Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-14 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

JAN PETERSEN: A KRÉMES PITE Egyszer mentem Temesvárra, tojást vittem a piacra. Hajóval szoktam menni. Ahogy eladtam az árut, még aznap vissza is akartam jönni. Elindultam, hogy üljek fel a hajóra. Hát, ahogy megyek, épp egy cukrászda előtt mentem el, ahol ki volt írva: „Krémes pite — 3 lej". Bementem, mert éhes voltam, s gondoltam, eszek egy darab krémes pitét. Akkoriban úgy volt, hogy megette az ember a tésztát, kifizette, aztán mehetett tovább. Mikor bementem, láttam a cukrászdában egy barna ruhás fiatalembert, aki a pénztárosnővel beszélgetett. Rámnéztek, suttogtak, mosolyogtak. Mire én megettem a pitémet, a fiatalember eltűnt. Én is siettem, hogy feljussak a hajóra, hát odaadom a három lejt a pénztárosnőnek. Azt mondja nekem: — Hallja, néni, nem három lejt — Hát? Három lej van kiírva! — Hat lej. — Hát hogy hat lej? — Látta itt ezt a fiatalembert előbb? Ez nem fizetett, mert otthon felejtette a pénztárcáját, és azt mondta, hogy maga majd kifizeti az ó részét is, mert ismeri, többször volt maguknál, s tudja, hogy maga jó asszony, kifizeti szívesen. — Dehogy fizetem! Ha bejön a cukrászdába, miért nem hoz pénzt magával? Nem fizetek bizony én egy darabért hat lejti — Hát most már mindegy! Addig innen ki nem megy, míg ki nem fizeti! — Én?l De bizony én kimegyek! — De bizony nemi Bezárom az ajtót. — Ejnye, a nehézségbe — mondom, még elkések a hajóról. Mit csináljak, elővettem a másik háromlejest, s odavágtam neki. „No, hat lej, kellett ez neked — gondoltam —, hat lejért egy darab krémes pitétl Jól vanl" Megyek ki nagy dühösen. Hát mikor kint vagyok az utcán, meglátom, hogy ott andalog a barna ruhás fiatalember. Gyerünk utána! Megfogom a könyökét. — Hallja, maga bent volt a cukrászdában! — Igen, néni, bent voltam! — Vett krémes pitétl Hát, máskor, ha nincs pénze, ne menjen a cukrászdába! Nekem kellett kifizetni! — Tudom, tudom, én mondtam, hogy maga kifizeti, mert ismerem magát. — Hát, hallja, elég szemtelen! Elkívánja, hogy én fizessem ki a krémes pitéjét! — Na, ne haragudjon, otthon felejtettem a pénztárcámat! — Máskor nézze meg, hogy itt van-e a pénztárcája, s azután menjen a cukrászdába. Én is megnéztem! — Hát, ne haragudjon, itt lakom nem messze a sarkon, jöjjön, mert odaadom a pénzét! — Nem megyek én sehova, sietek a hajóra. — Hát akkor várjon meg, itt leszek két perc múlva a pénzzel. És a kezembe nyomta az aktatáskáját, és elszaladt. Láttam, hogy melyik házba ment be. Állok, állok, nem jött vissza. Eltelt öt perc, eltelt tíz perc, nem jött. „Ejnye, hát elkések a hajóról, mindjárt dudál!" Már nagyon türelmetlen és mérges voltam! Megnézegettem az aktatáskát, hogy nlncs-e benne a pénztárca. Hát, ahogy kinyitom, s belenézek, tudják, mi volt benne? — ? — Hazugsággal volt tele az egész I A

z egyszeri asszony Volt egyszer egy asszony, s tyúkot ültetett. Megültette a tyúkot egy kis ládába, s betaszította az ágy alá. Este, mikor az ura hazajött a munkából, megvacsoráztak, s lefeküdtek, eszébe jutott, hogy megmondja az urának, hogy tyúkot ültetett. Azt mondja: — Hallod-e, apjuk, megültettem a tyúkot. Kikelnek, lesz nek kiscsirkék, megnöveljük, elvisszük a piacra, eladjuk, és veszünk egy kisborjút. A borjú megnő, lesz belőle tehén, s a tehén borjúdzik, lesz tejünk, s a kicsi borjút eladjuk. — Jól van, anyjukI De nem veszünk kis borjút, hanem egy kicsi csikót. A kicsi csikó megnő, lesz belőle nagy ló