Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-19 / 66. szám, péntek

PARTHARCOSOK EiyiLÉKElBŐL A FEHÉRTERROR ELŐL MENEKÜLT Tóthpól Gyula reiveteie Mí legyen egy régi iskolíval ? A Tanácsköztársaság leverése után a Horthy-rendszer vad terrort vezetett be Magyarországon. A kommunistákat és a vöröskatonákat ezrével tartóztatták le, sok elvtársat meggyilkoltak a fehérterroristák, sokra pedig hosszú börtön, kegyetlen kínzás várt. Engem az utcán tartóztatlak le Budapesten, amikor kenyérért álltam sorban. A Marko utcai fegyházba hurcoltak. Az első kihallgatáson a rendőrökön kívül jelen volt egy huszonegy évesnek látszó darutollas katonatiszt is. Mielőtt bármit szóllak volna hozzánk, kutyakorbáccsal vertek bennünket. Huszonötén álltunk egy sorban. Mellettem állt egy zsidó kinézésű ember, neki az arcába vágtak a korbáccsal. Az egyik szeme azonnal kifolyt. Rólam leszakították az inget és a fiatal katonatiszt égő szivarjának a parázsló végét többször végighúzta a hasamon. A kínzástól két ízben is elájultam, és csak a cellában tértem magamhoz, ahol egymás hegyén hátán hevertek a foglyok. Kölcsönösen ápolgattuk egymást. Mindannyian uagyon szenvedtünk az elszenvedett kínzásoktól, ezek jegyeit minden egyes fogoly magán hordta kék-zöld-fekete foltok, daganatok formájában, sok embernek a fogát is kiverték. Két nap múlva elszállították a bebörtönzött elvtársakat. Engem a Rókus-kórházba vittek, mert a hasamon ejtett sebek elgennyesedtek. A kórházból még aznap' megszöktem és Csehszlovákiába menekültem, ahol az emigránsoknak kilátásba helyezték a politikai menedékjogot. Bratislavában sok emigráns gyűlt össze 1920 júniusában. Az Irgalmasok kórházában és templomában voltunk elszállásolva. Lehettünk vagy százan. Kaptunk egy ki.s levest s egy darab kenyeret. Mintegy tíz napig tartózkodtunk ott. Mindjárt az első napokban meglátogatlak bennünket a bratislavai elvtársak, pénzzel is segítettek, több emigránst meghívtak ebédre, vacsorára. Később jelentkezni kellett a rendőrkapitányságon, ahol rövid lejáratú tartózCSATA Csata (Čata) község a nyugat-szlovákiai kerület lévai (Levice) járásának legdélibb települése. A falu gazdag munkásmozgalmi múlttal rendelkezik. Erről beszélgettem el Szurdi Istvánnal, a kommunista párt régi harcosával. Szurdi elvtárs elmondta, hogy már gyermekkorában megismerkedett a nehéz fizikai munkával. Az oroszkai Cukorgyárban dolgozott, majd nem egészen 16 éves korában kovácsinasnak állt. Nagy esemény volt számára 1919 tavasza, amikor a Tanácsköztársaság vörös katonái elfoglalták a falut. A katonák között csataiak is voltak. Július végén azonban kivonultak a faluból és maradt minden a régiben. Kevés volt a munka, sok volt a munkanélküli. Ez arra ösztökélte a kommunista érzelmű dolgozókat, hogy kiutat keressenek, megkönnyítsék a szegények életét. 1921 nyarán Szurdi József és Dudás Ferenc volt vöröskatonák megalapították a helyi kommunista pártot. A pártszervezetnek 8 tagja volt, elnökké Dudás Ferencet választották, az alelnök Szurdi József lett. Ez a falu életében nagy dolog volt, mindenki felfigyelt a kommunisták szervezkedésére. — 1923 elején felszabadultam, leteltek az inasévek, segéd lettem — folytatta elbeszélését Szurdi elvtárs. — A pártszervezet működése nagy hatással volt az emberekre, köztük énrám is. Mindenki látta, hogy ez a párt a szegény, nincstelen munkások és parasztok érdekeit képviseli. Már 1921-beii megszervezte a pártszervezet a csatai munkások és a Garamon túkodüsi engedélyt kaptunk és felvilágosítottak bennünket, hogy amennyiben egy héten belül nem lépünk munkába, akkor el kell hagynunk Csehszlovákiát. Munkavállalási