Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó

Király István monográfiája Ady Endréről AZ AKTUÁLIS Ady Endre életműve már régen Iroda­lomtörténet; de hagyatéka nyugtalanító, élő és perlő hagyaték. Mindig aktuális. Ha az olvasó végigfutja, ho" y az elmúlt hat évtizedben ki'k is foglalkoztak Ady életművével, lírájával, életével — a leg­jobb, legrangosabb kortárs-tudosókat talál­jak e felsorolásban: Babits Mihálytől, Horváth Jánostól, Révai Józsefen, Luikács Györgyön át — Király Istvánig, a buda­pesti Eötvös Loránd Tudományegyetem professzorának nemrég megjelent impo­záns, hatalmas méretű Ady-monográűájá­ig. Két kötet, s Ady pályájának csupán első felét tárgyalja: 1905-től 1912-ig. Csak sejteni lehet a további kötetek ki­bontakozó körvonalait, ez érthető is, de magyarázatképpen arra is utalnunk kell, hogy ml, ehelyütt nem a kifogásokra tesz­szük a hangsúlyt, hiszen nem befejezett műről van szó. Csak jelezni szeretnők, hogy egy irodalomtörténeti szakfolyóirat­ban időközben napvilágot látott egy szép elemzés, Adynak ama korszakából, amely már nem képezi az előttünk fekvő két vaskos kötet tárgyát: az elemzés A Ka­lota partján című versről, s a mögötte húzódó élményről szól, amely 1914-es fogantatású vers. Hogy az olvasó előtt világos legyen Király István professzor törekvése, jelez­zük a teljes Ady-monográfia szerkezetét: négy periódust ölel fel. Az első: az érzel­mi forradalmiság időszaka (1905—1908); a második: a kétmeggyőződésű forradal­miság periódusa (1908—1912)! a harma­dik: a plebejus-népi forradalmiság kor­szaka (1912—1914); a negyedik: a való­ság forradalmának évei (1914—1919). Világos, hogy az első két korszak is­meretének birtokában néha jogosnak tű­nik (de valójában nem az) azaggodalom, hogy miként bontakozik ki a nélkülözhe­tetlen Ady-kép? Király István író-esz­ményt megrajzoló szenvedélyessége, Ady­szeretete, a hatalmas tárgyi felkészültség — a biztosíték erre. Tudniillik, s ezt nem szabad szem elől tévesztenünk, Király István — miközben megrajzolja az emlí­tett Iró-eszményt, önmagát irodalomtörté­nészl-tudősi szenvedély és alázat vezeti azon az úton, amelyen — korábban előt­te is — könyvében nyomról nyomra ki­bontakozik az évtizedek megalkotta, de azon túl is haladott Ady-arc. A ma, a mo. dern korunk nélkülözhetetlen Adyjáé. Izgalmas olvasmány — izgalmas nyo­mozás Király István Ady-monográfiája: az otthonról a századelő Budapestre érkezé­sig — és tovább. Külön lehetne és kelle­ne írni a kitűnő portrékról, amelyeket az induló Ady-kortársakról nyújt Király Ist­ván (Vészi József, Kabos Ede, Bíró Lajos, Színi Gyula, Révész Béla, Bölőnl György stb. ).F,zt azért is hangsúlyozzuk, de épp­így szólhatnánk — más vonatkozásban Babitsról, Kosztolányiról, Móriczról vagy Juhász Gyláról, mivel Ady tőlük is kapott impulzusokat (gondoljunk csak a Művész kiútkeresésére: a válaszutakra — az esz­tétizáló modernségre, vagy az avantgard LÖR1MCZ GYULA RAJZA modernségre, amelyek között Király Ist­ván rendkívül finom árnyalatbeli határvo­nalakat húz); tehát tőlük is kapott im­pulzusokat, meg a lapoktól, szerkesztősé­gektől, a budapesti éjszakák élményeitől — s mégis: közülük nőtt, vált Adyvá, a