csikőzik ismét egy ktscsikót, azt eladjuk, veszünk egy szekeret. He), az asszony megörvendett. — Jól van, apjuk, kicsi csikót veszünk, nem tehenet. Aztán akkor én felülök a szekérre, de le nem szállokl — De a hegyen le fogsz szállnll — Bn a hegyen se szállok let — Leszállsz a hegyen, értetted-e?t — Nem szállok le a hegyen! Veszekedtek ezen egész éjjel. — Szállj le a hegyent — Nem szállok le a hegyent — Szállj le a hegyen, nem értetted?! — Bn nem szállok le a hegyen! Addig veszekedtek az ágyban, hogy zsupsz, letört az ágy Megütötte a kotlót, összetörte az egész tojást, s kikelt időnap előtt a csirke. Most már az ágy alatt veszekedtek hogy melyik volt a hibás. Az asszony azt mondta: — Te voltál a hibásI Az ember: — Nem, mert te voltál a hibásI Addig veszekedtek, amíg hajba kaptak. Nem tudták eldönteni, melyik volt a hibás. 7V7"yüzsgő tömeg a kirándu•L ' lóvillamos megállójánál. Akár a vörösréz, fénylik a sok barnapiros arc meg kar. Vasárnap. Az alkonyi napfényben is rezeg még a hőség az aszfalt fölött. A meleg jókor reggel tisztára söpörte a várost, most térnek haza a kirándulók. Zökken egyet és megáll a villamos, fékcsikorgás hasít át a levegőn. A kocsi belsejébe igyekszem, megállok egy nyitptt ablaknál — talán itt lesz egy kis légáramlat. A kalauz derékig kilóg az ajtón, figyeli a pótkocsit, bal keze a csengőn. A járdaszigeten egyszer csak felbukkan egy tántorgó férfi. Evez a kocsi felé: — Nyugi, nyugi... várjatok! — kiabál. Az utasok feléje fordulnak; elmosolyodik mindenki. Méa a kalauz is mosolyog, lenyúl, megragadja a lemaradt utast a hóna alatt, és felhúzza a lépcsőn. A férji egy pillanatra a kalauz vállára hajtja borzas, hirtelenszőke fejét, mint aki nagy sokára révbe ér. — Rohanni,... csak rohanni ... hukk vár otthon a mamus, mi? — azzal nyájasan vállon veregeti a kalauzt. Az értt a tréfát. — Mért, téged talán nem?l — mgndja. — Ideje is már. — Az ám — bólint rá a hirtelenszőke. Mutatóujját ingatja a kalauz orra előtt. Vörösbabos inget visel, nyitva a gallérja, nyakkendőjének csomója valahol a mellén himbálózik. A zsebéből kikandikáló virág szomorúan bólogat minden mozdulatára. Világos nyári kabátján egy mikiegér spirálrugó farka lengedez. — Itt kapaszkodjon! — mutat a kalauz egy nikkelfogózóra. — Ugyan, api... még állok ... hukk ... a lábamon — rázza fejét a hirtelenszőke, s az ajtó felé dülöngél. Átbotladozik a peronon. Az utasok oldalba bökik egymást, és mosolyogva helyet szorítanak. Látom, amint a férfi nagy nehezen az elülső peronajtónak támaszkodik. — Ide figyel... hukk ... Ide figyeljetek, gyerekek — harsog befele a kocsiba. Észrevette már, hogy mindenki rábámul. — Kérem a jegyeket! — A kalauz megáll a hirtelenszőke előtt. — A magáét is. A hirtelenszőke magához húzza az alacsonyabb kalauzt a táskájánál fogva. — Még hogy a ... a ... hukk ... viteldíjat... tőlem? — Igen. Kérem a viteldíjat. — Bn azt hik ... hittem, hogy mostanság ... hukk ... népközösség vagyunk — oldalra Imbolyog, megkocogtat egy feliratot az ablaküvegen: „Berliniek! A Berlini Közlekedési Társaság a tiétek!" — Elvégre... minálunk most... hukk ... német szocializmus van ... Magam is, mint mindenki más a kocsiban, eddig meglehetősen élveztem a jelenetet. De ez az utolsó mondat letörölte arcunkról a mosolyt. Csend lett. Félve pillantunk körül. Megállapítom: egyetlen náci uniformist sem látni a kocsiban! A hirtelenszőke most kinyújtja nehéz, eres kezét: — Tisztelet a kérges tenyérnek ... hukk ... tiszteletből talán elvisz a villamos?

