Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-07 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó,

mmmmammmmmmmmmmammmmmmmmm Két tragikus esemény: az egyik 1956-ban Magyarországon, a másik 1968-ban hazánkban következett be. Mindkettő elrettentő példaként él emlékezetünkben. A Szövetségi Gyűlés Népi Kamarájának mai elnöke — 1956-ban mint fiatal orvosnő — sem nézte közömbösen a magyarországi eseményeket. Noha akkor nem sejthette, hogy 12 esztendő múlva hasonló tragédia éri hazánkat. Tisztában volt azzal, hogy az ellenforradalom nem csupán déli szomszédaink ügye, hanem az egész szocialista táboré. Tudta, hogy lángja gyorsan terjedhet és bármikor, bárhol felcsaphat. Nap-nap után ezért böngészte izgatottan az újságokat. Várt valamire, aminek tudta, hogy rövidesen be kell következnie. Azzal is tisztában volt, hogy a csehszlovákiai dolgozók rokonszenvének megnyilvánulása a magyar értelmiség körében csakhamar megnyugtató visszhangra talál. Nem csalódott... Dr. Soňa Pennigerová ezekre az időkre így emlékezik vissza: „Illés Bélát, a magyar szocialista irodalom egyik úttörőjét, a Kárpáti rapszódia, a Honfoglalás, az Ég a Tisza szerzőjét kiváló alkotásain keresztül ismerem és kimondhatatlanul szeretem. Tudom, hogy nemcsak tollal, hanem fegyverrel a kezében is harcolt a Nagy Honvédő Háborúban hazája felszabadulásáért és a szocializmusért. Ezért vártam türelmetlenül a sajtóban az akkori eseményekkel kapcsolatban éppen az ő állásfoglalását. Boldog voltam, hogy nem csalódtam benne. Kemény szavakkal, nyilvánosan megbélyegezte az ellenforradalmat. Meggyőződésem, hogy ezzel többet segített, mintha puskával szállt volna szembe az ellenséggel. — Nem álltam meg, hogy elhallgassam érzéseimet. Hiszen fiatal anya voltam, aki álmatlan éjszakákon aggódva hajoltam alvó kislányom ágya fölé. Hányszor tettem fel magamnak ilyenkor a kérdést: Lehetséges volna, hogy a szörnyű múlt visszatérjen? Nem, ezt nem engedhetjük meg! Ártatlan gyermekeinknek nem szabad átélniük azt, amin mi keresztülmentünk! A fiatal orvosnő nem veszítette el hitét. 1957 februárjában meleghangú levélben köszönte meg Illés Bélának becsületes kiállását hazája igazságos ügye mellett. Elítélte a levélben az áruló magyar írókat és népünk szolidaritásáról biztosította őt. Azt is megírta neki, ha kislánya felnő, „mesélni fog neki a magyar nemzet szenvedéseiről ós hőseiről, s megszeretteti vele azt az embert, aki pompás alkotásaiban oly hűségesen ecseteli az egyszerű dolgozó nép, a kommunisták hányatott, nehéz életét". illés Béla csak néhány hónap múlva válaszolt levelére. Késését azzal indokolta, hogy „kérkedés lett volna győzelemről írni azokban a bonyolult időkben". Ezért látta jobbnak megvárni, míg a helyzet némileg kikristályosodik ... A Népi Kamara elnöke azóta is a legféltettebb emlékei között őrzi ezeket az őszinte baráti sorokat. Ma is hálás a sokat tapasztalt kommunista harcosnak elszánt állásfoglalásáért, mellyel példát mutatott a világnak, de elsősorban nekünk ... Magyarország és Csehszlovákia is derekasan kiállta a tűzpróbát. Az országaink közötti szoros kapcsolatok, a nemzetközi szolidartiás megnyilvánulása mind 1956-ban, mind 1968-ban a kölcsönös segítségnyújtásban jutott kifejezésre. — Ha nem így lett volná, sokan talán nem volnánk már az élők sorában — véli S. Pennigerová. Majd így folytatja: a jobboldali opportunisták főleg a kabinetpolitikát kifogásolták, azt, hogy a nép nem vehet részt az aktív politikai életben. Tagadhatatlan, történtek hibák. Am sokan közülünk jóval 1968 előtt is látták a fogyatékosságokat, sőt rájuk is mutattak. Ellenségeink célja nem a válság kiküszöbölése volt... A Népi Kamara elnöke osztályszempontból ítéli meg az eseményeket. Nem csoda, hiszen Vysofianyban, Prága egyik külvárosának munkástelepén nevelkedett, szegénységben, lemondások közepette. Ifjú korában szívta magába a forradalmi eszméket, melyek