Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

iszontlátásra, ényorszäg! A Moszkva melletti vnukovói repülőtéren a jereváni gép indulására vártam. Mi mást tehettem, mint a különböző propagációs — orosz nyelvű — anyagban Jerevánt, illetve Örményországot bemutató brosúrát kerestem ... Ötven évvel ezelőtt a nagyvilágban csak a konyakjáról ismerték. Ma gépiparáról, elektromos gépeiről is jől ismerik. Gyártmányait mintegy hetven országba exportálja — mindezt a repülőgépen tudom meg a szomszédomtól, aki az egyik moszkvai klinikán dolgozik, és látogatóba utazik Jerevánba. Azt is elmondja, hogy az országnak 900 hegye és számos egykori tűzhányója van. Amerre csak a szem ellát, mindenütt kő és kő. A gépek segítségével a hegyek lejtőit termővé teszik. Sajnáltam, hogy nem nappal utazunk. Elpihent a város Akaratlanul is ez a nóta jutott az eszembe, amikor a jereváni repülőtér kijárójánál szétnéztem, és csak halvány fénypontokat láttam. A taxi a Lenin térig vitt. A Jereván Szállóban akartam megszállni, de a tér közelebbi sarkán volt egy másik szálló. A portás — hatalmas, ötvenen felüli csőjénél ér véget. Nem más ez, mint az örmény nép íráskultúrájának múzeuma. Nincs az az idegen, aki elszalasztaná az örmény nép eme kulturális létesítményének megtekintését. Ottjártamkor nyugatnémet turisták csodálták az örmény nemzet több mint kétezer éves hagyományait, imakönyveit, krónikáit. A múzeumból kijövet a Kis- és a Nagy Ararát hólepte csúcsaiban órákig elgyönyörködik az ember. Jerevánnak sok-sok nevezessége van. Ahhoz, hogy az ember mindenüvé eljusson, hetekre volna szükség. Az idő rövidsége miatt én is csak egykét nevezességgel ismerkedtem meg. A mindig hangos piacon kívül megnéztem a főiskolát is. Ötven évvel ezelőtt, aki főiskolán akart tanulni, annak idegenbe kellett mennie. Ma az örmény főiskolán és a politechnikai tanintézetben mintegy 30 000 fiatal tanul. A fizikai és matematikai, valamint a vegyészeti karon külföldiek is tanulnak. Mintegy 130 tudományos intézet dolgozik az országban. Az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosának lakosai szeretik városukat. Ha felőle érdeklődik az ember, mindenki elmondja, hogy milyen a múltja és milyen jövő áll a város előtt. Büszkén újságolják, hogy az elkövetkező években a főváros rota -is > o férfi — amikor megtudja, hogy szlovákiai vagyok, örvendezve újságolja: „Jártam Csehszlovákiában. Több város felszabadításában vettem részt. Érezze jől magát nálunk" . .. Kezembe nyomja a szoba kulcsát. Mire megmosakszom, megvirrad. Átöltözöm és sietek, hogy minél többet lássak a városból. A télikabátot, a sálat a szobámban hagyom. Az emberek tréfálkozva, jókedvűen munkába igyekeznek Jereván központjában az Aeroflot irodájának szomszédságában levő sarokházon ez a felirat olvasható. A. Tamanyjan utca. Az idősebbek közül többen is emlékeznek még rá. Örményországba 1920-ban költözött, s élete végéig itt élt és dolgozott. Magas, szikár alakját gyakran látták a feltárt utcákban az agyagházak között. Már fiatal korában tehetséges műépítész volt. Az 1917—18-as években a pétervári Művészeti Akadémia elnökhelyettese volt. A forradalom aiatt Teheránban élt. Amikor hírül \ 3>.te, hogy megalakult az örmány Szovjet Szocialista Köztársaság, és elkezdődtek az építkezések, hazajött Fiatalos lendülettel látott munkához. Nemcsak Jerevánban, hanem az ország más városaiban ls szemlélhető műépítészen tehetsége. Két legjelentősebb műve építésének befejezését (a kormány épülete, valamint az opera és a balettszlnház) már nem élte meg. Helyébe Georgij fia lépett, aki az apját követve maga is műépítész lett. A Lenin tér, illetve Vlagyimir Iljics szobra mögött a Szaumjanov utcában az ezernyi színben pompázó fák között 2750 szökőkút elragadó látványa köti le az idegen figyelmét. A szökőkütak száma Jelzi a város korát. A leghosszabb út a Lenin sugárút. Valahol a Kanaker hegy lábánál kezdődik és a 'Matyenadaran széles léphamosan fog fejlődni, és hogy nemsokára egymillió lakosa lesz. A Lenin sugárutat majd