Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó

M

ielőtt Firenzét elhagytam volna, még benéztem az Uffizibe, utána az állomásra rohantam és felszálltam a Velence felé induló vonatra. Esle hétkor ott voltam. Nem kellett soká szálloda után kutatnom, mert most, a szezon után a velencei portások, és a szállodák megbízottai már az állomáson várják, lesik a vendégeket. Így kerültem én is össze a Dolomit panzió portásával, aki tudott németül és náluk szálltam meg. A panzió nincs messze az állomástól, a szoba, ahol megszálltam kicsi volt, de tiszta és 2130 lírát fizettem érte egy éjszakára. Ennél olcsóbban sehol sem kaptam szállást. A panzió tulajdonosnője szőke, szép asszony volt és ugyancsak kitűnően beszélt németül. Maga Velence egyébként mér megjelent előttem, még mielőtt a vonat az állomásra ért volna. Száz színben ragyogott, és e színeket a tenger ezerszeresen verte vissza. Olyan volt az egész, mint valami nagy majális. A vonat fülkéjében, amely Velencébe vitt, négy olasz fiatalember ült. Nem tudtam velük beszélni, mert egyik sem értett egy szót németül, de az is lehet, hogy nem akartak velem németül beszélni. Nekik sincsenek a német fasisztákkal kapcsolatban valami kellemes emlékeik. E némaság ellenére valami kapocs azért kialakult köztünk. Azt kitudtam nyögni, hogy csehszlovák vagyok és hogy ismerem Dantét, Mazinit, Papinit, Pirandelot és Fellinit és számos más neves olasz írót és filmrendezőt. Sőt azt is megtudták, hogy jobban ismerem Michelangelói, mint ők ... És ahogy dadogtam velük Michelangelóról, rájöttem, hogy azért nem félek Itáliában egyedül utazgatni, mert itt ezen a földön élt és alkotott Michelangelo, akinek művei a világ összes nyelvein beszélnek. Igazi internacionalista szellem, az emberség szelleme hatja át műveit, és ha elvesznének, pótolhatatlan veszteség érné az emberiséget. Ismétlem, nem féltem. Az utcán megállítottam embereket és a magam különös nyelvén kérdezgettem, hol az Akadémia, hal a Capelle di medici és hol van a Santa Croce templom. Mindenre rátaláltam, mert én voltam azon a napon a világ legszorgalmasabb kérdezője, anélkül, hogy Michelangelo nevén kívül egyetlen olasz szót tudtam volna hibátlanul kiejteni. Csak szenvedélyesen mutogattam és mindenki nagy türelemmel igyekezett megérteni, és aki megértett, az annyira magáévá tette az ügyemet, hogy elkísért a helyszínig, amint a két fiatal olasz diáklány tette. Persze, azért egészen simán mégsem zajlott le ez az utazás. Emlékszem amikor felszálltam a Velencébe induló vonat utoísó kocsijainak egyikére, indulás előtt néhány perccel bejött a jegyellenőr és ordítozni kezdett. A harsány szavak özönéből egy szót nem értettem, azonban láttam, hogy a többi utas kifelé cipeli a holmiját, hát én is ezt tettem. Később megtudtam, hogy a vonat utolsó három vagonját lekapcsolták. Sikerült három bőröndömmel egy másik kocsiba átmennem, de a szívem erősen vert és igen fájt e váratlan költözködéstől és a félelem is kínzott, attól tartottam, hogy a vonat itt hagy ... Szerencsére sikerült, de abban a pillanatba, amint helyet foglaltam és kifújtam magam, elindult a vonat. A megkönnyebbülés sóhaja tört fel belőlem, hogy pihenhetek végre és masszírozhatom fájó homlokomat, amellyel — a nagy sietségben — az Uffiziban nekimentem a ki járati üvegajtónak. Azt hittem ugyanis, hogy nyitva van és oly lendülettel mentem neki, hogy a szörnyű fájdalom közepette csak annak tudtam örülni, hogy az üvegajtót be nem