Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-23 / 95. szám, péntek

BEMUTATÓ A THÁLIA SZÍNHÁZBAN HELENA HOIÉCZYOVÁ csipkekölteményei ÉNEKES ln medias res: A bemutató megtekintése után könnyű szívvel vállalom a jós nem mindig hálós szerepét, s a színmű valamint a mostani színpadraállítás kvalitásait összegezve fejezem ki meggyőződésemet, hogy a košicei premierhez hasonlóan máshol is vastaps fogadja majd az előadást. Ugyancsak bátran előre lehet jelezni, hogy az Énekes madár hosszú életű lesz Kosicén, vagyis sokáig nem kerül le a színház műsora rol. A színműről: Tamási Áron Énekes madaráról szenvedélyes hangú tanulmányok, értékelések egész sora jelent meg, újat ezért szinte lehetetlen mondani. Tény, hogy a székely ember egyénisége, életkörülménye, gazdagságtól és tisztaságtól csillogó mesevilága (más szóval természethez fűződő kapcsolata ) legavatottabb mesterének e „játéka" (Németh László meghatározása) talán a legsikerültebb színműve. Itt sikerült Tamásinak maradéktalanul a földrajzilag lényegében helyhezkölölt cselekményt általános érvényű és időt álló magaslatokra emeleni. Magdó és Móka harca és egymásrataláiásának története egyrészt mese, e műfaj minden szépségével és tisztaságával, valamint mitikus allegóriájával, de egyúttal — jobb szó híján — társadalomrajz is, annak realitásaival, s a negatív szereplők gonoszságával és kegyetlenségével. A színművet a dialógusok ízes, zamatos nyelve és sajátos humora teszi még értékesebbé. Nehéz egyetérteni azokkal, akik az említett erények elismerése mellett kifogásolják a játék szerkezetét. Véleményem szerint itt csupán arról van szó, hogy Tamási a mesevilág (hiszen ez a kerete a játéknak) Íratlan törvényeihez „komponálta" színmüvét, vagyis a meséinkben leggyakrabban előforduló hármas erőpróbához hasonlóan az Énekes madárban háromszor ismétli meg ugyanazt a történetet (Magdó és Mika közös harcát) mindig magasabb fokon. A színpadraállítás: Beke Sándor rendező részben újszeMADÁR rűen megfogalmazva, vagy ha úgy tetszik korszerű köntösbe öltöztetett Énekes madarat vitt színpadra. A módszerben nincs semmi kifogásolnivaló, hiszen napjaink egyik egészséges jelensége (s ha végiggondoljuk, akkor rájövünk, hogy nemcsak napjainkban, hanem mindig így volt, hogy sokan visszatérnek a múlt napjainkban is csillogó értékeihez és azokat korszerű megjelenítő eszközök segítségével mutatják be.) Tehát nem az újítások ellen kell lándzsát törnünk, hanem a jó ízlés és az adott alkotás hangvétele által szabott határok betartásáért szükséges kardoskodnunk. Ezeket a határokat a rendező gondosan be is tartotta. A zenui és a pantomim elemek jól illeszkednek bele az Énekes madárba (vannak itt az eredeti változatban is ilyenek: a nyelvezet dallamossága, az allegorikus alakok mozgása) és gazdagítják a színmű palettáját. A hiányérzetünk csupán annyi, hogy a mesével — s még inkább az ilyen megfogalmazással — együttjár a jó értelemben vett látványosság, ezt azonban az ottani, s különösen a vidéki színpadok térbeli és műszaki adottságai folytán nem lehetett maradéktalanul megteremteni, s ezért a színjáték vizuális hatása nem érte el a kívánt fokot. Ez a körülmények, s nem a rendezés számlájára irható. Beke rendezésének egyik legfőbb pozitívuma, hogy a meseszerű, a