egy másik keresztezi. A város közelében levő Jereván tő körül üdülőközpontot létesítenek. Hamarosan befejeződik a 70 000 nézőt befogadó sporttelep építése is. Egy kis körséta Jereváni tartózkodásom harmadik napján meglepetésben volt részem. Az APN egyik munkatársa körsétára hívott, örültem az alkalomnak. Meg sem kérdeztem, hová megyünk. Gyönyörködtem a színpompás tájban, a festői szépségű hegyekben, a hatalmas gyümölcsösökben, a végtelennek tűnő szőlőtáblákban. Jó néhány óra után megálltunk, illetve megérkeztünk Astarakba. — Itt kőben terem a szőlő — mondta kísérőm. Miután megkóstoltuk a „kő levét", városnézésre indultunk. A tufakővel bevont házak teraszára — éppúgy, mint Jerevánban — felfutott a szőlő venyigéje. Virágos ablakok, takaros házak. A várost szőlőparcellák övezik. Pedig ezek a földek, köves hegyoldalak évszázadokon keresztül parlagon hevertek. Hogy ma mégis szőlő terem rajtuk, ez a földművesek szorgalmát, az államférfiak helyes gondolkodásmódját dicséri. Gépek segítségével lehordták a követ. Ebből keletkeztek az út mentén a hatalmas kőrakások, vagy ahogy itt nevezik, piramisok. Persze, mindezt könnyebb elmondani, mint megcsinálni. Hogy miért? Egy hektárnyi területről a gépek segítségével 1000—1500 tonna követ hordanak le, de megéri a fáradságot. Az utóbbi tíz évben csupán az astaraki területen 9000 hektárt tettek termővé és még 3000 hektárnyit ebben az ötéves tervben tesznek termővé. Persze, itt nemcsak arról van szó, hogy eltávolítják a köveket. Ezzel párhuzamosan az öntözést is megoldják, hogy szárazság idején is gazdag termést takarítsanak be. Ehhez pedig türelemre van szükség, éppúgy, mint a szőlő termeléséhez. A csaknem kőbe ültetett tőke ugyanis csak öt év múlva hozza meg az első termést. Visszafelé menet arról beszélgettünk, mi mindent érdemes volna megnéznem. Szóba került az Arpa-Szevan alagút építése. Ugyanis a Szevan-tó vize — Örményország egyik büszkesége — évről évre fogyott. Ezért született meg az a gondolat, hogy a mintegy 50 kilométerre lévő Árpa hegyi patak vizét alagúton át a tóba vezetik. Mivel a tó és a patak szint jét figyelembe kell venni, az alagút néha 1200 méter mélységben halad, s itt már a hőség eléri a 60 fokot. Az első huszonöt kilométer már elkészült, s ha az Arpa-Szevan nevű építkezés befejeződik, az örmény Szovjet Szocialista Köztársaság több vízerőművel gazdagodik. — Idzsevanba ls jő lett volna ellátogatni— mondja kísérőm. Neves város ez. Örményországban itt tűzték ki először a vörös zászlót. Innen küldték Leninnek az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság megalakulását hírül adó táviratot. A régi távírókészülék ma is ott van a városka múzeumában. A viszontlátásra Az elutazásom előtti este az Armenszkaja Szálloda kávéházában többen is összegyűltünk, mégpedig búcsúvacsorára. Vendéglátóim közül sokat nem ismertem, vagy csak néhány pillanatra láttam. Mégis úgy éreztem, mintha rnindegyikiiket régóta ismerném. Kedvesek, előzékenyek voltak. — Sokat szenvedett népünk, s csak a szovjethatalom alatt talált igazi hazára — mondja az egyik. — Az idegen betolakodók pusztították és szétszórták népünket. S lám, már 2 millió 300 000-en vagyunk. Eddig idegenből 220 000 örmény tért vissza igazi hazájába. Szóba kerülnek az itteni örmény nyelvű újságok, a könyvkiadás. Az iskolákban örmény nyelven folyik a tanítás. Az orosz nyelvet azonban csaknem mindenki beszéli. Csevegünk, s az óra mutatója egyre halad, a pohárköszöntők pedig szaporodnak. Csak azt sajnálom, hogy nem tölthettem hosszabb időt ebben a kedves országban és fővárosában, Jerevánban. Akármilyen nehezen esett is, de búcsút kellett vennem a vendéglátóimtól és Jerevántői is. Amíg az autó a repülőtér felé gördült, mindig csak az a gondolat járt az eszembe, hogy ide még vissza kell jönnöm. A viszontlátásra, Örményország, békés Jereván! A viszontlátásra, ismerős és ismeretlen barátaim I NÉMETH JÁNOS A Lenin ter egyik jellegzetes epuieie (A szerző feiveteiel) j S" 1 S Korszerű házak épülnek Örményország fővárosában.