Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó

A szerény ebéd utan már a vonaton ülök. Egyedül vagyok a fülkében, kinézek az ablakon, a velencei őszt figyelem, amely itt az állomáson kopasz és meztelen. A vonat elindul. Amott messze, mintha még látnám felvillanni a Doge-palotát és környező utcáit, utána tenger és szürke köd következik. Mintha alkonyodna, holott alig múlt el dél. Fáj-e a szívem, hogy oly hirtelen és gyorsan távozom e híres városból, amely úgy élt bennem, mint a csillogó mesék? Őszintén szólva, nem tudok rá válaszolni. Szárazföld következik most, száraz, vad növényekkel tele. Mint egy gazdátlan kert olyan az egész terület. Egy percre megáll most a vonat, mintha búcsúzna Velencétől. Ezután újabb vizek, csatornák következnek. Az ösz tombol most vizén és földön, és mindent a kékes, sötét köd beborít. Nem tudom mi van ma, csütörtök vagy péntek, a napok oly izgalmasak, hogy nevükre nem gondoltam. Újságot egy hét óta nem olvastam. Meg kell valakitől kérdeznem, mi van ma, azt hiszem csütörtök, 1970. november 19. Legalább ez a dátum, nap jön ki, ha ujjaimon megszámlálom azokat az olasz városokat, ahol e héten voltam. A vonat újra megáll. Ezt nem szeretem, gyanús nekem olyan gyorsvonat, amely negyed- vagy félóránként megáll. És lám máris esni kezd, az utakon a pocsolyák remegni kezdenek a szemerkélő esőcseppektől. A vasúti kocsiban rajtam kívül csak egy szőke hajú, nagykeblű hölgy fii. Arra gondoltam, megszólítom, legalább nem leszek egyedül, de nem mertem megtenni, attól tartottam, hogy a hölgy szemtelennek fog tartani. Délután három órakor négy fiatalember katonás sorrendben megy át a kocsi folyosóján. Aztán visszajönnek, némán, fegyelmezetten. Amikor újra megjelennek, masirozásukban van valami fenyegető. Bár nincs hosszú hajuk, de borzasak és hegyes kis szakálluk is huligánokra emlékeztet. Kinyitom a fülkém ajtaját, közelebbről akarom látni e masírozó huligánok tekintetét. Egyik sem néz rám, az egyik könyökével pedig szándékosan belém döf. Engem olyan rémület fogott el, hogy csak a fasizmus idején éreztem hasonlót. Eltökélt szándékom volt, ha belém kötnek meghúzom a vészféket. Udine utáa gondozott kertek, házak következnek, a háttérben takaros égbenyúló hegyekkel. Szép ez a vidék, alagút, alagutat követ és hegyek hegyeket, mint Rozsnyó környékén. Ebben a pillanatban hirtelen eszembe jut Fábry Zoltán, a stószi remete, akit nemrég eltemettünk. Olyan fura ez, mindenki elmegy, itthagyja ezt a világot, amelyért szenvedéllyel harcolt, és amelyért örökké élni akart. De hiába akart. Fábrynak is meg kellett halni, Michelangelónak is meg kellett halni... Ez az ember sorsa. És nem véletlenül említem őket egyszerre. Mindkettő egyfajta emberanyag volt, a vox humana híve. Mindkettőt csak az ember érdekelte. Ha Michelangelo fát vagy tájat festett, csak az ember kedvéért tette. A vonat gyorsul. Délután négy óra. A köd egyre sűrűsödik és a vonat ablakán keresztül úgy tűnik, mintha a begyek okádnák magukból ezt a kékesszürke, egyre sötétedő ködöt. Egy fehér kávéért a pincér 250 lírát vitt el tőlem, közel féldollárnyi összeg. Félelmetes ez a zsarolás, ez a zsebbenyúlás, a turistának ez a semmibevevése. Aki ezekben a lopásokban aktívan részt vesz, soha nem érezheti jói magát a szocializmusban. Öt, illetve 17 óra van, már esteledik. Ez a vidék már az osztrák hegyes-völgyes tájra emlékeztet. A sötétségből sok helyen már felvillan a fehér hó. Ma tehát 19-e van, ahogyan sejtettem. Most látomozták az útlevelemet. Az olaszok tehát, velem együtt most átadják a vonat utasalt az osztrákoknak. Nos, kfváncsi vagyok, vajon ők Is szeretik-e annyira a pénzt, a dollárt, mint az olaszok. £