reális és más elemeket jó előadássá ötvözte. A játéknak ezáltal töretlen ritmusa volt. Kevés kivételtől eltekintve hű maradt Tamási szinte lehelletfinom hangvételéhez. Az említett kivételek egyike a második felvonás Máté-LukácsMagdó „háromszöge", amely a nótázás és különösen Lengyel és Várady másfajta komédiába illő színészi eszközei miatt a kelleténél jóval harsányabbra sikerült. Nagyobb gondot kellett volna fordítani a színészek dikCiőfára is, mert ezen a téren bizony a „többszínűség" nem erény. Az optimális az lett volna (s ez szerfelett nehéz), ha a színészek Tamási zengő nyelvét beszélnék legalábbis megközelítőleg. Kevés túlzással ezzel kapcsolatban azt állapíthatjuk meg, hogy szinte valamennyi szereplő más-más kiejtéssel, hangsúllyol beszélt. Egy illusztráció: až e és az o magánhangzókat nyelvjárásainkban használatos szinte valamennyi formájában „viszonthallhattuk". Kurilla Gábor díszlettervei tetszettek, habár véleményem szerint nagyobb területen jobban hatottak volna. A rendező további partnereinek munkájáról — Ágh Tibor (a kísérő zene szerzője) Quittner János (koreográfia) és az Oj Nemze dék tánckara — laikus kontárkodás helyett csupán anvnyit állapítok meg, hogy érzésem szerint jól egészítették ki a játékot, ők is részesei a sí kernek. Színészek játékáról: Jó, de hibáktól nem mentes alakításokat láttunk. Kövesdl Szabó Marika Magdója nem tudott végig a szerző által elképzelt mederben maradni. A tehetséges színésznőnek voltak szép pillanatai de különösen a lírai részeket — jobb kifejezést nem találok — kissé elkapkodta, nem tudott mesebeli leánnyá átlényegülni. Csendes László Mókája szép megformálás, szinte hibátlan lenne, ha az „ágyjelenetet" nem „mókázta" volna el a kelleténél jobban. Érdekes alakításokat láthattunk az öreg lányok és vőlegényeik megformálóitól. Gombos Ilona és Lengyel Ferenc párosa a karikírozáson alapuló, túlzásokra is hajlamos alakítás, sok találó ötlettel. Szabó Rózsi és Várady Béla kettőse finomabb „tálalás", amolyan kuncogós humor a javából, szintén sok, néhány esetben azonban már „elkoptatott" nüánsszal. Négytik alakítása az említett hiányosságok ellenére, külön-külön és együtt is értékes teljesítmény. Az édesapa szerepében vendégként fellépő Kirszt Klára játéka kellemes meglepetés volt. Post seriptum: Évek óta hazai magyar színpadon most éreztem először a zsúfolásig megtelt nézőtéren azt a várakozással, izgalommal teli premier-légkört, amelyet csak színházban érezhet az ember. Bízom benne, hogy ez nem voit véletlen SZILVÄSSY JÓZSEF A Majerník Galériát ezekben a napokban Holéczyová 1967.— 7ü-es csipkekompozíciói díszítik. Ügy érezzük, finom, költői fluidum tölti meg a kis termet. A látogatók szemét-szívét megragadja az elébük táruló látvány. Holéczyová a sokoldalú, széles érdeklődésű érdemes művész a prágai Iparművészeti Főiskola neveltje. Irodalom, színház, kosztiimtervezés, alkalmazott művészet foglalkoztatták. De legintenzívebben a textilművészet, s ennek is a mintegy fél évezredes múltra viszszatekintő ága: a csipke érdekelte. Szerető figyelemmel kísérte országunk népművészetét, belemerült hagyományos, ináig érvényes formakincsébe. Elemezte a kívülről befogadott hatásokat. Tanulmányozta a hegyvidéki falvainkban századokon keresztül háziiparként