Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor 0 LV ASC )P RC IBA MOLNÁR GÁL PÉTER SZÍN ÉSZPORTRÉI Valahány külföldi színházi szakember jár Pesten, ée a magyar színházi világról nyert bonymásaíról beszámolót ís első helyen mind a kimagasló színészegyéniségek sokaságát emeli ki. Nevelői hatású, eredeti rendezőtehetségre - mint amilyen a közelmúltban Gellért Endre volt — ritkán hívja fel olvasói figyelmét, annál inkább tapint rá az együttesek gyengéire, a túlhaladott dászlettervezést is kifogásolja, ám minden elismerést megad a színészegyéniségeknek. Szilágyi János Azonosságok és különbségek című tanulmányában (Színház, 1971 február) olvasom, hogy egy lengyel szakember nemrég azt írta: „furcsa dolog, de a magyar nézők nem a darabokért, hanem a színészekért néznek meg egy előadást A megállapítás túlzó, karikírozó, de valamit azért így is mutat." 1 M

olnár Gábor Péter, a Népszabadság színikritikusa — Mátrai—Betegh Béla mellett Kárpáti Aurél és Schöpflin Aladár legméltóbb örököse — hat színészportrét tartalmazó Olvasópróba (Szépirodalmi Könyvkiadó) című könyvében lehetőséget ad nekünk, hogy a fent említett elismerés mélyére nézzünk, s okait megkeressük. Bár könyve alcímében színészportrékat jelez, ő maga emberportréknak, szabálytalan színésznovelláknak nevezi írásait, melyekben kifejezésre akarja juttatni, hogy a színház az egyik - legfontosabb társadalmi jelző rendszer. „Ha nem jelez semmit, akkor különösen", írja szokott szarkazmusával. A hat színművész jő Ismerősünk, a nálunk is bemutatott magyar filmekben gyakran szerepelnek, a rádióban is sokszor hallhatók, a képernyőn sűrűn megjelennek — ezért úgy érzem, hogy Molnár Gál Péter portréi azokat is érdekelhetik, akiknek nincs alkalmunk színpadon látni játékukat. Szembetűnő, hogy a színésznovellákban — két kivétellel — nem találjuk a magyar színjátszás legnagyobb művészeit: Bessenyei Ferenc, Bástl Lajos, Darvas Iván, Gábor Miklós, Major Tamás és Sinkovits Imre, ugyanígy Ruttkay Éva, Törőcsik Mari, Sulyok Mária, Váradi Hédy és Tolnay Klári portréival még adósunk a szerző, ám hiányérzésünk nem támad: a kötetben analízis alá vett művészek mindegyike érdekes egyéniség, sajátos színt tud adni a produkcióknak, és képes vállán viselni egy-egy előadás terhének javát. (A Színművészeti Szövetség fentebb említett folyóirata, a Színház idei februári száma egyébként közli a szerző Major Tamásról készült portréja első részét, korábban ugyanebben a lapban kitűnő tanulmányát olvashattuk Sulyok Máriáról, s ez jelzi, hogy figyelmét ezek a magyar színpadnak európai rangot adó nagy realista színjátszók nem kerülték el.) Könyve belső borítólapján arra a kérdésre, hogy miért éppen ezekről a színészekről ír — sorban Gobbi Hilda, Horváth Teri, Latinovits Zoltán, Márkus László, Mensáros László és Mezei Mária művészetének elemzéséről van szó — a szerző azt feleli, mert különbözőségükben is hasonlóak: öngyötrők. M. G. P. — a szerző kisebb cikkeit, kritikái neve kezdőbetűivel írja alá — személyes természetű, általános megjegyzésekkel, életrajzi adatok közlésével nyitja meg portréit, aztán az eljátszott szerepeket érdekesen csoportosítva, részletes elemzésekbe bocsátkozik, és végül analízisét úgy foglalja össze, hogy a művésznek mind színészi, mind emberi tulajdonságai, valamint a társadalomhoz való viszonya kellő megvilágosítást kapnak. Portréi tehát nem hézagosak, és bár az ötven oldalt