törtem, és homlokom is ép maradt. Az úton arra gondoltam, talán az Uffizi bosszúja volt ez, mert nem fizettem belépődíjat. Pedig itt nagyon udvaria san engedtek be újságírói igazolványom felmutatásakor, csak az Akadémiában akadékoskodtak, én persze nem hagytam magam, és jóadag dadogás után. végre mégiscsak kiharcoltam a díjtalan belépést. Firenzében a dóm nagysága, terebélyessége, ezenkívül a falakra rakott fehér és zöid márványlapok annyira nem tetszettek, hogy be sem néztem oda. Ma már sajnálom, és azt is nagyon sajnálom, hogy nem volt Idom megtekinteni a Nemzeti Múzeumot, ahol Michelangelónak néhány szobra látható, köztük a kis Dávid, amely Apollónak készült. Ám hiába sajnálom, sem pénzem, sem vízumom nem engedte meg, hogy tovább időzzem ebben a kincsekben, és pazar palotákban gazdag országban, ahol sajnos rengeteg szegény ember is éi. Ezek a gondolatok foglalkoztattak Velence felé... Gyorsan múltak az őrák, alig nézhettem az elvonuló tájat, már ott is voltam. Érdekes, amint Velencében elhagytam az állomás épületét, az utcán magyarul hallottam beszélni. Bőröndjeimét azonnal leraktam és lelkesen feléjük fordultam. Arra gondoltam, hogy megbeszélem velük, hol lesznek este, és mihelyt a szállodában kissé rendbehozom magam, találkozom velük. Köszöntem, és igen örültem nekik. Hárman voltak, valamennyien mesteremberek. Tervemet nydmban elő is . adtam, de megvalósítani nem sikerült, mert — amint mondották — ina este ők is vendégek. Egy Amerikából érkezett közös b&rátjuk hívta meg őket. Az egyik ugyan megjegyezte, hogy várjam meg vendéglátójukat. tíz-húsz perc múlva biztosan megérkezik, és akkor lehet, hogy engem is meghív, de erre nem volt kedvein, ezenkívül a panzió portása is sürgetett, úgyhogy fájó szívvel elbúcsúztam tőlük. Később egy másik eset is úgy hatott rám, mintha magyarul hallottam volna beszélni. Az esti órákban az egyik kis téren fiúk, suhancok nagy hévvel rúgták a labdát, és távolról felhangzó harsány kiáltásaik úgy hangzottak, mintha magyarul játszottak volna. Vagy egy félórát járkáltam még a homályosan kivilágított keskeny utcákon, amelyek nedvesek és vízszagúak voltak. Kenyeret és sajtot akartam venni, de ilyen boltot nem láttam. Lehetett itt cukorkát, csokoládét, különböző borokat és húsokat vásárolni, csak éppen egyetlen tejcsarnokot nem lehetett itt látni. Sajt híján, gyümölcsöt vettem. Később egy kicsit még elsétáltam a villanylámpákkal megvilágított víztenger mentén, arra gondoltam, mit fogok itt holnap megtekinteni . . Nem volt határozott programom, mindössze annyit tudtam, hogy a Doge-palotát feltétlenül meg kel) néznem.. . Néhány képeslapot vásároltam, az állomás várótermében megírtam es elküldtem óket. Ez sem volt olcsó mulatság, egy képeslap elküldése 100 lírába kerül, ez nálunk 6 — 7 koronát jelent. Az emberek sem nagyon barátságosak. Velem előfordult, hogy bementem a váltóirodába, átadtam egy tízdollárost és kértem, hogy öt dollárt váltsanak fel lírára, a többit dollárban adják vissza. E csekélységre nem voltak hajlandók. A hivatalnok azt mondta, hogy dollárt nem adhat, csak lírát. Másnap azonban a Doge-paloia melletti Cook itoilaban kívánságomnak minden további nélkül eleget lettek. Végié a Uoge-palotát JS láttam, «iit;yogó épiilet és a hozza méltó óriási Szent Márk téren áll. Innen gyönyörű kilátás nyilik az Aariai tengerre. A kilátás most is szép, bár bíivos, van és ritkás, hideg köd üli mi.ji az egész várost. Ujjaim szinte meggémberednek, fázom, hiába, nem