engedélyt az érc- és a szénbányákban helyeztek kilátásba, ahol a munkaadó megegyezés (nem pedig kollektív szerződés) alapján vette volna fel a rászorulót. A munkaadók kihasználták az emigránsok kényszerhelyzetét és a legminimálisabb bért ajánlották fel. Bratislavai tartózkodásunk alatt rendőri besúgók szimatoltak körülöttünk, sok ügynök is felkeresett bennünket, akik mindenféle ígérgetéssel a francia idegenlégióba štb. csábították az embereket. Mintegy negyveneii-ötvenen lehettünk akkor, amikor lejárt az emigránsok itt-tartozkodási engedélye. Nem kívánatos elemeknek tekintettek bennünket, állandó munkát nem tudtunk szerezni. Egy napon rendőrök és csendörök Petržalkára, a csehszlovák -magyar—osztrák határra kísértek bennünket, itt mindenki kapott tíz koronát és kísérőink azt mondták, hogy mehetünk Magyarországra vagy Ausztriába, csak vissza ne térjünk. Mi elindultunk a határ felé, aztán kerülővel visszafordultunk és minden egyes emigráns más felé vette az irányt. Nyitrára mentem, ahol a szociáldemokrata párt baloldali tagozatánál jelentkeztem. A városban akkor már több emigráns tartózkodott, köztük Kun Béla volt titkárnője, Csisz Kriszta, Rothbart Emil újságíró és mások. A Nyitrai Vnb székházának falán márványtábla emlékeztet arra, hogy 1920. június 4-én a városháza dísztermében zajlott le a Nyitra megyei szociáldemokrata párt baloldalának konferenciája, amelyen 180 elvtárs vett részt. A konferencia nagy tüntetés volt a burzsoázia és a reakció ellen. A küldöttek élesen bírálták egyes közigazgatási tisztviselők magatartását a proletariátussal szemben, és követelték e tisztviselők azonli uradalmak cselédjetnek tüntetését. Zselíz előtt a tüntetők menetét- csendőrök várták. A tömeget szétoszlatták. A munkások és a cselédek azonban mégis kaptak némi béremelést. Amikor Zselíz járási székhely lett, Csatáról a többi falvak kommunistáival együtt mintegy száz-százötven főnyi csoport indult tüntetésre. Zselízen egyesültek a járás kommunistáival és munkásaival. A csendőrség megtámadta a tüntetőket, ütlegelni kezdték az embereket, a csendőrségi támadásra a tüntetők kőzáporral és az Internacionálé éneklésével válaszoltak. A fegyveres túlerő végiil is feloszlatta a tüntető tömeget. A falvakban a kommunistákat öszszéfogdosták, kínvallatásnak vetették őket alá és sokat közülük börtönbüntetésre ítéltek. A kommunisták állandó ellenőrzés alatt állottak, napirenden voltak a házkutatások, a falut csak engedéllyel volt szabad elhagyniuk. A pártszervezet ennek ellenére egyre jobban erősödött, 1928-ban már mintegy 200 tagja volt. A községi képviselőtestületnek akkor kommunista többsége volt. A csatai és az oroszkai pártszervezet állandó kapcsolatot tartott fenn. Ennek eredménye volt 1926-ban az a hatnapos sztrájk, ami éppen a cukorrépakampány idején robbant ki. A gyárban megbénult a munka, a munkások béremelésért harcollak. 800 tüntető sereglett össze a gyár udvarán. Az igazgató a követelések meghallgatása után gúnyosan 1 koronás béremelést ígért, úgymond, legyen miből köménymagos levest enni a munkásoknak. A munkások is nali eltávolítását. A tanácskozás lefolyása mindvégig lelkes és egységes volt. Visszus János indítványára, a résztvevők határozottan követelték, hogy a gyűlés tartalmára a városházán tűzzék ki a vörös lobogót. Az utcán tartózkodó nép nagy ovációja üdvözölte a városháza erkélyén kibomló vörös lobogót. A tanácskozás résztvevőit az elnöklő Visszus elvtárs üdvözölte. Az összejövetelen Svetlík elvtárs, az Országos Szakszervezeti Tanács elnöke, parlamenti képviselő tartott beszédet. Kifejtette a 11. Internacionálé bukását és a