f... Hukk... ezt halljuk, ezt olvassuk ... hukk ... de a boltban semmit nem kapsz értei Mt? — Na naaa! — szól rá a kalauz. Idegesen nyitogatja-csukogatja a táskáját. A helyzet egyre kínosabb, a kalauz a pillantások kereszttüzében áll. —- Na és a kereset — folytatja zavartalanul a hirtelenszőke. és a kalauz mellére bök. — A levonások ... hukk ... munkafront.... adó ... légvédelmi alap ... hukk ... még elmondani is sok ... eredj, kérd előbb mástól a viteldíjat. Zavartan, ijedten vonogatja vállát a kalauz, sarkon fordul és otthagyja a hirtelenszőkét. Egyszerre mintha megsűrűsödnék a kocsiban a levegő. Akár valami óriás harang alatt, úgy forog a kerék, úgy himbálózik bent a csengő. Vészterhes csend. Csak ne legyen semmi baf! — fohászkodom. Mereven nézem a férfit. Tévednék? Nem. Imbolyogva, de villámsebesen furakszik át- a tömegen. Most lehajol az előtte ülő asszonyhoz: az ijedten hátradől, idegesen babrálja a kalapját. — Tudja, a szakik mindig mondják ... hukk ... hogy inkább a levonást fizessék ki és tart . .. hukk . .. tartsák meg a bérüket . .. hukk ... jó is volna, mi? Az asszony komoly kifejezést erőltet az arcára, merőn bámul ki az ablakon. Mereven, akár a bábuk, ülnek az utasok. Csak nem válaszolni, nem keveredni gyanúba — ezt mondja valamennyi arc. — ... aztán most még két márka ötvenet is levonnak ... hukk ... a Hitler Mein Kampf-jára ... még hogy hukk ... még hogy olvassam el. Élesen kanyarodik a villamos. A hirtelenszőke áttántorog a másik oldalra, eqy fiatal lány mellé. — Megbocsásson, kisasszony, muszáj leszállnom . .. Végigegyensúlyoz a kocsin; matat a zsebében, mikor hátul újra megállítja a kalauz, aztán fizet. Utána nézek. Még u

agy hatan leszállnak. Azon nyomban elszélednek, csak a hirtelenszőke támogatja a megálló-táblát. Hét-nyolc métert se tehettünk még a villamossal, hát látom: emberünk sarkon fordul, s nyílegyenesen átvág az úttesten. Sokatmondóan pillant rám a kalauz. Mire leszállok, majdnem kiürült a kocsi. — Mik vannak... — mondom óvatosan a kalauznak. Az nyomban £rti. — Mindjárt gondoltam, hisz nem ts volt alkoholszagaf — mondja, de az arca mozdulatlan. Majd hozzáteszi: — Ez aztán úf módszer! Borbás Mária fordítása ///// >*//*• Gyurák Éva illusztrációja