Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-30 / 101. szám, péntek

PÁRTHARCOSOK EMLÉKEiBÖL TŰZZEL —VASSAL LŐRINCZ GYULA KIÁLLÍTÁSA KOMÁROMBAN Tegnap délután a komáromi Duna menti Múzeumban ünnepélyesen megnyitották Lőrinc z Gyula festőművész grafikai ki áilítását. A rendkívül szívélyes légkörű megnyitón részt veit F á br y István, az SZNT alelnöke, S z t a n k n Pál, a Magyar Népköz társaság főkonzulja, Szabó Imre, a CSKP járási bizottságának ideológiai titkára, Matúš Benő, a jnb elnöke, Ladislav M a c a nský a jnb kulturális osztályának vezetöjp, a kiállítást patronáló Alsópéteri Efsz vezetői és számos más vendég. A tárlat megnyitásán megjelent vendégek és helyi lakosok nagy érdeklődéssel hallgatták meg Ladislav San čin Lurincz Gyula művészi pályafutását méltató szavait és nézték végig a kiállítás értékes anyagát. Alábbiakban közöljük Ladislav Saučinnsk a megnyitón elhang zott beszédét és Lőrinrz Gyula egyik alkotását. Tisztelt Elvtársak! Ügy gondolom, Komáromban nem keli részletesen fejtegetni, hogy ki Lőrincz Gyula. Művész és politikai dolgozó — ez a maximális óhajoknak megfelelő ideális kapcsolat ritka kombináció. További szavaim Lőrinczre, a művészre vonatkoznak, de ezzel akarva-akaratlanul beszélnem kell Lőrinczről, az emberről is. Lőrincz alkotó művészetét ugyanis a pályakezdéstől a mai napig a proletár eszmeiség csakúgy áthatja, ahogy egész élete, fiatal korától kezdve egybefonódott a baloldali és csak hamar a kommunista mozgalomban végzett proletár internacionalista szellemiségű konkrét politikai munkával. A proletár internacionalizmus fogalmát különösen Komárom földjén szeretném hangsúlyozni, ebben a fontos kulturális központban, amely nemcsak saját nemzetem fiainak, hanem a magyar nemzetiség tagjainak, magyar testvéreinknek, a magyar nemzetiségű dolgozóknak is hazája. Visszatérve jelzett szándékomhoz, hogy Lőrinczről, a művészről akarok beszélni, adós maradtam egy alapvető igazsággal, nevezetesen azzal, hogv Lőrincz Gyula a szlovákiai festészet és graf i teakultúra kifejező és sajátos képviselője. Egyéni stílusa van. Ezt fárad hatatlanul és szervesen fejlesztette és fejleszti a harmincas években történt első nyilvános szereplések óta egészen a mai napig. Mindenkor a realitásból, a természetből indult és indul ki, de nem portretizálva, hanem emlékidéző és elképzelő jelenítéssel. Mint képzőművészhez mindenkor közelebb állt és áll hozzá az ösztönösség, mint a spekuláció. Stílusának eredeti balladikus hangvételét a felszabadulás után átformálta a jövőbe lobbanó felbuzdulások és nekilendülések drámai ereje és pátosza. A formai megoldásban továbbra is Lőrincz Gyula jellemzője maradt az expresszív-érzelmi szűk szavúság, koncentráltság és monumentalitás, ha nem is olyan srJgorú merevséggel, annyira elutasítóan, mint valamikor. Lőrincz kifejező-láttató módszere mindenkor az ábrázolás lényegére és a vallomásra összpon tosul. Művészetének tematikus fókusza az etnber, a nép fia. Ezt mutatja be magányosan és a hasonlók tömegében. Legújabban gyakran jeleníti meg csupán a fej képzőművészeti ábrázolásával, úgy, mintha az izgalomtól feszülő események anyagából faragná ki őket nagyszabású lendülettel. A művész ezeket az eseményeket hol a megrendülés görcsös mozdulatában összpontosítja, hol pedig azoknak a torzulásig égető tekintetébe szűkíti, akik a kor szakadékában sem alázatosan tűrők, hanem a tettekkel vádolnak. A művész grafikája a forma és a kifejezés szempontjából — lényegéből adódóan — pikturális eredetű és minden takarékos szűkszavúsága ellenére is elkerüli az érzéstelen ridegséget és illusztratív egyszerűsítést. Lőrincz Gyula mindenkor fenntartás nélkül azonosul a vásznaiból és grafikáiból kiemelkedő alakjaival. Ezek úgysző'iván kivétel nélkül munkásemberek, férfiak, nők, de gyermekek is, és gyakran a hazánk déli rögeihez kötődő úgynevezett kétlaki földművesek. Mint szuggesztív erejű rajzoló, már számos nagyszabású grafikai sorozatot alkotott