III. Internacionálé keletkezését. Beszélt a magyar koimnünről. Ismertette a a belpolitikai helyzetet, hangoztatta, hogy szocializálni akarjuk az államot, hogy a munka és a kenyér feltétlenül biztosítva legyen, mert mi dolgozni akarunk. Hangoztatta, hogy az orosz proletariátus mutatja számunkra azt az utal, amelyet követnünk kell. Csatlakozni kell a III. InternacionáVéhoz. Amikor az elnök szavazásra tette fel ezt a kérdést, a jelenlevő küldöttek egyhangúlag a Kommunista Internacionáléba lépés mellett döntöttek. A megyei pái tkonferencia előkészítő bizottsága elhatározta, hogy a szociáldemokrata, párt hivatalos közlönyeként kiadja a Testvériség című lapot. A lap a szociáldemokrata párt kettészakadásának előszftkaszában indult meg, első száma' július 3-án jelent meg baloldali újságként, a Világ proletárjai, egyesüljetek jelszó alatt. Az első szám kifejti, hogy bátor, osztályharcos lapként akar működni. Kiemelte a 111. Internacionáléba lépés szükségszerűségét. A pártsajtó feladatát egyebek közt abban látta, hogy éretté tegye a proletariátust az államhatalom gyakorlására. A pártvezetőség felelős szerkesztőnek Štrbák István volt vasmunkást, főszerkesztőnek Rothbár Emilt nevezte ki. LADÄNY1 JŰZSEF Nyitra (Nitra) / gúnyosan válaszoltak és azt kiáltozták, hogy a köménymagos levest egye meg az igazgató, mivel ő betegeskedik. Az igazgató csendőröket hívott, akik dulakodni kezdtek a tömeggel és közben szuronnyal megsebesítették Lukovics Andrást. A munkások később 500 ri)i§terre eltávolodtak a gyártól arra az időre, amíg a 10 tagú küldöttség az igazgatóval tárgyalt. Mivel azonban az igazgató nein teljesítette a követeléseket, a munkások körülvették a gyárat. A kemény kitartás és elszántság végül is sikert hozott, megemelték a béreket. Ekkor alakult meg az úgynevezett „vörös parti", melynek tagjai között sok csatai munkás volt, köztük Szurdi István. A községben sok volt a nincstelen szegényember. Ez késztette arra a kommunista pártszervezetet, hogy 1926-ban a 426-os számú házikóban munkásotthont alakított. —- Én 1930-ban léptem be a pártba, hogy erősítsem sorait — mondotta Szurdi elvtárs. A pártszervezet tevékenysége egyre nehezebbé vált, sztrájkokat azonban ennek ellenére is szerveztünk. 1931-ben a Frankiféle uradalomban réparitkítás idején volt szervezett sztrájk, ami a sztrájkolok győzelmével ért véget. 1934-ben 35 mázsa lisztet osztottunk szét a nincstelenek között. Abban az időben Csatát „vörös saroknak" nevezték a csendőri feljegyzésekben, annyira aktív működést fejtett ki a párt. BENDE JÓZSEF, Zselíz (Želiezovce) Falvak, városok elsárgult fényképfelvételeit hordozom magamban, hogy mindig meghökkentsen a valósággal történő kónfrontálás. Mert a bennem leülepedett falu- és városképek éppen csak sejtetik az igazi falvakat és városokat. Elképzeléseim alapján aligha azonosíthatnám például gyermekkorom Gömörpanyitját (Gem. Panica) a tiz-húsz év alatt újjáformált jelenkori községgel. Sosem volt utcasorok, városnegyedek töltik ki a régi térképek üres foltjait. A forradalmi yáltozások éveit élik az iskolák is. Egyszerre két iskoláról beszélnek a falusi emberek, a régiről ós az újról. A régi persze már nem iskola, csupán lakatlan épület. Olykor-olykor nincs is semmi baja, csak éppen már nem felel meg a modern pedagógiai elveknek, de mint épület, még sokáig használható. Mi legyen hát vele? Ide írom a kolonyi (Kolíňany) példát. Nem állítom, hogy minden faluban követhető, de ötletadó legalább. A kolonyiak leleményessége vetekedik a falu fenséges környezetével (minden oldalról dombok övezik), tipikus Nyitra [Nitra) környéki község, tehát hagyománytisztelő