Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó

M ielőtt Firenzét elhagytam volna, még benéztem az Uffi­zibe, utána az állomásra ro­hantam és felszálltam a Ve­lence felé induló vonatra. Esle hétkor ott voltam. Nem kellett soká szálloda után kutatnom, mert most, a szezon után a velencei portá­sok, és a szállodák megbízottai már az állomáson várják, lesik a vendégeket. Így kerültem én is össze a Dolomit panzió portásával, aki tudott németül és náluk szálltam meg. A panzió nincs messze az állomástól, a szoba, ahol megszálltam kicsi volt, de tiszta és 2130 lírát fizettem érte egy éjszakára. Ennél olcsóbban sehol sem kaptam szállást. A panzió tulajdonosnője sző­ke, szép asszony volt és ugyancsak kitűnően beszélt németül. Maga Velence egyébként mér meg­jelent előttem, még mielőtt a vonat az állomásra ért volna. Száz színben ragyogott, és e színeket a tenger ezer­szeresen verte vissza. Olyan volt az egész, mint valami nagy majális. A vonat fülkéjében, amely Velencé­be vitt, négy olasz fiatalember ült. Nem tudtam velük beszélni, mert egyik sem értett egy szót németül, de az is lehet, hogy nem akartak velem németül beszélni. Nekik sincsenek a német fasisztákkal kapcsolatban va­lami kellemes emlékeik. E némaság ellenére valami kapocs azért kialakult köztünk. Azt kitudtam nyögni, hogy csehszlovák vagyok és hogy ismerem Dantét, Mazinit, Papinit, Pirandelot és Fellinit és számos más neves olasz írót és filmrendezőt. Sőt azt is meg­tudták, hogy jobban ismerem Miche­langelói, mint ők ... És ahogy dadog­tam velük Michelangelóról, rájöttem, hogy azért nem félek Itáliában egye­dül utazgatni, mert itt ezen a földön élt és alkotott Michelangelo, akinek művei a világ összes nyelvein beszél­nek. Igazi internacionalista szellem, az emberség szelleme hatja át mű­veit, és ha elvesznének, pótolhatat­lan veszteség érné az emberiséget. Ismétlem, nem féltem. Az utcán megállítottam embereket és a magam különös nyelvén kérdezgettem, hol az Akadémia, hal a Capelle di medici és hol van a Santa Croce templom. Min­denre rátaláltam, mert én voltam azon a napon a világ legszorgalmasabb kérdezője, anélkül, hogy Michelangelo nevén kívül egyetlen olasz szót tud­tam volna hibátlanul kiejteni. Csak szenvedélyesen mutogattam és min­denki nagy türelemmel igyekezett megérteni, és aki megértett, az annyira magáévá tette az ügyemet, hogy elkí­sért a helyszínig, amint a két fiatal olasz diáklány tette. Persze, azért egészen simán mégsem zajlott le ez az utazás. Emlékszem amikor felszálltam a Velencébe induló vonat utoísó kocsijainak egyikére, in­dulás előtt néhány perccel bejött a jegyellenőr és ordítozni kezdett. A harsány szavak özönéből egy szót nem értettem, azonban láttam, hogy a töb­bi utas kifelé cipeli a holmiját, hát én is ezt tettem. Később megtudtam, hogy a vonat utolsó három vagonját lekapcsolták. Sikerült három bőrön­dömmel egy másik kocsiba átmennem, de a szívem erősen vert és igen fájt e váratlan költözködéstől és a félelem is kínzott, attól tartottam, hogy a vo­nat itt hagy ... Szerencsére sikerült, de abban a pillanatba, amint helyet foglaltam és kifújtam magam, elin­dult a vonat. A megkönnyebbülés só­haja tört fel belőlem, hogy pihenhe­tek végre és masszírozhatom fájó homlokomat, amellyel — a nagy siet­ségben — az Uffiziban nekimentem a ki járati üvegajtónak. Azt hittem ugyanis, hogy nyitva van és oly len­dülettel mentem neki, hogy a szörnyű fájdalom közepette csak annak tud­tam örülni, hogy az üvegajtót be nem törtem, és homlokom