magyar irodalom, a közép-európai, az eu­rópai irodalom megismételhetetlen ADY ENDRÉjévé. Jogos tehát, ha Király István éppen Ady Endre életművét összefoglalva: ben­ne, rajta keresztül iró-eszményt rajzol meg. Király István minden leírt mozza­nattal e oélt szolgálja: még akkor is, amikor látszólag feleslegesnek tűnő apró életrajzi adatok állnak az előtérben. Meg is jelöli feladatát, amikor arról szól, hogy „a tudomány kollektív alkotás, egymás eredményeire építve keresünk, gondolkodunk tovább. Szinte megoldha­tatlan tehát, hogy minden esetben utalás, sal is nyugtázzuk a megtörtént adatbeli vagy gondolatbeli ösztönzést, átvételt..." Ezzel tulajdonképpen az Ady-irodalom ki­meríthetetlen gazdagságára, mélységére utal; arra, hogy a megkönnyítő gazdag­ság mellett mily nagy veszélyeket is rejt­hetett magában az átvételek lehetősége. Az érzelmi forradalmiság kulcsmotívu­mának a magyar ugart jelöli meg Király István, hogy azután ezen túllépve, de azt magában meg is őrizve — egy intellek­tuális emberideál bontakozzék ki költé­szetében: a Művész. S ha ideérkezett, kap­hatott helyet a már jelzett — de elen­gedhetetlen — modernség két változata: az esztetizáló, illetve az avantgard. Egy­szóval: a táj-, a történelemszemlélet, a hőstípusok kiválogatása stb. — ha egy­szer Adyvá érett: modernül kellett kifeje­zést is kapnia. Meg is kapta a modern, s sajátosan, megmásíthatatlanul és megis­mételhetetlenül Adys kifejezést. De az még csak egyik összetevője lehet a sok­erezetből gyúrt-formált Ady-képnek. Az érzelmi forradalom motívumai (a Pénz, s a Léda-motívum) legalább oly hangsúlyos Király István monográfiájában, mint az előbbiek. Tragédiaérzéseivel, kiútkereső sével együtt. Szédítő a mélység, amely Ady körül tátongott, s nem lehetett tudni, hogy ez az örvény, ez a mélység magábarántja a Művészt, vagy ő tud úrrá lenni azon a szituáción, érzésen stb., amelyet Király István otthontalanságnak nevez, s jelöl, és amely csúcspontját a század első évti­zedének végén, s az új évtized (már a világháború évtizedének) legelején érte el. A vívódást, amelyet Király István szé­pen bont kl, elemez, hősével együtt járva a csúcsokat és a süllyesztő mélységeket, mi most csak jelezni tudjuk. A távlatot a szocializmus adta, amelynek tetten ér­hető körvonalai már 1905 előtt is fel-fel­bukkantak. így vált az eltévedt emberből — küldetéses ember, aki szinte a nihil­ből )ett gőgös úrrá, vált szuverénná, s lett vátesz, s lett hitvallása az életigen­lés. Igen érdekes, ahogyan Király István levezeti Ady Istenkeresését: az eltévesz­tett küldetéstudatából, hogy miként kap­csolódik dialektikusan a tradicionális val­lásosság az ateizmussal, másfelől mint kap életében döntő szerepet — egy ideig — az istenkeresés mint kordivat. De Ady­nál, Adyban — ez mint humanizált isten jelenik meg, s értelmetlenné keresése ak­kor válik, amikor rádöbben az értelmet­len isten dehumanizált mivoltára. Mekkora út — hét esztendő alatt — s mily nagy változásokon, mily ellentét­kapcsolódási folyamatokon ment át, mint a váltólázban égve, Ady; amikor — alig két esztendővel az első világháború előtt — ismét felbukkan a rég-vágyott otthoni táj, de mint az újra megtalált