művet lássam. Másnapra úgy határoztunk, hogy egy csoporthoz csatlakozunk, amely a Vatikánt, a Sixtusi kápolnát és a múzeumot látogatja meg. A látogatásért két-két dollárt fizettünk. Másnap az autóbusz először a Borghese-park terasza előtt állt meg. Itt rengeteg kép- és albumárusító között kellett utat törni, hogy az ember a terasz korlátjáig jusson és a magasból végignézze Róma viaskodását a fagyos, kékesárnyalatú köddel, amelyet itt-ott már arany napsugarak törtek át. Albumot, Róma látképével, a Sixtusi kápolnával és Michelangelo festményeivel kínáltak a képárusítók. De nekem az album már nem elég. Az eredeti művet kell látnom, alább nem adom. Innen a magasból a Szent Péter templom ezüstösen csillogó kupoláját látom. A párás képpel nem tudok betelni, van valami meseszerű benne, majd visszafordulok és szemügyre veszem a zöld lombú park fáit. Zöldjük elevenebb, mint nálunk, és azoknak a fáknak a koronái, amelyeket megmart már az őszi rozsda, oly tarka pompával kápráztatják el a járókelőket, hogy élvezet rajtuk elgyönyörködni. Újra až autóbuszon vagyunk, útitársam angolok közé keveredett, én egy lengyel és egy német turistával elbeszélgetek, örülök, hogy Rómát, ilyen őszi nap varázsos szépségében sikerült látnom. Most a hosszú, keskeny Sixtina ölön haladunk át, és mint minden renaz eredeti szobor, amely csonkaságában is páratlanul szép és megrázó. Amint látják az eredeti szobornak hiányzik az apa karja. E kar tartása körül vita alakult ki. Az eredeti szerint a kar könyökben meghajolt, így fojtogatta utolsó erőfeszítéssel a kígyót. Az a szobrász azonban, aki fehér márványból másolatot készített, korrigálta a görög művész eredeti elgondolását és a hiányzó kart kinyújtotta a magasba, mert szerinte a küzdelem így valószínűbb és kifejezőbb. íme, itt a másolat. Nézzék meg, és ítélkezzenek^ felette. Ami engem illet, én az eredeti elgondolás mellett vagyok, ezt megerősíti Michelangelo által készített kar is, amelyet a szobor mögé erősítettek. íme itt a kar, nézzék meg. A könyökben hajlott kar valóban ott volt, és a tolmácsnő szerint Michelangelo az eredeti elképzelés mellett szállt síkra, és csak azért nem javította meg a szobrot, mert az alkotáshoz nem akart hozzányúlni. Ezután megmutatta a Belvederi Apollót, amely az eredetinek értékes másolata. A Vatikán galériájában rengateg Raffaelló-képet és gobelint láthat a látogató és mindezzel valahogy úgy van, mint aki sok mézet vagy édességet eszik. Képtelen ilyen rövid idő alatt mindent megemészteni. Néz ... néz ... és elszédül a sok szépségtől. Sok járkálás után végre elértük célunkat, és megérkeztünk a Sixtusi kápolnába, amely tele volt látogatókkal. Több tolmács különböző nyelven magyarázott a különböző csoportnak, hogy Michelangelo 1508 tói 1512-ig hátán fekve festette meg a világ megteremtése képsorozatát a Sixtusi kápolna mennyezetére. Michelangelo e művének érdekes története van. A tolmácsnő elmondta, hogy Michelangelónak nagy sikerei voltak a szobraival, különösen a Mózessel, amely akkor készült el. Ellenfelei ezt a sikert sokallták, ezért rábeszélték a pápát, hogy bízza meg a szobrászt a Sixtusi kápolna kifestésével. Jól tudták ugyanis, hogy Michelangelo szobrász, és kevés tapasztalattal rendelkezik a freskófestészetben. Műve egész biztos háttérbe szorul, az akkoriban feltűnt Raffaelló, fiatal festőtehetség művei mellett. Michelangelo is sejtette, hogy valami készül ellene, a megbízást nem akarta vállalni, a pápa azonban makacsul kitartott elhatározása mellett, és kénytelen volt a megbízásnak eleget tenni. így született meg a nagy mű, amelyet naponta száz mng száz turism