is ép maradt. Az úton arra gondoltam, talán az Uffizi bosszúja volt ez, mert nem fizettem belépődíjat. Pedig itt nagyon udvaria san engedtek be újságírói igazolvá­nyom felmutatásakor, csak az Akadé­miában akadékoskodtak, én persze nem hagytam magam, és jóadag da­dogás után. végre mégiscsak ki­harcoltam a díjtalan belépést. Firenzében a dóm nagysága, terebé­lyessége, ezenkívül a falakra rakott fehér és zöid márványlapok annyira nem tetszettek, hogy be sem néztem oda. Ma már sajnálom, és azt is na­gyon sajnálom, hogy nem volt Idom megtekinteni a Nemzeti Múzeumot, ahol Michelangelónak néhány szobra látható, köztük a kis Dávid, amely Apollónak készült. Ám hiába sajná­lom, sem pénzem, sem vízumom nem engedte meg, hogy tovább időzzem ebben a kincsekben, és pazar palo­tákban gazdag országban, ahol sajnos rengeteg szegény ember is éi. Ezek a gondolatok foglalkoztattak Velence felé... Gyorsan múltak az őrák, alig nézhettem az elvonuló tá­jat, már ott is voltam. Érdekes, amint Velencében elhagytam az állomás épületét, az utcán magyarul hallottam beszélni. Bőröndjeimét azonnal lerak­tam és lelkesen feléjük fordultam. Arra gondoltam, hogy megbeszélem velük, hol lesznek este, és mihelyt a szállodában kissé rendbehozom ma­gam, találkozom velük. Köszöntem, és igen örültem nekik. Hárman vol­tak, valamennyien mesteremberek. Tervemet nydmban elő is . adtam, de megvalósítani nem sikerült, mert — amint mondották — ina este ők is vendégek. Egy Amerikából érkezett közös b&rátjuk hívta meg őket. Az egyik ugyan megjegyezte, hogy vár­jam meg vendéglátójukat. tíz-húsz perc múlva biztosan megérkezik, és akkor lehet, hogy engem is meghív, de erre nem volt kedvein, ezenkívül a panzió portása is sürgetett, úgy­hogy fájó szívvel elbúcsúztam tőlük. Később egy másik eset is úgy ha­tott rám, mintha magyarul hallottam volna beszélni. Az esti órákban az egyik kis téren fiúk, suhancok nagy hévvel rúgták a labdát, és távolról felhangzó harsány kiáltásaik úgy hangzottak, mintha magyarul játszot­tak volna. Vagy egy félórát járkáltam még a homályosan kivilágított keskeny utcá­kon, amelyek nedvesek és vízszagú­ak voltak. Kenyeret és sajtot akartam venni, de ilyen boltot nem láttam. Le­hetett itt cukorkát, csokoládét, kü­lönböző borokat és húsokat vásárol­ni, csak éppen egyetlen tejcsarnokot nem lehetett itt látni. Sajt híján, gyü­mölcsöt vettem. Később egy kicsit még elsétáltam a villanylámpákkal megvilágított víztenger mentén, arra gondoltam, mit fogok itt holnap meg­tekinteni . . Nem volt határozott prog­ramom, mindössze annyit tudtam, hogy a Doge-palotát feltétlenül meg kel) néznem.. . Néhány képeslapot vásároltam, az állomás várótermében megírtam es elküldtem óket. Ez sem volt olcsó mulatság, egy képeslap el­küldése 100 lírába kerül, ez nálunk 6 — 7 koronát jelent. Az emberek sem nagyon barátságosak. Velem előfor­dult, hogy bementem a váltóirodába, átadtam egy tízdollárost és kértem, hogy öt dollárt váltsanak fel lírára, a többit dollárban adják vissza. E csekélységre nem voltak hajlandók. A hivatalnok azt mondta, hogy dollárt nem adhat, csak lírát. Másnap azon­ban a Doge-paloia melletti Cook ito­ilaban kívánságomnak minden továb­bi nélkül eleget lettek. Végié a Uoge-palotát JS láttam, «iit;yogó épiilet és a hozza méltó óriási Szent Márk téren áll. Innen gyönyörű kilátás nyilik az Aariai ten­gerre. A kilátás most is szép, bár bíivos, van és ritkás, hideg köd üli mi.ji az egész várost. Ujjaim szinte meggémberednek, fázom, hiába, nem voltam ilyen