küldetés motívumának helye. Ekkor került előtér­be Ady népisége (itt szeretnénk utalni a már jelzett, A Kalota partján című versé­nek elemzésére, amely a következő kö­tetben lesz majd található). De ez a népiség, magyarságszemlélet sem volt mentes a vívódástól, a kritikai magatartástól. Ady valami nagy veszélyt érzett, s Király István nemhiába szentel komoly fejezeteket a magyar létnek mint tragédiának: Ady akkor, közvetlenül 1914 előtt már átlátta, belátta az egész ma­gyar élet horizontját, a nemzeti bűnöket, a „semmi országát", a „magyar dölyföt", s — menekült: mint új-küldetést vállalva — a kuruc versekhez. Hiába volt Ady a cselekvő emberség, a „távlatos emberség" hivője és vallója — a társadalom, melyben élt, akuttá vált. S Ady „a sorsos magyarság" küldetésén bo­rongott-tűnődött amikor a mélyben már készült, készítették a halált — a világhá­borút, hogy majd Ady — ezt is megért­ve! — a forradalom valóságát vállalva megírja A halottak élén-1. Adyhoz méltó, szenvedélyes hangú, s kutatói törekvésű Király István Ady-mo­nográfiájának első két kötete, amelyet, ha valaki elolvas: a szerzővel (és a köl­tővel) együtt járja a mélységeket és ma­gasságokat. Kívánjuk: mielőbb kézbe ve­hessük a folytatást. Ady mindig szüksé­ges! KOVÁCS GYŐZŐ René Clair a tegnap és a ma filmjéről René Clair, a híres francia rendező 1951-ben jelenttette meg Könyvvé változott gondo­latok" című művét, amely az 1922 és 1935 között készült írá­sait tartalmazza. Ezek az írá­sok jegyzetekkel és kommentá­rokkal kiegészítve újra megje­lentek, s mivel a szerző egyko­ri nézeteiről alkotott mai vé­leményét is elmondja bennük, tulajdonképpen önmagával foly­tat dialógust. Jean de Baroncelli filmkriti­kus szerint René Clair ebben az esszékötetben egykori műveiről elmélkedve új megvilágításban mutatja be valamikori gondola­tait, megfigyeléseit és emlékeit. „A tegnap filmje" és a „Ma filmje" című fejezetben nem a teoretikus, hanem a „filmes" nézeteit fejti ki, az alkotóét, aki figyelemmel kísérte a film­művészet fejlődését, s részt vett minden ütközetben, legyen az műszaki, esztétikai vagy gazda­sági jellegű. Igyekezett hideg­vérűen szemlélni mindazokat a zűröket, amelyeknek szemtanú­ja volt. Ezekben a tanulmá­nyokban kifejezésre jut René Clair lelkesedésének, nyugta­lanságának, néha ellentmondá­sos ítéleteinek időszerűsége. De ez a kötet egy olyan em­bernek is a könyve, aki bizo­nyos távolságbői tudta szemlél­ni a dolgokat. Időnként sikerült neki moralistaként, ha nem szociológusként véleményt mon­dani a hetedik művészetről. Az „Egy retrospektív forrada­lom" című fejezetben emlékez­tet rá (talán a legjobbkor): a népszerű forrásaitól elszakadt filmművészetet az a veszély fe­nyegeti, hogy hamarosan el­apasztja az akadémizmus. Szó szerint azt mondja, csak a nosz­talgikus dilettánsok hiszik még mindig, hogy kétféle filmnek kell léteznie: az egyiknek a kö­zönséghez, a másiknak pedig az állítólagos elithez kell szól­nia. René Clair sok iróniával szól azok ellen, akiket megszál­lott „a saját személyiségük ki­fejezésének" dühe, s a szokat­lanság és a nem világos stílus leple alatt saját gondolataik tehetetlenségét rejtik el. René Clair