megbízható útmutatónak bizonyultak. Ezt munkája, élete is bizonyítja. Kivette részét u zabadulás utáu a romeltakarításból és a nehéz mezőgazdasági munkából is, amikor minden segítő kézre oly nagy szükség volt... A pályaválasztásnál is bebizonyította, hogy a társadalom érdekelt tartja szem előtt. Amióta az eszét tudja, él-hal a gyermekekért. Gyógyítani őket, segíteni rajtuk, ez volt a vágya. Ezért tanult, éjt nappallá téve. Az intenzívebb politikai munkára csak akkor határozta el magát, amikor polgáraink egy része, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusát követően — a külföldi propagandától befolyásolva — rágalmazni kezdte a Szovjetuniót. Sokan támadták a szocializmusst, lebecsülték a szocialista országokhoz fűződő kapcsolatainkat. Az ötvenes évek derekán olyanok is akadta, akik a „demokratizálódás" ürügyén rendkívüli pártkongresszus összehívását követelték, melynek a marxizmus—leninizmus elveinek a módosításához kellett volna vezetnie... A kommunista egyetemi hallgatók — Soňa Pennigerová vezetésével — ezeket a hazánkban is ellenforradalmi veszélyt jelző esztelen törekvéseket csírájukban elfojtották. — Azt akarjuk elérni, hogy a nép is aktívan kivegye részét megváltozott politikai életünkből — mondja. Célunk továbbra is szocialista rendszerünk megszilárdítása és együttműködésünk elmélyítése a szocialista országokkal. Kétségtelen, ebben a felelősségteljes munkában a nőknek ls fontos szerep jut. Nagy kár, hogy az utóbbi években a nők túlnyomó része — noha több mint 42 százalékuk van munkaviszonyban — különböző okoknál fogva —, melyek közül legnyomósabb a szükséges feltételek megteremtésének hiánya — távol tartja magát az aktív politikai munkától. Ebbe semmiképpen sem nyugodhatunk bele. Nemegyszer volt alkalma meggyőződni arról, milyen önfeláldozóak asszonyaink, mennyire szívükön viselik a társadalom érdekeit. Magas tisztségéből kifolyólag ma is számos női aktíván vesz részt. A legnagyobb hatást ilyenkor az gyakorolja rá, hogy a legtöbb nő a gyűléseken jogai helyett inkább a kötelességeit hangsúlyozza, és azokat társadalmunk fejlődésével, gyermeke jövőjével hozza összefüggésbe. Minek a megnyilvánulása ez? Annak, hogy asszonyaink érettek a tisztségek viselésére. — Most tehát az egyenjogúság nevében csupán az akadályokat, a múlt hibáit kell eltávolítanunk útjukból, hogy zavartalanul dolgozhassanak. Ez pedig a társadalom feladata. Mert ha a nőknek a férfiakhoz hasonlóan joguk van a tisztségek viselésére, ha ők is hozzájárulnak a nemzeti jövedelem gyarapításá-' hoz, ha a művelődésben is megvan minden lehetőségük, akkor családanyai és háztartási kötelezettségeikről és a pihenésre való igényükről sem szabad megfeledkezni. Ezen a téren még sajnos sok a teendőnk — sóhajt fel, a nem mindig zökkenésmentes közellátásra, a gyakran nehézkes szolgáltar tásokra, az óvodák és bölcsődék hálózatában mutatkozó fogyatékosságokra utalva. A képviselőnő a dolgozókkal való találkozásain ezekről a problémákról is elbeszélget. Megoldásukat a szívén viseli, hiszen ő is anya, rá is vár odahaza a második műszak, csakúgy, mint a legtöbb nőre. Mégis telik az idejéből mindenre, mert jó a munkabeosztása, és mert a felelősségteljes feladatait kedvvel, érdeklődéssel végzi, mégha más úton is kell haladnia, mint amelyiken elindult. Mosolyogva mondja: — Örömmel tölt el munkánk eredménye, az, hogy fokozatosan sikerült felszámolnunk a szomorú múlt maradványait és, hogy egyszer majd visszatérhetek eredeti hivatásomhoz, a klinikára a gyermekekhez, akiknek körében 15 esztendőt töltöttem el. íme egy asszony, aki mindig tudta, és ma is tudja, hol a helye. Annak a nemzedéknek a tagja, mely tisztában van a párttal és hazájával szemben vállalt kötelezettségeivel. És hogy tartozását becsületesen törleszti, afelől senkinek nem lehetnek kétségei. KARDOS MARTA Beszélgetés dr. SOŇA PENNIGEROVÁVAL, MMMHHIIHIHHMMiaMBMMMaMM