gy szép napon levelet kaptam. Nem volna ebben semmi különös, ha nem lett volna olyan furcsa tartalma, illetve, ha egyáltalán lett volna valami tartalma. Annak rendje szerint f elszakít ott am a borítékot, s fehér, érintetlen papírlapot találtam benne. Egy betű se volt sem az egyik, sem a másik oldalán. A borítékon mindössze a címen egy ismert város postahivatalának bélyegzőjével. A feladót nem tüntették fel. Szórakozottság vagy idétlen tréfa? Néhány nap múlva szakasztott ilyen küldeményem érkezett. — Ez talán mégse szórakozottság, inkább valami ostoba tréfa lesz — mondtam rossz szájízzel, miközben az üres levelet a papírkosárba hajítottam. Ám a megvetésnek, fölénynek s közömbösségnek e tüntető mozdulata mindjárt gyanús volt nekem. Kinek szól? Hiszen a levél feladója, a tréfa szerzője nem volt jelen, s nem lehetett e manifesztáció tanúja. A mozdulat tehát saját belső használatomra készült, úgy látszik, lelkem legmélyén nevetségesnek éreztem magam kíváncsiságom miatt, érzékenyen érintett, hogy rászedtek. Szégyelltem magam, hogy rá tudtak szedni. . Elhatároztam, hogy ezentúl nem bontom fel az ilyen leveleket. De honnan tudom, hogy ilyen-e, vagy csak közönséges levél, ha előbb nem bontom fel? A legtöbb levél általában a WIKTOR WOROSZYLSKI: a 18 > w O OS remény megszokott, nem átlátszó borítékban érkezett. „Majd felismerem a postabélyegzőről" — gondoltam. Igen ám, de a leveleket egy meglehetősen nagy városban adták fel. Az is elképzelhető, hogy valaki, akinek valóban fontos közölnivalója van, onnan ír. Enyhén szólva, oktalanság lenne egy bolond miatt megszakítani a kapcsolatot a külvilággal. Ezután még három üres papírlapot kaptam. Mindannyiszor ugyanazt a megszégyenítő csalódást éreztem. Valamennyien ismerjük azt az örömöt, amikor a levélhordó kezéből átveszszük a még ismeretlen, de minden ember közül egyedül nekünk szánt küldeményt. Ügy rémlett, mintha valaki elhatározta volna, hogy brutálisan leszoktat a kíváncsiságról és várakozásról, s ezzel megfoszt az élet értelmétől, egyszóval megöl, látszólag életben hagyva, hogy elkerülje a nyomozást és büntetést. Dühömben megragadtam az első alkalmat, s leutaztam abba a bizonyos vársoba. Titokban arra számítottam, hogy talán ismerősökkel akadok öszsze, akik magatartásukkal, önkéntelen arckifejezésükkel, mozdulataikkal vagy szavaikkal elárulják magukat, és beismerik, ők küldözgetik a zaklató leveleket. Senkinek sem említve a dolgot, megvalósítottam szándékomat. Alighogy befutott a vonat, már a pályaudvaron gyanakodva fürkésztem a peront, mintha nem feltétlenül e város lakosaiból összeverődött utasok tömegében felfedezhetném üldözőmet. Mikor a szállodában a bejelentkezéssel kapcsolatos formaságokat intéztem, a portás, amint meghallotta a nevem, így szólt: „Van itt valami az ön számára" — s ezzel az egyik rekeszből előhúzott, egy levelet. Önkéntelenül is felbontottam, mert ki gondolta volna, hogy megint csak üres papírlap. Pedig az volt. „Üldöznek" — gondoltam az első pillanatban. De a postabélyegző azt bizonyította, hogy a levelet már két nappal ezelőtt adták fel, sőt az is kiderült: