Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

Sn gyobb, erôsebb, szebb a legerősebb és leggazdagabb Góliátnál. Az Akadémia boltíve kivilágított termének a hátterében áll Dávid óriás szobra, úgy, hogy az ember, amint a terembe lép, szeme, szája, lélegzete eláll az igézőn szép látványtól. Két sor kiállított torzó közit kell elhaladni, hogy az ember közelebbről szemügyre vegye Dávid finom erezettel átszőtt márványkezét, lábát, láb- és kézujja körmeit, az egész test nemes tartását, a kar és a törzs izmainak játékát, a könnyedséget, ahogyan éppen lépni akar. Soha olyan szépet, elegánsát és nemeset emberi testben és arckifejezésben nem láttam. A külföldi diákok és diáklányok forognak körülötte, nézik és csodálják elölről és hátulról. És nem elég egyszer vagy kétszer, többször írják meg lépteikkel a varázskört, amely szűkül, tágul körülötte, aszerint, hogy a látogató közelebbről vagy távolabbról akarja nézni. Én ebbe a körfogásba már belefáradtam, egy székre zuhanok, és onnan nézem. Valami visszatart, távozni még nem tudok, nehogy később szemrehányást tegyek magamnak, hogy nem használtam ki ezt a nagy lehetőséget, amelyre hosszú évtizedeken át vártam. Kicsit későn érkezett ugyan ez a nagy lehetőség, de itt van, és gyönyörködhetem Michelangelo és a világ legszebb szobraiban. Fáj ez a gyönyörködés, Michelangelo fájdalommel, hallatlan szívósággal és szorgalommal alkotta meg műveit, aki élvezni és megérteni akarja őket, annak e gyötrő fájdalomban — ha csak szikrányit is —, részesülnie kell. Ez a szikra az, amely megvilágítja Michelangelo alkotásaiban azt a mélyen emberi igazságszeretetet, amely minden művének a lényegét képezi. Ez fedezhető fel Ádám megteremtésében, a Bűnbeesésben, az Utolsó ítéletben, Mózesben és Dávidban, amelyben az ember nemes tisztaságát és szép ifjúságát alkotó lelke hevéveí dicséri, magasztalja. A Szent Péter-templom Pietáját szándékosan hagytam ki, mert itt a torzók mellett (II. Gyula pápa síremlékéhez készült befejezetlen szobrok) egy újabb Pietát fedezek fel. Szomorúságot és mély gyászt sugároz ez a szobor, és mellette a többi torzó is fájdalmat ébreszt. Ez a Pieta megrázóbb a Szent Péter-templomban látott Pietánál. Valahogy ebben a szögletes és nem egészen befejezett műben, mintha élete összes keserveit sűrítette volna össze. A megkötözött halott fiú rogygyanó lába a szenvedést, a halált idézi. Ellentéte ez a mű Dávid szobrának. Míg Dávid a diadalmas élet szépségét hirdeti, addig ez a Pieta-torző, oly erővel szemlélteti tehetetlen roggyanásában a halált, hogy az embernek sírni, zokogni volna kedve. Mégis, mindkét művet egy művész alkotta, és mindkettő a valóságot tükrözi. A többi torzó is Michelangelo kezejegyét viseli magán. Hirtelenében úgy hatnak, mintha az alakok éppen most akarnának kilépni a kemény márványtömbből. Délfelé jár az idő. Elbúcsúzom Dávidtól, és elköszönök a torzóktól, amelyeket általában befejezetlen szobroknak tartanak, de én nem tartom őket befejezetleneknek, mert feladataikat teljesítik. Mondom, tisztelettel elköszönök, de csak azért, hogy megtekintsem a Santa Croce-templomban Michelangelo sírját. Űjra nekiindultam Firenze keskeny utcáin, nézegettem a járókelőket, addig, amíg ráakadtam egy barna, fényes szemű lánykára, aki könyveket cipelt a hóna alatt... És én nem haboztam sokat, megmutattam neki a cédulát, amelyen rajta volt a Santa Croce-templom, Michelangelót pedig én mondtam hozzá, de azt hiszem nem is mondtam, hanem súgtam, mintha egy titkot közöltem volna vele. A kislány nyomban megértette a titkomat, és mint az előző lányka, ő is felajánlotta, hogy elkísér a templomig. Felajánlotta, mondom egyszerűen, holott nem is volt olyan egyszerű ... Először karon fogott, és úgy vitt, mintha az apja lennék, és ebből megértettem, hogy hő óhajomat teljesíti, és elvisz egészen a templomig. Ô. én ezeknek a szép olasz lányoknak örökké hálás maradok! Nemcsak, hogy nagy szívességet tettek nekem, hanem általuk merítettem erőt, és általuk szerettem