MEGÉRDEMLI AZ ELISMERÉST Kötni, horgolni és varrni mindig szeretett, bár nem szabóműhelyben, hanem irodában dolgozott. Jánosdeák Béláné igazában csak akkor gondolt arra, hogy a tollat varrógéppel cseréli fel, amikor a trenčíni ruhagyár tornaijai (Šafárikovo) részlegének megnyitása szóba került. jelentkezett. Hat hétig Klenócán gyakorolták a varrást, aztán Tornaiján a 611-es számú műhelyben mint mesterhelyettes kezdett dolgozni. — Ebben az időben kevés volt a szakember — mondja. — Az üzem vezetősége éppen tervbe vette a hároméves ipariskola esti tagozatának létesítését. Én is jelentkeztem ... Amikor először beült az iskola padjába, már a szabászati részlegen dolgozott, mint mesterheiyettes. Ebben az évben fia, Béla is ipari tanuló lett, férje pedig az üzem megnyitása óta itt volt üzemi őr. — Bizony nehéz volt dolgozni, tanulni s közben a családról is gondoskodni — mondja. Én azonban hozzászoktam a munkához, a megerőltetéshez. Volt úgy, hogy este tízkor, amikor hazajöttem, a könyv fölé ültem és tanultam a másnapi leckét... Hát igen. Hozzászokott a muukához, kitartása megedződött s volt is miben. Amikor a csehországi deportálásból a februári események után hazatért, nemsokára férjhez ment. jött az első gyerek, s közben egy családi ház építését is elkezdték, mégpedig önsegéllyel. Két év múlva már benne laktak, Marlka és Magdika már itt születtek. Közben a férje megbetegedett, évekig gyengélkedett. Sok órát töltött el az ágyánál. — Amikor az ember a bajt már magamögött hagyja, elfelejti, mint rossz emlékre gondol vissza rá — mondja. A gyerekeit hozzászoktatta a munkához. Nagytakarítást, mosást együtt végzi a család. A legidősebb gyerek az már legény, s irányítja testvérei munkáját, ellenőrzi őket a tanulásban. Tavaly kapta kézhez a segédlevelet s ekkor végezte el édesanyja is a szakiskolát. Az apa, az anya párttag volt, a fiúk Béla is az ő útjukat követte ... — Nálunk bizony ritkán van együtt a család — mondja. — Férjem mindig délelőttös, ml pedig a fiammal két műszakban dolgozunk. Néha előfordul, hogy csak éjszaka tudjuk megbeszélni problémáinkat. Jánosdeák Béláné két év óta az egyik műhely mestere. Mintegy negyven nő dolgozik a keze alatt. Nadrágot varrnak. A múlt évben már exportra is dolgoztak. Ennyi nő, főleg lány között, akad probléma is éppen elég. Ö azonban arra törekszik, hogy a kollektív szelleme jó legyen, egyformán vegyék kl részüket a munkából, az örömből és egymás bánatából. — Talán mindez sikerül is — mondja. — S remélem, hogy a jövőben mi, női mesterek, is kiharcoljuk a férfiak elismeréséti Az üzem fennállásának 5. évfordulója alkalmából megkapta az „Üzem legjobb dolgozója" kitüntetést. Ez pedig még jobb munkára kötelezi. A gondok azonban odahaza sem szűntek meg. A férje édesanyja, és az ő apukája hozzájuk költöztek. Igaz, mindketten segítenek a ház körül. A lakás azonban hovatovább kicsinynek bizonyul. — Átalakításra volna szükség. A férjem azonban egyelőre hallani sem akar erről. Ami késik, az nem múlik ... Béla regrúta. Az idén megkezdi a tényleges katonai szolgálatot. Marika a 9. osztályba jár. Van tehát gond, no meg persze munka is. Oj ruhát varrni, új pulóvert kötni a lányoknak. Közben a „stafírung" elkészítéséről sem lehet megfeledkezni. És itt van még a társadalmi munka is. A Forradalmi Szakszervezet járási tanácsának, az üzemi szakszervezeti bizottságnak és a nőbizottságnak a tagja. Kijut tehát a gyűlésekből is. — Munka nélkül nem tudnék meglenni, nem tudnám elképzelni az életem — mondja. — Ha majd a gyerekeket a maguk szárnyára engedem, akkor jut majd idő a pihenésre ... Persze addig még sok víz folyik le a Sajón, a kitüntetés mellé másik, esetleg harmadik is kerül. Ezt azonban csak az elkövetkező idő bizonyíthatja. Egy azonban már ma biztos: jó feleség, édesanya. Munkaszeretetre neveli gyermekeit és mint mester ls megállja a helyét. Megérdemli az elismerést. NÉMETH JÁNOS