a levél éppen abból a* városból érkezett, melyet alig néhány órája hagytam el. Ez semmi! Hisz a dátumot és a postabélyegzőt is meg lehet hamisítani. De honnan tudták, hogy ide utazom? A portás azt állította, a levél már tegnap óta várt rám. Nem küldték vissza, abban a hiszemben, hogy ismerem a feladót, s magam közöltem vele a szálloda elmét, ahol megszállok. Egyébként sem ismerték a feladót. A portás is összejátszhatott velük. Ilyen bonyolult mesterkedés végrehajtásához nem egy, hanem jó néhány személyre volt szükség. Tréfáról szó sem lehetett. Túlságosan sok erőfeszítésbe és energiába került. Nem tréfa, de akkor mi? Aznap éjjel a vonaton, mely visszafelé robogott velem, de még a következő napokon is egyre e rejtély megoldásán törtem a fejem. A következőképpen okoskodtam: ha nem tréfa, akkor annak a lehetősége is elesik, hogy a levél semmit se jelent, hogy önmagában való eszköz, és minden különösebb szándék nélkül íródott. Tehát vissza kell térni ahhoz a feltevéshez, hogy minden üres papírdarab eredetileg valami egyéni mondanivalót tartogatott a számomra, mindegyik mást. Láthatatlan írású tinta! Titkos írás, ami csak megfelelő vegyszerek hatására válik olvashatóvá! Felpattantam. A laboratóriumi vizsgálatok minden kétséget kizáróan bebizonyították: valamennyi csak üres papírlap volt, semmi egyéb. És mégis, kell hogy valami rejtett tartalmuk legyenI Ha már csődöt mondott szó szerinti megfejtésükre irányuló próbálkozásom, akkor feladójuk pszichológiája, lelki indítékai felől kell megközelíteni a kérdést. Félénk szerelmi vallomás? Hát perszel A vallomás kényszerétől űzve, de szemérme áltál féken tartva valami ismeretlen hölgy küldözgeti nekem az üres lapokat. Az érzelem és illem közt létrejött kompromisszum is bianco formát öltött. Ez a felfedezés nagyon megörvendeztetett. Vettem magamnak egy új nyakkendőt, s két napon át dudorászva borotválkoztam. Valami elnéző, zavarral és derűvel vegyes jóindulattal gondoltam az ismeretlenre — Szegény kicsike... — mondogattam magamban ravasz, gyámkodó mosollyal — félénk s egyben szenvedélyes, mily elragadó! „Kicsike?" — tűnődtem magamban. Nem, ha valaki ilyen eszközökkel, tán egy egész apparátussal rendelkezik, igazán nem illethető ezzel a szóval. Valami nagyvilági, nemzetközi síkon mozgó dámaI Annál szokatlanabb dolog! Mily hatalmas lehet az érzés, mely még ezt a rendkívüli nőt is feldúlja, és intézett növendékké változtatja.: Kamásnit is kéne venni! Ez az örömteli hangulat fokozatosan szertefoszlott, és végképp eltűnt, amint egyre újabb meg újabb üres lapok érkeztek. Kissé sokáig tartott ez a flört ahhoz, hogy az ember ne gondoljon arra, hátha nem is szívügyről van szó. Még a legszégyenlősebb bakfis is csak egy, legfeljebb két ilyen lapot küld imádottjának, s képtelen megállni, hogy a második vagy harmadik levélben ne kevésbé homályosan fejezze ki magát. S hirtelen, sajnos, egészen más gondolat ötlött fel bennem. Zsarolásl A feladó váltságdíjat követel tőlem. Már maga a tény, hogy üres papírlapokat használ, ravaszságát, álnokságát és óvatosságát bizonyítja. Nem volt ez holmi primitív, otromba fenyegetés, mint teszem azt: „Amenynyiben ilyen meg ilyen összeget nem helyez letétbe itt meg itt, akkor ..." Vgy látszik, valami dörzsölt gengszterrel akadtam össze, akit nem oly könnyű lépre csalni, fó közérzetemnek egy csapásra vége szakadt. Éjszakánként eltorlaszoltam