alig lépik túl, a teljesség érzését keltik, lényegesen többet mond egy kritikai idézetekkel túlzsúfolt, terjedelmes könyv adathalmazásnál, szétaprózott szerepelemzéseinél. M. G. P. portréiban kevés az idézet, ritkán támaszkodik kritikus elődökre vagy kortársai véleményére — az említett Major-tanulmányban Kárpáti Aurél és Gyárfás Miklós kritikáira hivatkozik, Gobbi Hilda esetében Pünkösti Andoréra — idézeteivel maga egyéni véleményét igazolja és húzza alá. Spontán, rajongó elismeréssel fukarkodik könyvében, nem hajlandó hízelgő kendőzéssel eltüntetni a szeplőket, simogatás helyett gyakran él szarkazmussal, élesen mutat rá a modorosságokra, és nem riad vissza az ismétlődő hibák keményebb bírálatától sem. Alighanem sok színészi érzékenységet bánt, hiszen közismert, hogy a rivalda fényében álló aktoroknak a legnagyobb dicséret is mindig kevés, a legkisebb gáncs pedig halálos sértés, de szabadszájú csípős kajánkodásában sem lő túl a célon, s nem rugaszkodik el az igazság talajáról. Ennek tulajdonítom, hogy a színész egyéniségének legrejtettebb vonásait kibontó elemzése és elismerése rangot ad. Egy-két jellegzetes példa: „Szirtes Adám belehízot! a sikerbe." — Gobbi jósága és jótékonysága álarc. Nem mintha nem volna jó. De nem olyan mértékben és olyan szüntelenül, állandó, mint ahogy csinálja." — Márkus Lászlóról: „Tudja, hog yminél jobban tetszeleg, annál neveetségesebb, mégis tetszeleg. Néha már-már túl azon a határon, amikor a szerep öntetszelgésének fogadhatjuk el". Szerintem éppen ez a színészi érzékenységet el nem ismerő szókinmondó keménység kell ahhoz, hogy életszerűen hitelessé gyúrhassa portréit. A tömjénezés egyébként ritkán használ a színház világában, annál hasznosabb a gondolkodásra és elmélyedésre késztető szigor, ha van benne megétés és emberség. A szerző abból indul ki — így írja maga — hogy a színész, amikor megjelenik a színpadon, két figurát hoz magával. Az egyik ő maga — fizikai és pszichikai valóságban —, a másik pedig a képzeletbeli alak: a szerep. Minél kevesebb látszik a színészből, jellegzetességeit és sajátosságait minél inkább átmenti szerepébe: alakításait annál sikeresebbnek mondjuk. Nem állít ezzel különösebben újat, s csak azért idézem itt, hogy kiemeljem: szerepelemzéseinek pontossága és éles karakterisztikája ebből a helyes szemléletből ered. Mindegyik portréjában sikerül jól körüljárnia a színész sajátos egyéniségét, sokoldalúan megvilágítania értékeit és tehetségei határait. A gyakran afférokba keveredő Latinovits Zoltánról rajzolt portréja ragyogó telitalálat, elég néhány sor, hogy művészetének lényegét kiemelje: „Latinovitsnak minden szerepével van mondanivalója a színpadról, legalábbis megkísérli, hogy ez az embert üzenet keresztül jusson a rívaldán túlra, és a közönség magával vihessen palamit tanításából, kétségekbe rázó, szilaj szkepticizmusából, morális lázadásából". Portréja kiegészítéséül a szerző teljes egészében közli Latinovits Zoltán nyilatkozatát, amelyet Szilágyi Jánosnak adott a vele készült interjúban. Latinovits többek között ezeket mondja: „A művésznek az a dolga, hogy boldogságot szerezzen, a boldogságról beszéljen és örömhírt hozzon az embereknek. Ahogy Karinthy írja az Elősző eímű csodálatos versében". Közhelyként hangzik ez, ám úgy vagyunk vele, hogy éppen ezzel a közhellyel mély igazságot fejezett ki. Azt, hogy a boldogtalan elidegenedettség távol áll tőle. Szerinte