Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

SIMKÓ MARGIT: TUDJÁK KÉREM...? ... Még az ellenségeim sem mondhatják rólam, hogy huligán párti vagyok, de azt még kevésbé, hogy huligánnő párti. Hogy mi az? Igaz, hogy ezt a kifejezést nem a magyarázó szótárban fedeztem fel, hanem magam kreáltam, de ugyanolyan joggal használhatjuk, mint a férfinemre alkalmas megalázó formáját. Mert vannak ilyenek. Ss legalább olyan feltűnő exteriőrrel rendelkeznek, mint hímnemű társaik. Lógnak, ápolatlanok, udvariatlanok, és éppen azért, mert nők, sokkal degusztálóbbak is. Ne legyünk szentimentálisak, valljuk be, hogy némelyik „kismama" minőségében is úgy néz ki, hogy szeretném megkérni őt, mutassa meg majd annak idején gyermekének a mostani fényképét, mert az a szegényke elfogja szégyellni magát, hogy az ő anyukája ... De most nem erről akarok szólani, hanem arról, hogy nem mind gentleman, akinek szép simára vágott frizurája van, viszont nem mind huligán, aki hosszú hajat hord, aki belföldi cowboy nadrágot, vagy szakállat visel. A homo sapiens egyik ősi tulajdonsága a tanulékonyság és az utánzási ösztön. Mit lát a filmeken, a magazinok címlapján, a divatbemutatónak is beillő kirakatokban és egyéb kulturális intézményekben? Hát, a serdülő is divatos akar lenni, és mivel kevésnek van közülük pénze arra, hogy zsabós, csipkés ingben, magas sarkú lakkcipőben fogadja vendégeit, hát kiáll az utcára néhány kamossal, és ott bolondulnak. Mivel divatcikkekre nem telik, maga termeli ki ezt a divat- és hiánycikket, ami semmibe sem kerül. Hány kopasz felnőtt adná oda lelki üdvösségét az ilyen lobogó sörényért! Nem kell olyan tragikusan venni a dolgot, magától elmúlik. Még sose láttam, hogy akár egy hentes vagy egy miniszter, akár egy orvos vagy egy kalauz, ha még olyan fiatal is, vállát verdeső hajjal operálna vagy lyukasztaná a jegyet. Történhetik feltűnési vágyból, de minden esetben kisebbrendűségi komplexumot takar. Hogy a felnőttek, — de ezek között is a nők — milyen önkritika nélkül háborodnak fel rajtuk, engedtessék meg egy példával bizonyítanom. A cukrászda előtt áll egy csoport ilyen hosszú hajú fiú, közöttük persze nyírott gyerek is. Arra megy egy nő, és felém fordulva felkiált: — Mit szól ezekhez a huligánokhoz? Ilyen hajat férfiakon! Fujt A felháborodott kicsi volt. zömök és jól felhizlalt. Lábán iparunk tüneménye, a lila csizma, hozzá zöld kabát, és a haja ... olyan magasra feltupírozva és pótloknizva, hogy sárga fejfedője a haja tetején billegett, mint egy véletlenül odarakott fecskefészek. Nem akartam, de elnevettem magam. A fiúk is. Ók jókedvükben, és elsősorban az önkritika ilyen hiányán. A fiút pedig véletlenül ismerem, szolgálatkész, jó gyerek, soha kocsmába nem jár, legfeljebb egy undok kofolát szopogat el a cukrászdában a barátaival, ha elfáradnak a kislakásos ember szalonjában — az aszfalton. Szeretném megnyugtatni a szülőket, egyszer majd hazajön az „elvetemült" gyerekük, és a haja normálisan le lesz vágva. De nem a kedves mama, vagy papa rábeszélésére fog ez megtörténni. Több oka lehet: pl. a gyerek most ezzel akar feltűnni, vagy egy kislány azt mondta neki: „Jobban rühellek rövid hajjal, vagy kopj le rólam! De az is lehet, hogy az állami W. C. nénikéje szelíden kiutasította, mondván: Kisasszonyka, a női szakasz a másik oldalon van, ez kizárólag férfiaknak ... E