hidegre felkészülve, ru­házatom még nyári. Szerencse, hogy a felöltöm rajtam van. Látom, hogy a Szent-Márk téri galambok is dide­regve a kecses árkádok alá menekül­nek. Az edzettebb galambok azonban a téren maradnak, jól tudják, hogy ott inkább leesik nekik valami, mert a turisták, a látogatók mindig dob­nak nekik pár morzsát. Itt a téren most az angolok uralkodnak. Tol­mács járja velük kerül a teret, a dó­mot, a képtárat és fáradhatatlanul magyaráz. Sok turista, vállán a Szent Mark téri galambbal fényképezteti le magát. A galambok és a fényképé­szek még a szezon után ís, mindig készenlétben vannak. Itt-ott gazdát­lan macskákkal is találkozik az em­ber, fürge léptekkel átfutnak a té­ren, az utcán, majd a szemeles kan­náknál kőinek ki. Bántódásuk nem történik, a macska itt is olyan nép­szerű háziállat, akárcsak Görögor­szágban, és a többi keleti országban. Motoroshajóval iutottam a Szent Mark térre. A hajó minden 20 perc­ben indul a vasúti állomásról. Az úton, amint a motoros szelte a vi­zet, szegényszagú pelenkás utcákat is láttam e gazdag városban, ahol a ködben mindennek nedves, hideg víz­szaga van. Ezek a nedves, sárgás pe­lenkák úgy mozogtak, duzzadozlak a szélben, mint valami jó) ismert or­szágnak a lobogoi. A hazak faláról sok helyen már lehullott, lepattogott a vakolat és a kilátszó vörös téglák úgy hatottak a szegény, kopott háza­kon. mint valami fájós nyers sebek. A pazar Doge-palota és a látvá­nyos szép tér ellenére, alapjában úgy érzem magam, mint aki idetévedt, es lehangolt vagyok Arra gondolok, ha már egyszer annyi fáradtsággal ide jutottam, megérdemeltem volna, hogy a nap kisüssön A napsugarak bizo­nyára gondjaimat is megaranyozták volna és talán nem éreztem volna annyira a közöny elviselhetetlen sú­lyát, amellyel itt lépten-nyomon ta­lálkoztam és amely főleg kapzsiság­gal és mohósággal párosul. Csak a fiataloknál nem érzem annyira a pénz, és különösen a dollár iránti tiszteletel. A csipkés meltosagos Doge palo­ta előtt rengeteg a gondola. A taxit itt, a vízutcákon a motoroscsónak he­lyettesíti. A gondolák és motorcsó­nakok állomásain n hosszú, görbe bo­tok, mint vékony oszlopok vannak a vizes talajba verve, amelyekhez a himbálódzó gondolákat és laxikat kö : tik. A téren az oszlopos, diszes, karcsú árkádok alatt többnyire csillogó ék­szerboltok kínáljak ragyogó árujukat. Kirakataik zsúfolva vannak a legfan­tasztikusabb brilliáns ékszerekkel jáspis, és smaragd köves aranygyű­rűkkel karperecekkel meg aranyórák­kal. Persze itt-ott nehéz kristályvd­zákat és parfümszórókat árusító bol­tokat is látni, amelyek üvegből ké­szült, finoman metszett kereszteket és szenteltvíztartókat is tartanak a kül­földi, gazdag vendégek számára. Ezek a luxusboltok most, e hűvös őszi napokban teljesen üresek. Lát­ni, hogy Velencében alig van most ven­dég. A boltok tulajdonosai tanácsta­talanul fel és alá járkálnak néhány méteres kis boltjukban, mintha fáz­nának, dideregnének az egyedüllét­től, a rengeteg és drága, fagyos hide­get árasztó ékszerek között. Egy elegáns bőriizletet is láttam. Egyik finom erszénv nyitva volt, bel­sejét egy valódi dollár díszítette. Itt, ezt a pénzemet úgy imádják, mint az Istent. Ha meggondolom, én tulaj­donképpen még mielőtt láttam vol­na, már menekülök is Velencéből. A langyos hűvösség és a közöny, amely a tenger felől és a gazdag boltokból árad, kerget és hajszol innen el. Vonatom Bérsbe, 13,28 kor indul. A Oo^e palota bejáratánál SZABÓ BÉLA: VELENCE UJIWMK 10

Next

/
Thumbnails
Contents