Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1971-03-07 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó,
E ' desanya, feleség, óvónő, a CSEMADOK helyi szervezetének elnöke és a vnb polgári bizottságának tagja. Ez nem több, hanem egy ember hivatásának, funkcióinak felsorolása. S hogy elismerésünk még na gyobb legyen, ez az ember történetesen nő. Kósa Zoltánné. Szabadkozik, amikor elmondom, hogy írni szeretnék róla. Tulajdonképpen nincs is mit mondania. Ö az értelmes tettek embere. Azok beszélnék helyette. tized alatt. Tanfolyamok, kulturális rendezvények szinte megszámlálhatat lan sokaságát szerveztük meg. Ott voltam a kezdettől, tehát tudhatom, hogy a CSEMADOK úgyszólván a semmiből kezdte, s húsz év alatt tömeget nevelt a szocialista tudatra és életmódra. Ha talmas munka volt ez. S ezért tartottam helytelennek, hogy hatvannyolcban különböző elemek, az országos vezetőségtől kezdve egészen az alapszervezetekig, olyan embereket igyekeztek sérteni és lejáratni, akik mö gött húszéves sikeres munka állt. Az is hiba volt, hogy a CSEMADOK munkáját olyan területre irányították, amely nem tartozik a mi hatáskörünkbe, s közben elsődleges feladatunkról, a népművelési munkáról csaknem teljesen megfeledkeztek. Eze ket a hibákat fel kell tárni és ki kell küszöbölni. Bízom benne, hogy ezt rövidesen meg is teszik. Ezután a helyi jellegű problémákról beszélgetünk. — Sajnos, meglehetősen mostoha körülmények között dolgozunk. Elszomorító, hogy egy több mint hétezer lakosú városnak öreg, alig használható kultúrháza van. Ennek ellenére van mivel büszkélkednünk. Jól működik az énekkarunk, az esztrádcsoportunk, s szeretnénk ismét „feltámadni" tánccsoportunkkal is. NEM ELÉG A JÓRA VÁGYNI... Aztán mégis, kevés gondolkozás után beszélni kezd: — Sokgyermekes családból származom. Nekem, mint annyi más ember számára, szocialista társadalmunk nyújtott lehetőséget művelődésre, olyan emberi életre, amelyről apám és nagyapám évtizedeken át álmodo zott. A felszabadulás után végeztem el iskoláimat. Óvónő lettem, kivettem részemet a társadalmi munkából is Először Nádszegen voltam kultúrfelelős, majd Somorjára kerültünk, itt a Nőszövetség, később a CSEMADOK munkájába kapcsolódtam be. Így látom értelmét az életemnek, a családi élet mellett a társadalmi munkában is részt veszek. Nevelőnő vagyok, nem tudom, van-e ennél szebb hivatás. Oda haza a fiamat, az óvodában a csillogó szemű emberpalántákat nevelem, a CSEMADOK-ban pedig a felnőttek művelődési igényeit igyekszünk kielégíteni. Sok fáradtsággal jár tevékenységem, de erre sohasem tekintettem. A jól végzett munka érzése, más emberek elégedettsége mindenért kárpótol. Lélegzetvételnyi szünet után folytat ja: — Túlzás nélkül állithatom: sokat tettünk az elmúlt, több mint két évSzéttárja a karját: — Hadd mondjam meg fájdalmamat is. Sokszor elszomorít, hogy a fiata lok — néhány kivételtől eltekintve — nem kapcsolódnak be a társadalmi munkába, őket ez nem érdekli, s a mi tevékenységünket is gyakran lenézően kezelik. Mi valóban szívünkön viseljük társadalmunk sorsát, mert nagyon jól tudjuk, hogy honnan jöttünk és most hol vagyunk, s ezért talán a kelleténél jobban keserít el a fiatalok közönye. Sokszor arra is gondolok, ha egyszer megöregszünk és elfáradunk, vajon ki veszi át tőlünk azt a bizonyos stafétabotot. Persze, ez még minden bizonnyal messze van. Ezért ismét a munkájáról kérdezem. — Egy nő csak akkor képes ilyen munkát kifejteni, ha megértő férje van, tehát jó családi életet él. En ezt örömmel mondhatom el. Mi nem tu' dunk mindig meghúzódni szobánk négy fala közt, szeretjük az embereket, a közösséget, örülünk, ha mindig jobban és még jobban dolgozhatunk, élhetünk. A legnagyobb vágyam? A valóságban, szocialista társadalmunkban megvalósítani azt a harmóniát, amiről József Attila oly szépen írt. . —y -f A NÉPTANÍTÓI Látó ember, arcán a csend puhán verdeső madaraival. Örülök, hogy tegezhetem, s örülök — íme, láthatóan is —, hogy köszönthetem. A húszon felüliek generációjához tartozik, egyaránt élnek benne a mindent akarás ambíciói s a