meg egész Olaszországot. A Santa Croce-templom falait zöld és fehér márványlapokkal díszítették, ami egy kicsit rikító, és az emberre zavarólag hat. Bent a templom viszont valóságos temető. Ahogy a templomba léptem, jobboldalt néhány lépést tettem, és már ráakadtam Michelangelo sírjára. Az emlékművet Vasari készítette. Bizonyára zavarban lehetett, amikor a nagy művész emlékművét faragba, mert én is zavartan nézegettem. Szóval én semmit sem láttam rajta, ami méltó lett volna a nagy alkotóhoz. Nem is volt nekem kedvem tovább ott maradni és nézegetni a többi sírt, mert csalódott voltam, bosszantott ez a kövér emlékmű, és úgy éreztem magam, mint akit megsértettek. E hiányérzet ellenére örültem, hogy sikerült megnéznem ezt a vonzóan szép Firenzét. Igaz, nagyon szegényszagú volt ez a kirándulás, hisz állandóan gondjaim voltak, hogy kijöjjek abból a szerény összegből, ami rendelkezésemre állt, mégis oly izgalmas volt, mint szerény életem legnagyobb kalandja, legnagyobb vállalkozása. A Velence felé induló vonaton már bizonyos elégtételt éreztem, hogy megbirkóztam Firenzével tolmács nélkül ls. Nem bántam többé a fáradságot. Az a két fiatal olasz lány anélkül, hogy ismerte volna egymást, megérezte rajtam, hogy nekem nagyon ls szívbeli ügyem és halaszthatatlanul fontos számomra, hogy találkozzam Michelangelo műveivel, alkotó szellemével. És amint a két lány különkülön elkísért, egyik a Medici-kápolnához, a másik a Santa Croce-templomig, arra gondoltam, hogy az olasz Ifjúság nagyon rendes, és megérdemli Michelangelói. Megnéztem az Uffizi Galériát, már azért ls, mert szégyen lett volna Firenzében lenni és egy pillantást sem vetni Raffaelo, Tizian, Tintoretto és Leonardo da Vinci képeire. Persze a nagy kirándulás után nagyon kimerült és fáradt voltam, mégis be kell vallanom, hogy volt ebben a fáradtságban jőadag győzelemlttasság ls, hogy sikerült reménytelennek látszó tervemet megvalósítanom. Ha csak azokra a szobrokra gondolok, amelyek az Uffizi előtt állnak, felujjongok, mert tisztán ezek a szobrok, amelyek Itt előszobáznak, a világ bármelyik nagyvárosának díszére válnának. M

ilyen volt szőkesége? Uiz

ony, az ifjúkori emlékek egyre fakulnak, az akkor felejthetetlennek hitt élmények elvesztik varázsukat és jelentőségüket. Más életkörülmények között, megváltozott nézetekkel és értékrendszerrel küszködünk, a hétköznapok gondjával, halával. Néha azonban valami egészen jelentéktelen apróság, vagy valamilyen újabb megrázó élmény felidézi a múltat, és ilyenkor újból átéljük és átértékeljük azokat az eseményeket. Ilyenkor döbbenünk rá aztán igazán az idő múlására. Kati, a lányom, elsős, vagyis ősztől már másodikos gimnazista, kilencediktől levelez egy vele egykorú pesti kislánnyal. Bár rokonaim, diákkori ismerőseim és barátaim vannak Pesten, már három éve nem voltam ott, mindig másfelé jártam, szóval, én nem ismertem személyesen Hildát — így hívják a pesti kislányt. Az igazat megvallva, sohasem érdeklődtem Katitól, hogy kivel is levelez tulajdonképpen. O az anyja lánya, míg Pityu, nyolcadikos fiam, az én neveltem. így most a nyáron, amikor Kati bejelentette, hogy eljön hozzánk Hilda. megértő apaként tudomásul vettem a dolgot, és azt hiszem, ezzel számomra minden elintéződött. Hilda hajóval jött fel Pozsonyba, és Kati kedvéért kocsival mentünk ici ünnepélyes fogadtatására. Amikor Kati felkiáltott: „nézd, apu, ott jön!" — felcseréltem szemüvegem, és végignéztem a kiszállókon. Vanda! — villant át az agyamon. Szőke, karcsú lány ugrott Kati nyakába, majd velem is leparolázott. Semmi kétség, minden mozdulata Vandáé. Lehetetlen ... nem lehet a lánya! Vagy mégis? Negyven őszén még Pesten laktunk, bár akkor apám már megvette a kassai telket, és nekikezdett a ház javításának is, de úgy számított, hogy egy telet még a fővárosban töltünk. Másodikos jogász voltam akkor. Hogy milyen? Azt hiszem, mindent megmagyaráz az a tény, hogy szorgalmasan tanultam — olaszul! Egy esős őszi délután Piri, a húgom, beállított Vandával. „Ez