és ezek nemcsak az egész emberiséget átfogó témakör kifejezői, hanem különösen munkásosztályunk és népünk szociális eseményeit láttatják, hiszen a művész is a népből származik és mindenkor a nép fiának érzi magát. Ebből a témakörből alkotta meg két terjedelmes tus rajz-sorozatát. Az egyik „A kosúti sortűz — 1931", a másik pedig a „Dózsa György katonái". Az első sorozat az 1931. május 25-i tragikus kosúti eseményeket ábrázolja, amikor a csendőrök sortüze földnélküli munkások ártatlan vérét ontotta ki és ahol feledhetetlen emberi életek estek áldozatul. Ez a sorozat nem riport és és vele együtt kegyetlenül kínozták halálra a felikelés számtalan részvevőjét. A felkelés elfojtása után a nemesség törvényt hozott, amely örökre a földhöz kötötte a parasztságot és ezzel egyidejűleg elrendelte, hogy a jobbágyság pénzben és termékben köteles dézsmát fizetni és úrbérben robotolni. A régi Magyarországon, és ezzel Szlovákiában is, nagyjából másfél évszázaddal előbb iktatták törvénybe a jobbágyrendszert, mint például Csehországban. Nálunk ez évszázadokon keresztül egészen 1848-ig maradt érvényben, Horthy Magyarországán pedig az 1945-ben liekövetkezett felszabadulásig is érezhető volt. Lőrincz Gyula egyszer beszélgetés közben elmondta, hogv már régóta foglalkozik Dózsa világával és azokkal a történei mi erőkkel, amelyeknek kifejezője volt. Különösen az a kérdés nyugtalanította, hogy milyenek voltak ezek a felkelők. Ez a kínzó kíváncsiság sarkallta a művészt érett művészetének egyik csúcsteljesítményénem agitáció, hanem a hazai osztályharcok áldozatainak emlékműve, amely a proletár tiltakozás egyik felkiáltásának minden időben megható művészi visszhangja marad. Alkotó szempontból a kosúti sorozatban azonos mértékben érvényesül az emlékidézés és a képzelőerő, hiszen a művész ismerte a történelmünkből kitörülhetetlen megdöbbentő események színhelyét, áldozatait r:s szemtanúit. Ezzel szemben a „Dózsa György katonái" című sorozat a XVI. század kezdetén kirobbant hatalmas, történelmi jelentőségű felkelés merőben elképzelt evokációja. Mint a történelemből tudjuk, a felkelés vezetője a legendás hírű székely Dózsa György volt, akit a köztudat „parasztkirályként" emleget. A Dózsa vezette nagyméretű paraszt-plebejus felkelés 1514-ben robbant ki és a régi Magyarország távoli részeit is érintette. A néptömegek haragja a nemesség és az egyházi hatalmasságok ellen fordult. A többnyire kaszával felfegyverzett felkelők egy ideig majdnem az egész Alföldet uralmuk alatt tartották. A felkelők soraiban szlovákok is harcoltak, különösen a szlovák föld délkeleti részeinek lakosai. A parasztlázadással egyidejűleg felkelések robbantak ki a középszlováikiai bányavárosokban is. Dózsa seregének egy része, a bányászoktól támogatva, a Garam völgyében és Kremnica térségében folytatott hadműveleteket. Csakúgy, mint az antifeudális lázadások nagyobb részét, vérbe fojtották ezt a népi felkelést is. Dózsát tüzes koronával a '&;én, megbilincselve ültették az t'.zásig hevített vastrónusra, re, sőt azt merem állítani, hogy ebbe a sorozatba sűrítette saját énjének legjobb, legtisztább értékeit. Már az csodálatos, hogy a művész milyen szuverén módon, milyen felkészülten nyúlt nemcsak az emberi vonásokhoz, de e régi felkelés néptömegeit alkotó nemzetiségi típusokhoz is. Ezzel sikerült különösen kifejezően hangsúlyoznia e történelmi jelentőségű kirobbanás össznépi jellegét, és ennek eredményeként hat úgy, mint egy ősi kórusmű, amelyben magasztos szárnyalással egyesül a harci elszántság az ünnepélyes méltósággal. Sem a művész, sem e rendezvény szervezői nem választhattak volna e kiállításnál méltóbb formát a CSKP megalapítása 50. évfordulójának megünneplésére. Nem kételkedem abban, hogy Lőrincz rajzai — követeljenek bár fokozott figyelmet, összpontosítást, képzelőerőt és igényes látáskultúrát — az önök figyel-, mét is lekötik. Végül engedjék meg, hogy a művésznek az önök nevében is kifejezzem szerencsekivánataimat