feagasasflig E

lmúlt a könyv hónapja is. Lehet-e még mondani valamit a könyv és ember kapcsolatáról, a könyv szeretetéről anélkül, hogy mondanivalónk közhelyek felsorakoztatásából állna össze? Nos — lehet. Sőt, kell is. Kell még akkor is, ha problémák boncolgatásáról van szó — ami pedig gyakran okvetetlenkedésnek tűnhet. A publicisztika feladata azonban nem lehet a megoldatlan problémák feletti átsiklás. Vizsgáljuk meg mindjárt mondanivalónk kezdetén a könyv és az ember viszonyát nálunk. Nem kell különösképpen bizonygatni, hogy a dolgozók széles tömegeinek életszínvonala a felszabadulás óta eltelt időszakban milyen gigászi módon emelkedett. Az emberek igényei elsősorban ökonómiai, anyagi vonatkozásban nőttek rendkívüli módon. Anyagi szükségleteinket messzemenően ki tudjuk elégíteni, az emberek nagy többsége kultürált körülmények között él, lakik, táplálkozik — a fiatal nemzedéknek ma már gyakran eszébe sem jut, hogy valaha ez másképp is lehetett. Kevés kivételtől eltekintve tehát jól élünk. Falvainkon, városainkban gyakran pazarul berendezett lakásokat láthatunk, a garázsban nem porette ósdi fogalom, hanem napjaink soha nem látott technikai, ökonómiai és kulturális száguldásának magától értetődő követelménye. Ne egyezzünk bele, hogy nyolcszáz-ezer koronás tranzisztoros rádiók lógjanak fiataljaink nyakában, ugyanakkor odahaza nyolcvan-száz korona értékű könyvük sincsl Ne hunyjunk szemet afölött, hogy sok-sok fiatal órákon át a sekélyes kommersz-muzsika bűvöletének édes semmittevése következtében időhiányba kerül, amikor pl. olvasásról lehetne szó. Ne engedjük be sorainkba a Közönyt, mert az megfertőzi, tönkreteszi a legjobb szándékot, a legszebb elképzelést is. Vegyük sorjába a dolgokat. Legyen szabad egy szubjektív jellegű tapasztalatból kiindulnom. Mint szlovákorosz szakos pedagógus, szükségesnek tartom figyelemmel kísérni az általam tanított két nyelv irodalmát. A szlovák kiadványokról igen jó és hasznos tájékoztatást nyújt számomra (s főképp a szlovák nemzetiségű olvasók számára) a „Novinková služba čitateľom" elnevezésű negyedévenként megjelenő tájékoztató, amely témakörönként ismerteti az egy-egy negyedévben kiadásra kerülő szlovák könyveket, és megrendelőlapot is tartalmaz, ves Ipoly-parti kisvárosban, ahol élek, hanem országszerte sem. Nagy lehetőséget szalasztunk el ezáltal. A Versbarátok Köre. Mennyire örültünk és örülünk neki! De mennyire elszomorító volt olvasni a Madách Könyvkiadó sajtótájékoztatójáról írott közleményeket, melyek arról adtak számot, hogy a taglétszám igen nagy százalékban csökkent. Nem kell a költészet? Nagyon is nagy szükség van rál Sok még értelmiségünk sorában is a túlságosan is „prózai" problémákkal elfoglalt egyén. Akik csak „koronákban és funkciókban" képesek gondolkodni, akik sznoboskodó szellemi pózolással mímelik az intelligenciát, de nem értették meg a költészet mindent megszépítő mondanivalóját, akik az anyagi javak harácsolása közben nem képesek észrevenni korunk spontán költészetét, és nem vált létszükségletükké az irodalom és azon belül is a tiszta költészet; ők nem is élnek teljes életet, hasonlóak a vonaton utazóhoz, aki soha nem látott gyönyörű tájakon áthaladva behúzza az ablakfüggönyöket. Kell a költészet, és a költészet — bocsássanak meg nekem a táncdalszövegírők — nem a „citromízű banánnal" kezdődik, sein azzal, hogy „tölcsért csinálok a keMEDITÁCIÓ A KÖNYVRŐL ott áll a gépkocsiipar legújabb (és gyakran legdrágább) remeke, aztán körülnézünk a pazarul berendezett lakás és a „meseautó" tulajdonosának könyvtárában — és egyszerre nagyon rossz kedvünk támad. A könyvespolcon szomorkodó 5—6 könyv ugyanis felhívja figyelmünket egy elgondolkoztató jelenségre: a kulturális igények hiányára. Szép lakás — kell; kényelmes autó — kell; tehát a test kényelmét szolgáló igények kielégítése: kell. A szellem pedig sorvadhat? Szellemi igények nincsenek? Könyv nem kell? Nem szeretnék általánosítani, de sok-sok rendezett anyagi körülmények között élő polgártársunknak eszébe sem jut, hogy a szellemi igények növekedésének kéz a kézben kellene járnia az anyagi természetű igények emelkedésével. Nem ritka — sajnos — az olyan ember, aki a soksokezer koronás személygépkocsit szemrebbenés nélkül megvásárolja, az üzemeltetésével kapcsolatos jó pár ezer koronás évi összeget szemrebbenés nélkül kifizeti, de arra, hogy évente akár csak két könyvet megvásároljon ötven korona értékben, nem veszi őt rá senki, mert „szegény embernek ilyesmire nem telik". Szó nélkül tudomásul kell vennünk, hogy az efféle „permanens szellemi rövidzárlat"-ban élő embertársaink Itt járnakkelnek közöttünk, és néha még büszkék is arra, hogy ők a kultúra valamiféle absztinensei? Segítenünk kellene rajtuk! Meg kellene szerettetnünk velük a könyvet, jelentékenyen ki kellene tágítanunk szellemi horizontjukat. És itt egy régóta vajúdó problémát kell megemlítenünk: a könyvterjesztés és könyvpropaganda elégtelenségét. Országos viszonylatban talán nem olyan kilátástalan a helyzet, de specifikusan a magyar könyv propagálásával — sajnos — nincs minden rendben. Valami olyan jelszóhoz kellene igazodniuk a könyvterjesztés illetékeseinek, mint a „ha nem megy Mohamed a hegyhez, elmegy a hegy Mohamedhez". Ha a pazar lakások, az ezernyi technikai csodával felszerelt luxus kivitelezésű személygépkocsik tulajdonosainak eszükbe sem jut, hogy könyv is van a világon, juttassuk eszükbei És nagyon kérem, ne szóljanak közbe az önteltek: „Ugyan kérem, már miért dörömbölünk megint a nyitott kapun?" Mert a kapu nincs nyitva! Nincs kielégítő könyvterjesztés és könyvpropaganda. Van viszont még mindig alacsony példányszám, van sorvadó Versbarátok Köre! Van a lapok, a kritikusok részéről megnyilvánuló nagyfokú közöny a megjelenő új könyvek iránt. S ha már a kritikusokat emlegetjük: van avatott tollú krtiikusokban is jelentős hiányl És van egy növekvő passzivitás a hazai magyar írók és műveik iránti S mert nem vagyunk Pató Pál urak, nem vagyunk Oblomovok, hát nem ls fogjuk rámondani, hogy minden úgy van jól, ahogy vanl A szellemi igények növekedését a szocializmus korát megillető szintre kell emelnünk! A könyv által megtestesített Eszme és Tudás fényszórójával kell a világosságot gyújtani azokban az agyakban is, melyek ma még csak a minél nagyobb fokú anyagi gyarapodás gondjaival, problémáival vannak eltelve. A „kiművelt emberfő" l'óthpál Gyula felvétele amelyen az olvasó megrendelheti a kívánt könyvet. Amióta ez a tájékoztató szolgálat létezik, jómagam alig vásároltam szlovák nyelvű könyvet könyvesboltban, mert minden könyvet a megrendeléseket intéző bratisiavai könyvlerakattól kapok a negyedévenkénti megrendelés alapján. Milyen nagyszerű lenne, ha létezne efféle könyvvásárlási