voltam ilyen hidegre felkészülve, ruházatom még nyári. Szerencse, hogy a felöltöm rajtam van. Látom, hogy a Szent-Márk téri galambok is dideregve a kecses árkádok alá menekülnek. Az edzettebb galambok azonban a téren maradnak, jól tudják, hogy ott inkább leesik nekik valami, mert a turisták, a látogatók mindig dobnak nekik pár morzsát. Itt a téren most az angolok uralkodnak. Tolmács járja velük kerül a teret, a dómot, a képtárat és fáradhatatlanul magyaráz. Sok turista, vállán a Szent Mark téri galambbal fényképezteti le magát. A galambok és a fényképészek még a szezon után ís, mindig készenlétben vannak. Itt-ott gazdátlan macskákkal is találkozik az ember, fürge léptekkel átfutnak a téren, az utcán, majd a szemeles kannáknál kőinek ki. Bántódásuk nem történik, a macska itt is olyan népszerű háziállat, akárcsak Görögországban, és a többi keleti országban. Motoroshajóval iutottam a Szent Mark térre. A hajó minden 20 percben indul a vasúti állomásról. Az úton, amint a motoros szelte a vizet, szegényszagú pelenkás utcákat is láttam e gazdag városban, ahol a ködben mindennek nedves, hideg vízszaga van. Ezek a nedves, sárgás pelenkák úgy mozogtak, duzzadozlak a szélben, mint valami jó) ismert országnak a lobogoi. A hazak faláról sok helyen már lehullott, lepattogott a vakolat és a kilátszó vörös téglák úgy hatottak a szegény, kopott házakon. mint valami fájós nyers sebek. A pazar Doge-palota és a látványos szép tér ellenére, alapjában úgy érzem magam, mint aki idetévedt, es lehangolt vagyok Arra gondolok, ha már egyszer annyi fáradtsággal ide jutottam, megérdemeltem volna, hogy a nap kisüssön A napsugarak bizonyára gondjaimat is megaranyozták volna és talán nem éreztem volna annyira a közöny elviselhetetlen súlyát, amellyel itt lépten-nyomon találkoztam és amely főleg kapzsisággal és mohósággal párosul. Csak a fiataloknál nem érzem annyira a pénz, és különösen a dollár iránti tiszteletel. A csipkés meltosagos Doge palota előtt rengeteg a gondola. A taxit itt, a vízutcákon a motoroscsónak helyettesíti. A gondolák és motorcsónakok állomásain n hosszú, görbe botok, mint vékony oszlopok vannak a vizes talajba verve, amelyekhez a himbálódzó gondolákat és laxikat kö

: tik. A téren az oszlopos, diszes, karcsú árkádok alatt többnyire csillogó ékszerboltok kínáljak ragyogó árujukat. Kirakataik zsúfolva vannak a legfantasztikusabb brilliáns ékszerekkel jáspis, és smaragd köves aranygyűrűkkel karperecekkel meg aranyórákkal. Persze itt-ott nehéz kristályvdzákat és parfümszórókat árusító boltokat is látni, amelyek üvegből készült, finoman metszett kereszteket és szenteltvíztartókat is tartanak a külföldi, gazdag vendégek számára. Ezek a luxusboltok most, e hűvös őszi napokban teljesen üresek. Látni, hogy Velencében alig van most vendég. A boltok tulajdonosai tanácstatalanul fel és alá járkálnak néhány méteres kis boltjukban, mintha fáznának, dideregnének az egyedülléttől, a rengeteg és drága, fagyos hideget árasztó ékszerek között. Egy elegáns bőriizletet is láttam. Egyik finom erszénv nyitva volt, belsejét egy valódi dollár díszítette. Itt, ezt a pénzemet úgy imádják, mint az Istent. Ha meggondolom, én tulajdonképpen még mielőtt láttam volna, már menekülök is Velencéből. A langyos hűvösség és a közöny, amely a tenger felől és a gazdag boltokból árad, kerget és hajszol innen el. Vonatom Bérsbe, 13,28 kor indul. A Oo^e palota bejáratánál SZABÓ BÉLA: VELENCE UJIWMK 10