meghonosodott csipkeverés- és varrás régi s újabb technikáit. És követte az utóbbi évek külföldi alkalmazott művészetében mind nagyobb szerepet játszó csipkemflvészet alakulását. ismételelen hangzik el, s a tények megerősítik, hogy a gépesítés és gyvorsaság, a Józan, és szilárd acél, beton és üvegkonstrukciók korában szinte létfontosságú valami lágyabb, melegebb, engedékenyebb anyagból formált művészi alkotás, ami enyhítse, s az elembertelenedéstől megóvja környezetünket. Hiába mondta Adolf Loos, hogy „az ornainens bűn". Ez a gondolat a túlburjánzó szecessziós építmények visszahatásaként ébredt benne, s a funkciót hangsúlyozó épület külsejére vonatkozott elsősorban. — De bent a négy fal határolta térben a szellemi és testi erőkifejtésben megfáradt ember szomjazza a szépet, a derűset, a költői, művészi élményt adó díszt. — Holéczyová csipkekompozícióiban követi a díszítő művészet következetes fogalmazási módját, összefoglal, jelzésszerű formákkal dolgozik, stilizál. A felhasznált anyag roppant egyszerű: kender, len, vagy gyapjúfonál, a maga eredeli, vagy rendeltetésének, érzelemkeltö hatásának megfelelően más színben. Nála a csipke nem a szokványos ornamentura, hanem elvont, vagy alakos kompozíció. Az utóbbi ihlető forrása a látvány. Finom átírásokkal eleveníti meg a természet élőlényeit. A lendületes ritmus egykori koreográfiai tanulmányait idézik a Paradicsommadarak, vagy az indulatoktól feszülő, egymás meghódítására vágyakozó Páva, s a pillangók kábult gyönyörűségét fellobbantó Nyár. Arannyal átszőtt pamutfonalakból formált Vörös virágai izzanak. S a Növénymotívumok kézi szövésű, stilizált szirmai lágyan bomlanak ki. A népmesék zöld szemű Vörös boszorkánya igéző karcsúsággal hajlong. S egy régi szlovák népdal balladás lüktetését változatos mozgású, dús sörényű lovak jelzik. Az emberi Bánatot feketék, fehérek, szürkék szalagszerű fonataiból lírai érzékenységgel kombinált nőalakok érzékeltetik. Egy-egy elvonatkoztatott, vagy céltudatosan szerkesztett, összehangolt színű mértani ábra képviseli a szigorú rendet. Megcsodáljuk a fémkeretek között kifeszített munkák arányos szépségét s majdnem mindig harinónikusan összecsendülő színeit, az öltések, szövött részek technikájának gazdag változatosságát, a különböző irányban feszülő, alapot képező fonalak útját, a kontúrok, az alakok érvényesülését sosem zavaró, a háttérben finoman szétszórt ornamenseket. Központi helyet foglal el egy monumentális terv, a repülőtér reprezentatív szalonjának dísze: Bratislava a Duna szépe. Dinamikus, fekete rajzzal feltüntetett legjellegzetesebb építészeti emlékeink, a nagy folyó halai s felettük lebegő sirályai közül szépsége s ereje tudatában méltóságteljesen emelkedik ki egy harmonikusan formált uóalak. Az érző emberek boldogítására törekvő művészet, — ahogy Eva Kristinová, a szlovák Nemzeti Színház kitűnő tagja a megnyitón egyik mondatában idézte — az élet virága. BARKÄNY