lehetőség a magyar olvasók számára is! Nagyon nehéz lenne létrehozni ehhez hasonló magyar könyvújdonság-tájékoztató-szolgálatot? De a magyar könyvek terjesztésének egyéb formáival sem lehetünk elégedettek! Konkrét példából indulok ki. Jó pár évvel ezelőtt minden tanévben meglátogatott bennünket az ipolysági (Šahy) középiskolában a Slovenská kniha n. v. ügynöke, aki szlovák és magyar könyveket ajánlott a diákoknak megvételre, belépési nyilatkozatokat osztott szét a szlovák és magyar könyvsorozatok (Hviezdoslavova knižnica, SPKK, MKBK, Versbarátok Köre) megrendelői részére. Tőlünk az ügynök mindig elégedetten távozott, mert a tanulók soraiból évről évre sok előfizetőt szereztünk. Néhány éve azonban a könyvügynökök is elmaradtak Irá-nlvasó találkozók. Mennyi kedves, emlékezetes élményl Évekkel ezelőtt egy ilyen kisvárosban is, mint Ipolyság, szinte valamennyi számottevő írónkat, költőnket vendégül láttuk. Irodalmunk „nagy örege" — szeretném, ha ez a Jelző kifejezné azt az őszinte és lekötelező tiszteletet, amit iránta érzek —, a kedves és népszerű Egri Viktor, államdíjas író ugyanúgy megfordult Ipolyságon, mint a lelkes legfiatalabbak; a számunkra mindenkor kedves és becsült írókkal folytatott hasznos beszélgetések nemcsak őket tették kedveltekké, hanem a műveiket is. A'z író-olvasó találkozók előtt, alatt vagy után az éppen jelen volt író számos könyve fogyott el a könyvesboltban, iskoláink bizományi árusításában. Néhány éve azonban ezekre a találkozásokra sem került sor, nemcsak ebben a rokonszenzemből". Miért itatjuk a fiatalságot csak citromos limonádéval? Nemesebb italt nem találhatnánk a számára? És mindenki számára? Egyszóval, jobban, sokkal jobban kell propagálni a Versbarátok Körét is! Mert — mi tagadás — olyan, de olyan rossz a kontaktus a tagokkal! Hasonló ügyben tavaly már írtam egy kis gloszszát az Oj Szóba, s íme ismétlődik a szituációi Február végén írom e sorokat, de én még — hogy úgy mondlam „hivatalosan" — nem ismerem az idei kiadási tervet, mert mint tagnak ezt nem küldte meg senki, és a megrendelőlapot sem. Számos problémát lehetne még felvetni, mert írásom célja elsősorban ez, hiszen nem rendelkezem azzal a csodálatos varázsvesszővel, melyek segítségével az összes problémákat egymagam megoldhatnám. Nem beszélek azonban további problémákról, mert amint azt nem is olyan régen alkalmam volt tapasztalni, sorainkban még szép számban vannak olyanok, akik allergiásak a problémák emlegetésekor, és a valóban létező dolgok ügyes letagadásával igyekeznek szolgálni egyéni érdekeiket. A magyar könyv sorsa, terjesztése, útja az olvasóhoz, fogadtatása az olvasók és kritikusok soraiban nem magánügy, és nem fűződhet hozzá semmiféle egyéni érdek. Nem lehet célunk, hogy tűrjük kulturális életünk bármely szakaszán is e problémák felgyülemlését. Közös akarással, elsősorban az ügy illetékeseinek lelkes hozzáállásával kell a magyar könyv ügyét szolgálnunk, és ha ehhez a szép munkához mindenki hozzáteszi a lehetőségeihez mért tett-téglácskáját, felépül a könyv palotájának minden titkot tudó, minden elmét megvilágosító épülete. Erre pedig olyan nagy szükség van! A nagy szovjet író, Maxim Gorkij mondotta: „Mindent, ami bennem Jó, a könyveknek köszönhetekl" Ne feledkezzünk el soha e szép gondolat Igazáról, melynek Jegyében zárom rövid meditációmat. SÁGI TÖTH TIBOR l — 8