VanGyurák Eva illusztrációja da, a barátnőm, lengyel kislány, ide menekültek, velem jár egy osztályba, már szépen beszél magyarul ' —• hadarta Pírt egy szuszra. Anyám közömbösen — vagy talán egy kicsit hidegen — fogadta Pírt új barátnőjét, mert megszokta már, hogy kéthetenként, legfeljebb havonként megváltoztak. Apám szakértő szemmel végigmérte a lányt és rám kacsintott. Azt hiszem, az első pillanatban belebolondultam. Szinte az eszemet vesztettem, és máris rohantam a fiúk után, hogy elmeséljem nekik, milyen szerencsés fickó vagyok. „A haja, ha szétbontaná, hát biztosan a sarkáig érnél" — áradoztam. „Es a termete, barátaim, Simor Erzsi elülhet mellette". A fiúk azonban nyugalomra intettek, majd később kinevettek, hogy csak a szám jár tettek helyett. „Ne kerülj a szemünk elé, míg nem a tiéd az a polyák fruskái Nagy körültekintéssel kezdtem hozzá Vanda meghódításához. Először is kinyomoztam, hogy hol la- ^ kik, milyen utakon és mikor jár hozzánk. Az előkészületekre ráment egy hetem, de nem bántam. Azt hittem, Vanda szőkesége majd kárpótol mindenért. Az egyik este beugrott hozzánk Feri bátyám Csepelről. Amikor kikísértem, a lépcsőházban így szólt hozzám: „Mit szólsz Vandához?" Nem is tudtam, hogy Feri már ismeri őt. „Fogadjunk, hogy még nem tudod a címéti" — incselkedett Feri, és én ökör, elárultam neki. Feri hahotázott: „Nagyra nőjj, öcskös!" Tudtam, hogy bátyám házasember létére sem veti meg a jó kalandokat. Csak nem komolyan érdeklődik Vanda iránt? Meg kell őt előznöm. öriási kudarcot vallottam. Vanda egyszerűen szóba sem akart velem állni. „Tudom, hogy maga Piri bátyja, de nem számít, hagyjon engem békén!" No várj csak, te kis ördög! Ojabb terveket szőttem, és éjjel-nappal csak Vandáról álmodoztam. Ekkor azonban beütött a mennykő. Mindig komor hangulatban vacsoráztunk, akkor este azonban rendkívül nyomott volt a levegő. Mindenki saját magával volt elfoglalva. Mikor befejeztük az evést, és Piri felemelkedett, anyám kegyetlen hangja visszaparancsolta: „Azzal a szőke, zsidó szajhával pedig ne mutatkozz az utcán, és ide se tegye be többé a lábátI Megértetted?" „Nem zsidó, hanem lengyel" — emelt szót apám, de gyorsan és borotvaélesen jött próbálkozására a válasz: „Te csak fogd be a szád, vén kurafi!" Megdöbbenve ültem. Majd apám felállt, és szó nélkül kiment. Piri bőgni kezdett, és szintén kiszaladt. Nem értettem, hogy mt történik, hogy mi történt, de anyámtól nem mertem megkérdezni. Bementem Piri után a szobájába. Hanyattvágódva hevert az ágyon, és vörös, r-ircás szemekkel bámult a semmibe. Nem voltunk valami jóbarátí viszonyban, ezért nehezen találtam megfelelő szavakat. Végre kinyögtem: „Mt van Vandával?" Pírt, mint egy macska, felugrott és toporzékolni kezdett: „Ki ne mondd többszőr a nevét, juj, Utálatos, álnok kígyó volt, elcsavarta mindenkinek a fejét, útálatos, útálatos ... Gyűlölöm az összes szőkét a világonl Mit zabálnak rajtuk a férfiak, mit, mondd? Te is beleestél, ugye, te is bolondulsz utána? Még vén apánk is erőszakoskodni akart vele ... jaj, de szerencsétlen vagyok ..." Kétségtelen, hogy abban a pillanatban én is gyűlöltem Vandát. Valóban, betört hozzánk, és szőkeségével felforgatta mindnyájunk nyugalmát. Szőkeségével és puszta lényével. Belépett az életembe, hogy bebizonyítsa: mindig beléphet valami az életünkbe, amivel eddig nem számoltunk, ami más lesz, ami próbára tesz bennünket. Ami megváltoztat bennünket. Vanda felejthetetlen szőkeségével az élet jelent meg az életemben. Megérkeztünk. Az egész úton annyira elfoglaltak emlékeim, hogy nem ls hallottam a mögöttem ülő két lány csacsogását. Amikor kiszálltunk, megkérdeztem Hildától, hogy hogyan hívják az anyját: „Márta — válaszolta tágranyílt szemmel a lány. „Magyar?" — kérdeztem tovább. „Hát persze, mt más lenne?" Kati felnevetett: „Ta Ián hottentotta? Apuci, igazán buta kérdéseid vannak, nem gondolod? Ml van veled?" A két lány újból vihogni kezdett, és futásnak eredtek a hál felé. Az egytk szőke, a másik fekete ...