és köszönetet mondjak művészetének lelkesítő humanisztikus tartalmáért. • ELKÉSZÜLT Mikszáth Kálmán „Egv; éj az Aranybogárban" című elbeszélésének filmváltozata a televízió stúdióiban. A színes, mozgalmas történet 1849-ben játszódik a szlovákiai hegyekben egy vendégfogadóban. A Bozó László által adaptált és rendezett alkotás két álruhás fiatal viszontagságos éjszakájáról szól. A jellegzetes mikszáthi humor, életkedv tolmácsolását elsősorban a két főszereplő: Halász Judit és Tahi Tóth László tehetségére bízták. — x EGY KOMMUNISTA ELETEROL 1919-BEN négy hónapig fegyverrel védtem a Magyar Tanácsköztársaságot. A harcokban való részvételemért az ötvenedik évforduló alkalmából 1969-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa emlékéremmel tüntetett ki. 1920-ban a vásárúti földbirtokon részt vettem annak a sztrájknak a szervezésében, amelyet Nagy Gyula elvtárs vezetett. A birtokon dolgozó munkások tizenkét órai munkáért 5—6 korona napszámot kaptak. Több napi munkabeszüntetés után a sztrájk eredménnyel végződött, a napszámot kilenc koronára emelték. Én uradalmi kőművesként dolgoztam a birtokon 2,50 korona órabérért. Kijelentették, hogy kőművesre nincs szükségük s elbocsátottak. 1925. január 1-én megalakult a CSKP vásárúti szervezete, melynek alapító tagja és 1927ig elnöke voltam. Abban az évben költöztem Dunaszerdahelyre. Az 1928—1938-as években a helyi pártszervezet és a járási pártszervezet elnöki funkcióit töltöttem be. Az 1931 ben Kosúton eldördült gyilkos csendőrsortűz járásunk dolgozóit is nagyobb aktivitásra serkentette. 1932-ben a községi választásokon tíz párt küzdött 36 képviselői mandátumért. A választási kampány során letartóztattak és három hétre a bratislavai Kecske utcai fegyházba zártak A választásoknál én voltam a kommunista párt listavezetője. Hét mandátumot szereztünk. 1932-ben a kosúti sortűz évfordulóján koszorút vittünk a kosúti temetőbe, azonban a temetőbe nem tudtunk bejutni, ezt a csendőrség megakadályozta. Abban az időben szerveztük meg az adók elleni tüntetést. A tömeg beverte a bank épületének és a bíró házának ablakait. Széles körű aláírási akciót szerveztünk a bebörtönzött Major István elvtárs kiszabadításáért. Járásunk dolgozói minden évben megünnepelték május elsejét — a munka ünnepét. Tíz- tizenöt kilométer távolságból gyalogszerrel is eljöttek a dolgozók a dunaszerdahelyi ünnepélyre, melyet a következő jelszavakkal tartottunk meg: Munkát, kenyeret, a Szovjetunióval a békéért! 1938-BAN szerveztem a Szovjetunió Barátai Szövetsége szervezeteinek megalakítását. Dunaszerdahelyről két elvtárs — Seregi Gyula és Becski Móric — ment Spanyolországba, hogy harcoljon a fasizmus ellen. Seregi elvtárs életét áldozta a Spanyol Köztársaságért vívott küzdelemben. 1937 júniusában a kommunista párt községi szervezete tiltakozott Henlein szudétanémet fasisztáinak provokációi ellen. A bíró azonban nem engedélyezte a fasizmus elleni tiltakozást, rendőrt hívott, az brutálisan rám támadott és hátracsavarta a jobb kezem. Egy hónapig nem tudtam dolgozni, mégis engem büntettek meg azon a címen, hogy nem engedelmeskedtem a hatósági közeg felszólításának. A bíró harminc, korona büntetés megfizetésére, a járási hivatal öt napi elzárásra, a kerületi bíróság pedig két heti börtönre ítélt. 1938 nyarán községi választásokat tartottak. A magyar pártok felkorbácsolták a nemzetiségi kérdést. A választásoknál három mandátumot vesztettünk. Szeptemberben a köztársaság védelmében Tornócon tartott tüntetésen járásunkat hatalmas tömeg képviselte. 1938 októberében Tiso csendőrjei házkutatást tartottak. A kommunista pártot betiltották. 1938 november 6-án a horthysta hadsereg bevonult Dunaszerdahelyre és másnap megérkeztek a kakastollas csendőrök. Razziát tartottak, a cigánynegyed lakosait — fiatalt és öreget — kopaszra nyírták. November 10-én két csendőr, két honvéd ős egy polgáriruhás egyén jelent meg nálunk, és a törvény nevében letartóztattak. A esendői-laktanyába kísértek, ott a fürdőszobában megbilincseltek. majd ütöttek-vertek és rugdostak, ahol értek. „Megdöglesz, te bitang cseh kommunista!" — sziszegték a fülembe kínzóim. Fiiéikor engedtek haza. Csendőri felügyelet alá helyeztek, este tíz órától reggel öt óráig nem hagyhattam el a lakást. 