JENONÉ 16. Az öregember külseje nagyjából met/ egyezett azokkal a túlzásokkal is, ahogyan Suu leírta az előbb. Hunyorgó apró szemei aliy látszottak ki bozontos szemöldökének szőrdíszéböl. Szakálla csaknem a derekáig ért. Ingszerű kabátja kopott volt és foltozott. Kezében ostornak használt pálcát szorongatott, ami nem tudni miért, göcsörtös volt, mintha az erdők nem teremnének milliószámra nádszálegyenes botocskákat. — Légy üdvözölve apó — mondta Vang, s derékban kicsit előre döntötte a testét, miközben karjait összekulcsolta a mellén. — Békesség neked is — mondta az öreg. — Jó hírt hoztam, meg kukoricát a kis folyó völgyéből. — Biztosan örömmel fogadták poriékádat a városban — mondta Vang, s nem tudta, hogy az öreg hová akar kilyukadni. — Még gazdátlan mindkettő — mondta az öreg, s apró szemeivel Rassot meg Suut méregette. — Barátok között vagy, megegyezhetünk mindkettőre — válaszolt Vang, s most már bizonyos volt abban, hogy az öreg tényleg őt keresi. — Kötöttük kévébe a rizsszalmát az asszonnyal a minap, amikor furcsa szállítmányt sodort a víz felénk. Kifogtuk, s idehoztuk. Lázálmában sokat beszélt rólad a mi vendégünk, ha ugyan te vagy az a híres Vang. — Vang vagyok, de beszélj világosabban apó! — mondta a parancsnok. — Embert hozott a víz a hátán, kifogtuk. Elhoztam. Űtközben észhez tért néhányszor. Ú mondta, merre menjek. További magyarázatra már nem is volt szükség. Suu és Minh már behozták a magatehetetlen Tramot. Vang gyorsan rendet csinált a heverőn, s oda helyezték a beteget. •— Sérült volt, amikor kifogtad, apó? — kérdezte Vang. — Nem csak nyavalyatörős. Az asszony pálinkával mosta meg a mellel, s kókusztejet itattunk vele. - Malária - mondta Rasso, miután megnézte az eszméletlen Tram szemét, nyelvét. — Gyorsan kinint — mondta Vang, és Suu máris előkerítette a kis gyógyszeres ládát a falba épített rekeszből. A beteg szájába erőltették a kis golyócskát, Vang megemelte a hátát anynyira, hogy hideg teával lenyelethessék vele a gyógyszert. Tram lassan megnyugodott. Az öreg meg aprólékosan beszámolt mindenről, amit Trammal kapcsolatban tudott. Sasos, silány náddal benőtt öbölbe sodorta, vonszoló tutajai a víz. Tagjai már régen elernyedtek, testéből szinte minden erőt kiszippantott a víz. Vonszoltatni is csak úgy tudta magát, hogy csuklóit beakasztotta a husángok ágasaiba. Szúnyograjok lepték el vízből kiálló testrészeit. Tehetetlenül csapkodott hol az egyik, hol a másik kiszabadított kezével, de hiába. Minduntalan szüksége volt arra, hogy mindkét kezét rögzítse a husángtutajhoz, mert lábával nem érte el a mederfenéket, s úszni, partra vergődni nem volt ereje. Percek, órák teltek így el? Maga sem tudta. Elvesztette eszméletét, s mire ismét magához tért néhány percre, már egy fészerben feküdt, illatos szénaágyon, meztelenre vetkőztetve, durva, de meleg takaró alatt. Idős asszony lépett hozzá. Megigazította a takarót, könnyedén megemelte a fejét, s forró teával itatta. Aztán pálinkaszagot érzett, ami mintha szétfolyt volna az egész mellén. Aztán könnyebb lett minden, s elaludt. Később is csak hangokat hallott, amelyekből következtetni tudott csupán arra, hogy barátok között van. - Messzire lakunk a falutól — mondta az öreg befejezésképpen. — Igaz, olykor-olykor vetődik felénk is egy-egy csoport, akii; vizet, élelmet kérnek, s továbbmennek. Néha katonák is jönnek, oégigszurkáliák a szénát, a kerti földel, mondanak néhány gorombaságot, s mennek tovább. Mi meg csak, kettesben az asszonnyal, műveljük a Juliiét. Rizst palántázunk és aratunk; s né hány száz tő kukoricát nevelünk a malacnak. Most már arra sincs