elragadtatással ír Chaplinről, Mack Sennettről, Griffith-ről, Stroheimről, s a könyvnek ezek a lapjai sugá­rozzák a legnagyobb melegsé­get. A film jövőjét a szerző az új találmányokkal látja össze­függésben, s szerinte ezek alap­ján meg fogják változtatni az audiovizuális eszközöket. „Egy dolog biztos — mondja René Clair —, hogy a filmspektáku­lum nem marad meg abban a formában, amilyennek ismer­jük, s figyelembe véve a vár­ható fordulatokat, sok mai mű­ről szóló etikai és esztétikai ér­tekezés már most nevetségesen hatl" Abel Gance t es Napóleon A közelmúltban arról értesültünk, hogy Abel Gance, a nagy francia rendező újra visszatért — ezúttal negyedszer — kedvenc témájához, Na­póleonhoz. A jelentés szerint a nyolcvankét éves mester, aki kereken hatvan évvel ezelőtt for­gatta első filmjét, már be is fejezte az új Na­póleon-produkciót. Abdel Gance 1927-ben készítette az első /ter­mészetesen néma) film­jét a francia hadvezérről. Abban az időben nagy szenzáció volt ez, s a filmművészet jelentős al­kotásának minősítették• Az ötezer méteres filmet a párizsi L'Opera mozi­ban három mozivászonból álló ekránra vetítették. Hamarosan megjelent azonban a hangosfilm, s alkalmazkodni kellett az új találmányhoz. Számos színész és rendező vált áldozatává. De Abel Gan­ce nem gondolt a vissza­vonulásra. Elfogadta a hangosfilmet, s 1932-ben átdolgozta és meghango­sította (méghozzá sztere­ophone technikában!) a Napóleont, úgyhogy egy új film született belőle . A nagy rendező számos filmet forgatott, köztük a Mater Dolorosa, a Kovács­mester, a Kamélíás hölgy, a Lucrecia Borgia és a Vádat emelek című mű­vét. De az volt a meggyő­ződése, hogy újra kell kezdenie, mert Napóleon­ról még nem mondott el mindent. 1955-ben jelent­kezett az új Napóleon­filmjével, amelyet ismét háromszoros vászonra kellett vetíteni. A két ko rábbi film új bővített és kiegészített változata volt ez. Végül egy teljesen új filmet forgatott, egy 18 000 méteres szuper­produkciót! Természete­sen, az ilyen hosszú fil­met nem lehet bemutatni a mozikban, mert ki tud­ná végignézni, még ha legszebb ts a világon. Fá­jó szívvel ugyan, de ki­vágott belőle négyezer métert. Aztán egy teljes évig azon dolgozott, hogy kétórásra rövidítse, de nem sikerült neki. A film végül három és fél órás lett) címe: Bonaparte és a forradalom. A fáradhatatlan öreg most sem nyugszik: Két nagy filmterv foglalkoz­tatja: az egyik Kolum­buszról és Amerika fel­fedezéséről szólt, a má­sik pedig Dante Istent színjátékának filmválto­zata. Abel Gance életfilozó fiája a következő: — Mindig emlékezni fogok Picasso szavaira — mondotta. — „Sok évnek kell eltelnie, hogy az em­ber fiatallá válfon". — Ez a gondolat tart fenn és ad erőt. Egy másik szentenciá­ját pedig Vietor Hugótól vette kölcsön. — A legnagyobb az, aki legjobban alkalmaz­kodik, aki alá tudja ma­gát vetni kora törvényei­nek és követelményei­nek. Nekem ez sikerült. Abel Gance kedvenc témájáról szólva meg kell még említeni, hogy tíz évvel ezelőtt elkészítette az Austerlitz című film­jét, 1929-ben pedig egy másik rendező számára megírta a Napóleon Szent Ilona szigetén című pro­dukció forgatókönyvét.

Next

/
Thumbnails
Contents