1939 végén elvették &z iparengedélyemet, munkát sehol sem kaptam, nehéz anyagi helyzetbe kerültem. Az útmester alkalmazott az útjavításnál napi két pengőért. 1941. június 27-én este két csendőr és egy rendőr letartóztatott, a járási hivatal fogdájába zárt. Az első éjszakát egyedül töltöttem, másnap éjjel már négyen voltunk ott. Három nap múlva hajnalban Komáromba vittek bennünket a rendőrségre, és még aznap két rendőr kíséretében Budapestre szállítottak a toloncliázba. A foglyok itt betonpadlón feküdtek. Egy hét múlva kistarcsai internálótáborba kerültünk, ahol hét hónapot raboskodtam. 1942 február elején engedtek haza és 1943 végéig jsmét rendőri felügyelet alatt voltam. 1944 októberében megint internáltak a komáromi várerődbe, majd a Csillag-vSrerődbe hurcoltak. Járásunkból tizenöten voltunk ott. Egy föld alatti piszkos kazamatába voltunk bezárva, fekhelyül földre hintett szalma szolgált, illemhelyül pedig az egyik sarokba szórt homok. Egy hetet töltöttünk ebben a szennyes odúban. Azután a nyilasok kiszolgáltattak bennünket a német fasisztáknak November 11-én bevagonírozták a foglyokat, hatvan embert zsúfoltak be egy vagonba, 14-én ért a szerelvény az altenhammeri állomásra. Az állomástól három kilométert kellett megtenni a koncentrációs táborig. A földet már hó borította. Egy ember mezítláb gyalogolt a táborig. A TÁBOR UDVARÁN fasiszta tisztek fogadtak bennünket farkaskutyákkal. Az udvaron meztelenre kellett levetkőzni, a fürdőben kopaszra nyírtak bennünket és megkaptuk a tábori ruhát — 1 nyári kabátot, 1 nadrágot, 1 inget és 1 pár fatalpú bakancsot. A 36 346-os számot kaptam, a 18 as barakkban helyeztek el. Mint kőművest egy tízes csoportba osztottak be, a munkaidő reggel 6-tól este 6-ig tartott. Embertelen bánásmódban volt részünk, az élelmezés nagyon rossz volt, nappal a hideg, éjjel pedig a tetvek kínoztak bennünket. Altenhammerben a barakkok építésénél hegybe vájt odúban aludtunk, fekvő helyzetben kellett öltözködnünk és vetkőznünk, a fejünknél a falon víz csordogált, sokszor megbotozták, ütlegelték a foglyokat. Láttam, amikor tehergépkocsikon magatehetetlen, félig halott embereket hoztak a tábor udvarára. Ügy hányták le őket az autókról, mint nálunk a hasábfát, sokan még nyögtek. A raktárba hordták őket, innen kerültek a hamvasztókemencékbe. Egyszer egy kápó egy épülethez vitt és azt mondta, hogy ablakot tegyek a falba. Az ablakkeretet oda küldte. Amikor kinyitottam az ajtót, megdöbbenve láttam, hogy a mintegy 25 négyzetméteres helyiségben körülbelül egy méter magasságig hullák voltak felhalmozva. A parancsot teljesítenem kellett, az ablaknyílás kivájásánál a holttestekre kellett felállnom. A TlZES CSOPORTBÓL tavaszra hárman maradtunk életben. 1945 április közepén a tábort kiürítették. A 300 kilométerre levő Dachau volt az úti cél. A foglyok egy pokrócot és egy marék nyers rozsot kaptak az útra. Délután indították útnak a foglyokat. Sem reggel, sem délben nem kaptunk enni. Akik nem bírtak tovább menni és leültek az út szélére pihenni, azokat a hátul haladó 16—17 éves hitlerista ifjak fejbe lőtték. Megrázó látvány volt, az útmenti árkot ártatlan emberek vére öntözte. Itt lőtték agyon Abt Károly társunkat, a tízes csoportból csak ketten maradtunk. Menet közben egyszer Jutottunk nyers krumplihoz. 1945. április 17—18-án a végsőkig kimerült foglyok menetét utolérte a felszabadító hadsereg. Az életben maradottak kiszabadultak a gyilkos fasizmus karmaiból. 1945. július 1-én tértem vissza a felszabadított hazába. Az utána következő időszakban minden erőmet és képességemet a szocialista építőmunka szolgálatába állítottam. MONDOK GÁBOR, Dunaszerdahely 1971 IV. 30.