szükség, hát gondoltam, eladom a kukoricát is egyúttal. Mi történi a malacoddal, hogy nem kell már neki a kukorica? - kérdezte Vang inkább csak udvariasság ból, sem mint tudni akarta. — Lelőtték. Tegnap lelőtték, amikor partizánokat kerestek. — És Tram hol volt azalatt? —• A szalmaházban. — Nem féltél, hogy megtalálják? — Öreg vagyok én már ahhoz, hogy féljek. — Aztán mennyi az a kukorica? — terülte vissza a beszélgetés fonalát Vang az üzletre. — Három fonat. Három szép fonat. Kétannyit is nyom, mint én. Olcsón megszabadulok tőle. — Nem kell olcsón az árud, apó — mondta Vang. — Fonatonként ötszázat kapsz érte. — Ötszázat? — álmélkodott az öreg. — Ötszázért egy malackát adnak. — Akkor lesz három malackád — nevetett Vang. — S ha máskor véletlenül megint sodor hozzád valamit a víz, hozd csak a kukoricádat. Megvesszük. — Te őszinte ember vagy — mondta szégyenkezve az öreg — én is az leszek. Nem is ölték meg a malacomat a katonák. En vágtam le, mert eltört a lába. — Nem baj apó, a kukoricádat akkor is megvesszük. Fonatonként ötszázért. Mert te is őszinte ember vagy. De erről a vásárról soha, senkinek egy szót sem. — Ertem én, tudom én. Békesség veletek. — Fogta gyűrött kalapját, s kiballagott a szobából. * * * Tam néhány napon át bambuszágakból összetákolt kis kunyhójában töltötte az éjszakát. Nappal, pontosabban virradattól késő estig dolgozott a bérmunkásokkal együtt, hogy mielőbb elkészüljön az új, igaz a réginél jóval kisebb kocsma. A kapcsolatteremtés jelentősen megnehezedett most, hogy a ventillátor is a tűz martalékává vált, de a kő az út mellett még mindig elég jó jelnek bizonyult, s Kuok szorgalmasan, megbízható gyorsasággal hozta-vitte a híreket. Szerencsétlen feje sehogyan sem tudta megérteni, hogy a Tengeri szél miért ilyen furcsa módon adja-veszi az utasítasokat. Egy este, amikor küldeményt helyezett el a halászkunyhó romjainál, megkörnyékezte a kíváncsiság, hogy meglesse a Tengeri szél postását, vagy éppen magút a nagy ismeretlent. Tómnak ezúttal is szerencséje volt, ugyanis ezt az üzenetet türelmetlenül várta, mert az újabb rádió adóvevőről volt benne szó, s ezért még jóval éjfél előtt lesállásba helyezkedett a kunyhó közelében. Látta, hogy Kuok bement a kunyhóba, s miután a kordéjos eltávozott onnét, Tam azt is megfigyelte, hogy az öreg egy kis kerülőt téve visszasomjordál a kunyhó melletti nádcsomóhoz. Tehát leskelődik — mosolygott Tam, s elhatározta, hogy megtréfálja Kuokot. Közelkúszott a kunyhóhoz, biztos fedezékbe húzódott, ahonnét szemmel tarthatta a terepet, s tenyeréből tölcsért formálva, vijjongó susogó hangot adott. Néhány másodperc után megismételte ezt még néhányszor, aztán kísérteties hangon megszólalt: — Fegyelmezetlen vagy, Kuok. Bűnös kíváncsiságod látja a Tengeri szél. Menj az utadra, Kuok, mielőtt ideér a Tengeri szél, s átfúj a csontjaidon. Menj, és feledd el kíváncsiságodat. Kuok előbb rémülten a nádhoz lapalt, aztán fejveszetten jutni kezdett. Tam néhány ugrással a kunyhóban termett, átvette az üzenetet s ment vissza, FSf^PFjl épülő új kocsmájához. Alig húzta be maga után a kis ideig- jg7| lenes kamra ajtaját, máris gyertyát gyújtott, s kibontotta a papírt. Abban ív. 23. azonban szó sem volt az adóvevőről. Egészen más jellegű volt az üzenet. (Folytatjuk) "