az ajtót. Míg aztán rádöbbentem, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy saját agyrémem áldozata lettem, s ha nem veszem elő a jobbik eszemet, s nem teszem meg a szükséges lépéseket, ki tudja, még miféle jelentőséget tulajdonítok a néma leveleknek. Egy időre mindenesetre meg kell szabadulnom tőlük. Ö, ha a legközelebbi üres levélben legalább azt írnák: „Te gané j!" — tüstént jobban érezném magam. Még a szidalma kat is inkább elviselném, mert legalább artikuláltak. Ezek a levelek semmit se mondtak, de lényegüknél fogva olyasvalaminek elfogadására köteleztek, amit képtelen voltam megérteni. Mert hisz volt bennük valami üzenet, talán utasítás vagy felszólítás, hátha akartak, követeltek, kértek tőlem valamit, én pedig nem teljesíthettem, s ezért bűnösnek éreztem magam. Ez a korlátlan kötelezettség, parancs nélküli kényszer — meglehetősen fárasztó. Éppen ezért örömmel fogadtam el a meghívást az ország egyik legtávolabbi zugába, a nagy mocsarak kellős közepén rendezendő vadkacsavadászatra. Ezen a hatalmas, egész vajdasággal felérő területen csak csónakon lehetett közlekedni. Kedvemre volt ez a fizikai fáradtsággal és sok izgalommal járó élet, valamint a postahivatalok teljes hiánya. Egy kis szigeten ültünk lesben, már alkonyodott. Felettünk vízimadár csapat húzott el. Vezetőnk, az állatok szokásainak kitűnő ismerője, az eget fürkészte, szemét tenyerével védve a fénytől. — Különös — mondta végül is. — A fejemet tenném rá, hogy utolsó előtti amott bálra nem vadkacsa. Majd kinéztem a szemem, de hogyan vehettem volna fel a versenyt a vadász sasszemével. Megragadtam a látcsövet, és a madarakat irányoztam. A bal oldali utolsó előtti helyen postagalamb repült. Habozás nélkül előrántottam a vadászpuskám, s minden képességemet összeszedve, elsütöttem. A galamb kiesett a rajból, s tehetetlenül keringve beleveszett a tó vizébe, jókora távolságra a kis szigettől. A megriadt vadkacsák irányt változtattak, s eltűntek a látóhatár mögött. Vadásztársaim hangosan átkoztak, hisz elhamarkodott lövésemmel egész vadászatukat tönkretettem. Már a nap is lement, mikor a part mentén valami csobbanás hangzott fel, a nád hullámzani kezdett, s előbukkant az én derék vizslám, szúfában az elejtett madárral. Önkéntelenül is a csónak felé hátráltam. — Hé! Ez neked szól — kiáltottak felém a társaim, kezükben világoskék borítékot lobogtatva. Viaszosvászon zacskó védte a nedvességtől. Ügy tettem, mintha egymagamban akarnám elolvasni a levelet, és egészen a part szélére húzódtam. Semmi kétség, ugyanaz a boríték. Túlságosan jól ismertem a jellegzetes kézírást, hogysem sokáig áltathattam volna magam. Anélkül, hogy felbontottam volna, apró cafatokat téptem, és a nád közé szórtam. Már majdnem teljesen besötétedett. A felszított tűz köré telepedtünk. — Fontos üzenet? — kérdezték a többiek. — Nem, dehogy — vágtam rá, és hirtelen rádöbbentem, hogy voltaképpen nem tudom, Igazat mondok-e vagy sem. Felugrottam és a partra futottam. Belegázoltam a vízbe, előbb derékig, majd nyakig merültem el benne, s lázasan kutattam át a nádat. Késő. Mind sötétebb lett, a papírdarabkák eláztak, s a tó fenekére sülylyedtek. A víz lomha árja szétszórta őket a tóban, és a vízinövények gyökerei közé sodorta. Talán nem is volt a levélben semmi, biztosan nem. Miért is lett volna éppen most? Nem volt benne semmi. De ha mégis? ... Gimes Romána fordítósa