nem teljes emberek csinálják, írják, játsszák, szeretik. Nem tudom, mi ezen szeretnivaló, mondja. „Bizonyára valamit elkendőznek ezek az emberek, bizonyára valami másról van itt szó, mint művészetről. Tehát az lenne jó, ha a szükségletnek dolgoznánk, a szükséglet pedig ma is és minden korokban az a kis győzelem a halálon, a mosoly, amit ma általában vígjátéknak, tragikomédiának vagy groteszknek szoktunk műfajilag nevezni". Latinovits ezzel szinte a sorok közt megvilágította, miért nincs gyökere magyar színpadokon az abszurd drámának, s mindenfajta absztrakt kísérletnek, a realista színművészettől távol álló avantgarde-izmusnak, ami hozhat új színfoltokat és érdekességeket, de nem jelenti azt, hogy a stagnáló drámaírás kimozdul mai állóvizéből és a színjátszás gyökerestül megújul. A brechti elidegenedési effektus sem kenyere a magyar színpadnak, amely — bármennyire ia szemére vetik a hagyományosságot — élénken reagál egy közösség, a nép problémáira, s így van hivatástudata, társadalom-alakító, közéleti funkciója. A Mensáros Lászlóról írott portréjában M. G. P. oly mélyreható elemzését adja Brecht színházának, amilyennek a magyar esszéirodalomban ~ alig van párja. „Brecht dezilluzionált színházában ... nem eszmékért küzdenek a szereplők — írja. — Minden erőfeszítésüket létfeltételeik megszerzésére vagy megtartására fordítják. Éppen az eszmék hiánya, a magasabb cél nem vállalása miatt kell elbukniuk. Brecht észrevette, hogy a polgárság elvesztette már a hősi halálhoz való fogát. Hősei legfeljebb szánalmasan elbuknak, de nem a klasszikus hősök megbékélést és felemelkedést nyúftó értelemben. Drámáinak tanulsága mindig negatív tanulság, példái negatív példák. Azt ábrázolja, hogy ha harcolt volna, ha felismerte volna saját szerepét a harcban, akkor erkölcsileg nem bukott volna el a hős". Helyes az a következtetése is, hogy tragikumérzésünk megváltozásával megváltozott a tragikus hőseszményünk is. A kollektív férfieszmény divatjával a gyenge és esendő, a törékeny és gondolkodó, a lelkipanaszokkal teli, a tépelődő, enervált férfi lépett az erős öklű, férfias férfi helyébe. A szerző a dekadens vonásokat viselő, enervált Gábor Miklósban, Darvas Ivánban, Latinovits Zoltánban, Kálmán Györgyben és Mensáros Iászlóban látja a hatvanas évek magyar férfisztárjait. A szenvedő értelmiségi típus elismerése azonban korántsem jelenti azt, hogy kevesebbnek tartja a széles és fényes orgánumukkal ható színészeket, kevesebbre becsülné Bessenyei intellektuális erejét, Básti színpadi gondolkodási képessét — csak a tettre kész hőstípust megszemélyesítőket szembe állítja a kor divatját a maga enervált módján nagy tudással kifejező, újfajtának mondható színművészekkel. De M. G. P. következtetése meszszebbre is nyúlik. Az újtipusú öt színész munkáját elemezve, észreveszi, hogy emberi témájuk rokon hangzású. „Gábor Miklóst a folytonos tépelődő kutatás, Darvas Ivánt a kiábrándultság, érzelmességét csípős cinizmus alá rejtő magatartás, Latinovitsot ugyanez, ideges felfokozottsággál párosulva, Kálmánt ugyancsak a cinizmusba burkolt kiábrándult érzelmesség és Mensárost tépelődő kutatás, ernyedt meditáció, tétova moralitás jellemzi". Molnár Pál Péter színészportréit ezek a közbeiktatott, alapos színházismeretre valló esztétikai értékelések, ezek a rövid és csattanó elmefuttatások emelik magasan az utolsó esztendők rivaldafénybe állított könyvei fölé. -