s egyben újat akaró is. Az újat a már emlegetett nagyszabású lakásépítési akciók jellemzik (az állami gazdaság például egész utcasort épít alkalmazottai részére), a hagyományok élesztősét pedig falumúzeum példázza. De előbb talán néhány szót Kolonyról. Lakosságának összlétszáma nincs egészen 1500, vegyesen élnek itt magyarok és szlovákok, s az iskolában tett látogatásom után úgy érzem, békességben is. Kulturális élete példaadó: az elmúlt esztendő nagyobb szabású akcióiból kiemelném a helyismereti kérdéscsoportokra felépített Ki mit tud? című vetélkedőt, a népdalés szavalóversenyt, a- CSEMADOK színházi bemutatóját (Szigligeti: A cigány

J s a menyecskék énekkarának s a tánccsoport többszöri fellépéseit. Ritka példa: a falunak két zenekara is van, többnyire fiatalokból összeállt együttesek, felváltva zenélik végig a táncmulatságokat. v De visszatérve a régi iskolaépület kihasználásának problémakörére: Ktflonyban rendezték be a járás második néprajzi múzeumát (Lédec volt a példaadó). A négy teremből álló volt iskolaépület most egyféle időőr. Szerepe: a hagyományok megőrzése, de mondhatnám úgyis, hogy az összehasonlítás lehetősége múlt és jelen között, okulásképpen. A múzeum atyja, megteremtője Sándor János, vele, sajnos, nem beszélhettem ottlétem röpke ideje alatt. De sikerült találkoznom két jól informált tanítónővel: Fazekus Jázsejnéoal és Balkó Rózsikával. i — A múzeum 1970. szeptember 16-án nyílt meg — mondja Fazekasné — jól emlékszem * dátumra, hiszen a menyecskecsoport vállalta a régi iskola újjá varázsolását: sepertünk, súroltunk, meszeltünk, hogy minden a legnagyobb rendben legyen a megnyitási ünnepségre. Ez persze már csak a megvalósítás második stádiuma volt, hiszen először a kiállítási anyagot kellett összegyűjtenünk. Kulonyban ma is él az ősök öröksége: a népviselet még erős versenyben van a modern öltözködéssel. A múzeumot eredetileg négy teremben rendeztük be — kimondottan kolonyi gyűjtésekből. Az ún. kolonyi szobában kapott helyet a csinvattos ágy s az annyira jellegzetes sarokpad. A falakat virágos tányérok, a stelázsit pedig díszes fazekuk és köcsögök ékesítik. Két szobában rendeztük be a régi (s ma már ismeretlen) használati eszközöket. Talán kiemelném a ritkaság számba menő négyszögletes, fonott kosárszerű szalonnatartót. A nagyteremben kapott helyet a kolonyi népviselet. A fiatal Balkó Rózsika fényképeket vesz elő, hogy így illusztrálja s tegye élővé a vakítóan fehér kolonyi népviseletet. — Kezdjük a fejékkel — mondja: a kolonyi nők középen választják el kétfelé hajukat. Fehér anyagból készítik a kikeményített kontyot, arra jön a süsü: fehér, gyolcs-csipke, alatta az áttetsző színes anyaggal, a fűzővel, s derékig lebegő színes szalagokkal. Jellegzetes a varrott ingujj a füles pruszlikkal, s az öt-hat alsószoknyát takaró kasmír vagy brokát ruha. A kolonyiak nyaksála, kendője csodálatos varrásokkal, horgolásokkal díszített. Alig győzöm jegyezni, és bizonyára pontatlan is vagyok: a népviseletek üde, népi tisztaságát csak látni s élvezni lehet, utánozva még leírva is reménytelen. A férfiviselet legérdekesebb aprósága a kalap rozmaringja: végre megtudom, hogy pöttömnyi rúgok rezegtetik e népdalban annyit szerepelt kalaphoz tűzött virágot. Balkó Rózsika megoldatlan problémákról is beszél: új kultúrház kellene, olvasóterem, s nagyon jól jönne egy ifjúsági klubhelyiség is, ahol még aktívabb munkát fejthetnének ki a fiatalok. De amíg nézem láztól égő piros arcát, nem féltem a kolonyiakat, tudom, hogy győzik erővel (s példaadással is) népművelési feladataik teljesítését. Kívánunk hozzá sok sikert. —ez—• A VÖRÖS SAROK