révbejutás gondjai. Küldetését — tisztán és szépen — a néptanítói mérce magyarázza. Mert MAJBA MÁRIA pedagógus. Egyike azoknak, akikről mesélve György Mihály, a bakai iskolaigazgató csillogóra fényesíti szavait. Én inkább lehalkítom, mert találkozásunk első pillanatától érzem, hogy csendes világát — mint a sima vízre lecsapó kő — zavarják a hangos Indulatok. Magáról lexikonok szűkszavúságával beszél: — Nyitrán végeztem — összegezi életének első húsz évét —, a pedagógiai fakultáson. Örülök, hogy sikerült, mindig pedagógus akartam lenni. Gyermekkorom legkedvesebb játéka nem véletlenül volt a „tanítősdi." Példaképeim is pedagógusok voltak, mondjuk Nagymegyeren (Čalovo), ahol érettségiztem. Most már magam is közéjük tartozom. Elég néhány perc beszélgetés, hogy meggyőződjem: Mária nemcsak a tanítók szűkebb családjának a tagja, de MÉRCE aktivitása révén a falu kultürális életében is nélkülözhetetlen. A népművelés ugyan — szokásaink birodalmában — nem éppen az ő resztora, hiszen Mária biológia- és kémiaszakos tanítónő. Az irodalmat mindennél jobban szeretem — magyarázza. Ezért vállaltam el a falusi könyvtár vezetését. Barátnőimmel másfajta nevelői akcióba is kezdtünk — irodalmi színpadot szerveztünk a község fiataljainak bevonásával. Abból indultunk ki, hogy a vers sohasem taníthat rosszra, hiszen éppen a legnemesebb érzéseket táplálja előadóban, hallgatóban egyaránt. A kezdés nehézségeiről beszélget, szemének komolyságát mosollyá szelídítik a már felmutatható eredmények: — Pedagóguspályám első évei bizony nem voltak nagyon könnyűek. De itt nem volt az másoknak sem. 7 éve kerültem Bakára az éppen akkor alakuló kilencéves iskolára, volt munkánk bőven. Az én kémiai „laboratóriumom" például mindössze három kémcsőből állt, ma már összehasonlíthatatlanul jobb a helyzetem. Közismerten jó, és ami fontos: egységes is a kollektívánk, nincsenek torzsalkodások. Talán ennek is köszönhető, hogy iskolánk a járás legjobbjai közé sorolható. — A Marika által vezetett egészségügyi őrs 2. helyezést ért el a járási versenyben — jegyzi meg egyik barátnője a szobatársak közül. — Csak azért szólok közbe, mert Marika mindent elhallgat. Nem mondta el azt sem, hogy vezetőségi tagja a Szlovák Nőszövetség helyi szervezetének, s hogy a CSEMADOK munkájában is aktívan részt vállal. Közben hazaértek a fiatal óvónők — egyre többen üljük körül az asztalt. Mária az ő nevükben is beszél, amikor egy kicsit panaszkodik: — Mi mindnyájan falusi emberek vagyunk, nemigen kívánkozunk a nagyvárosokba. De irigyeljük a városok kulturális lehetőségeit. Néha ugyan módunkban áll egy-egy színházi előadás megtekintése, de ez sok időés pénzveszteséggel jár, így ritkán kerülhet sor rá. Az itthoni szórakozási lehetőségek pedig eléggé egyrétüek: többnyire olvasunk, vagy kis házi előadásokat tartunk kedvelt verseink felvonultatásával. Igaz, van lemezjátszónk is, olykor-olykor hát táncolunk — csak úgy, magunknak. E kis kitérő után aztán már csak nevetünk. Sok boldogságot kívánok Marika, barátnőidnek is vidám napokat. Marián J. Minarovič illusztrációja BATTA GYÖRGY Elkések néha. Szemed vádlón az órát nézi. - A csigabiga mindig késik! Mert nagyon szeretlek, telefirkálom neveddel könyved, a könyvemet, asztalt, papirost, falat. - Vizek kék lapjára írják unos-untalan szerelmük nevét ők is - a halak! öngyilkosként pottyan földre a megcsalt alma o fáról: ha nem szeretsz, egy kötélen a csillagokba röppenek a világból! Lehet, hogy túl heves vagyok. Szétvetnek belső parazsak: majd kigyúlnak tőle is, a szentjánosbogarak! Vigyázz! A nyári forró lihegésbe, mire őszi szelek jártak, belekopaszodott feje a mákvirágnak! Mégis, mit tehetek? Akárhová nézek, látom: összesimulnak gyufaskatulyámban a pálcikák, barátom, alig győzik kivárni, míg a fedelet ismét rájuk zárom. Cipőm a fűzővel, ingem a gombokkal, kabátom a vállammal van gyönyörű, nehéz szerelemben. Igy válik világom is szebbé napról napra: felfedeztem, hogy összekacsingat a tej és a kanna, s egyszerre testvérekké lettetek, tárgyak, állatok, emberek: ti is szerettek, én is szeretek!
